De ne gondold, hogy írni is fogok, tette hozzá a miheztartás végett.

A fiúmat a hétvégén a barlangokban is nagyon foglalkoztatta az új (akkor még leendő) játéka, kábé húszpercenként megkérdezte, hogy na kinek lesz új motorja szerdán, meg felszólított, hogy beszéljek az új motorjáról (még múlt héten elhozta próbakörre a munkahelyemhez is, úgyhogy el tudtam mesélni neki rajta az összes színt). Aztán végül nem is bírta ki szerdáig, hanem már tegnap átvette, és ott üvöltötte fel a bejárati ajtóból, hogy ezres motorja van.

Az esti moziba is azzal jött már, előtte még beültünk a békás étterembe, ahol a Gináék megpróbáltak kulturáltan beszélgetni velünk a filmről, mire a fiúm olyanokat válaszolgatott nekik, hogy úgy gondolja, ki fogja szedni a hangtompítót a kipufogóból, én pedig egy idő után nem bírtam uralkodni magamon, és közöltem, hogy muszáj átmennem a könyvesboltba, mert mindjárt bezár, szóval baromi jó társaság lehettünk. A 23-as szám után - amiben, egyébként, kellemesen csalódtam, mivel mindenki jó előre lehúzta nekem, de ahhoz képest nem is volt rossz - megint közölte velem, hogy fel fogja hangosítani a kipufogót (hátha az előző 158 alkalommal, amikor mondta, nem figyeltem eléggé), úgyhogy elméláztam azon, hogy ezentúl sokkal látványosabb lesz az a dolog, amit csinálni szoktunk, hogy a hipermarket parkolójában jön mellettem a kocsimtól a bejáratig a motorját túráztatva, én meg élvezem, hogy egy motoros csákó fel akar engem szedni, még ha együtt élünk is. Ezt megosztottam vele is, mármint a képet, hogy ezentúl a Tuonóval fogja ezt csinálni, mire fülig érő vigyorral azt mondta, igen, vérezni fog a fülem, olyan hangos lesz.

Aztán hazamentünk és a kertben néztük még egy darabig a motort, a végén már egy kicsit fáztam. Ma meg felszerelte rá a hátsó ülést, ha hirtelen nem jelentkeznék többet, nagyon azért ne sirassatok.

Úgy tűnik, sztriptíztáncosnő vagyok a neten, vagy mi. De még a nemisbéka is.

A medvék közé eljutás végül bonyolultabb volt, mint gondoltam, mert a határról visszafordítottak, hogy mocskos az autó (érzed, nem engedtek be Romániába azért, mert túl piszkosak voltunk), és a legközelebbi kocsimosóhoz húsz kilométert kellett menni. Mondjuk valóban sárgöröngyök takarták a gépjármű nagy részét, és a külső visszapillantó olvashatatlan volt, de hát könyörgöm, hogy nézzen ki egy terepjáró?

Mindegy, aztán pár órával később megérkeztünk a táborozás helyszínére. Én a tavalyi tapasztalatokból kiindulva egy cseppet tartottam ettől a túrától, de bebizonyosodott, hogy nagyot dob a konfortérzetemen, ha nincs tüdőgyulladásom és nem esik folyamatosan az eső. Ráadásul tehenek se voltak (szerintem a cápákat leszámítva nincs félelmetesebb állat a tehénnél), csak lovak meg birkák. A nyájas birkák minden reggel félhét-hét között vonultak végig a helyszínen, az utolsó nap ki is vakartam magam még időben a hálózsákból, hogy megnézzem őket, lásd még csipás amatőr természetbúvárok. Megfigyeléseim alapján a birka egy olyan állat, ami önmaga paródiája (első reggel félálomban meg voltam róla győződve, hogy valami kifürkészhetetlen oknál fogva a fiúm utánozza mellettem a bégetést), egyébként pedig igen egyszerű algoritmusok szerint működik, mondhatni nem egy észlény. Azzal például, ha az útvonalába beleesik egy fenyőfa, semmit nem tud kezdeni, csak áll és hangokat ad ki magából, na ilyenkor jön a képbe a terelőkutya. Ami a birkák és a lovak hátteréül szolgáló hátteret illeti, nyilvánvalóan renderelt háttér volt, kicsit elnagyolva, mert ennyire egyenletesen smaragdzöld fű és ilyen ízlésesen elrendezett fenyőerdők a való világban nincsenek, nem beszélve a mindenütt ott csobogó, rendkívül részletesen kidolgozott patakokról (mohos kövek, nagy lapos sziklák, meg minden).

Maguk a barlangok is roppantul mutatósak voltak, bár belülről csak egyet láttam, a Csodavárat. Ezt a fiúm úgy magyarázta el nekem, hogy nagyon felhasználóbarát barlang egy kis patakkal és sóderes parttal; miután másfélszáz méteren keresztül ugrándoztam benne egyik csúszós kőről a másikra a zúgó áradat felett, meg is mutatta nekem a két négyzetméteres (felfelé kerekítettem) sóderes partot, szóval úgy alakult minden, mint általában a vele töltött kirándulások, leszámítva, hogy ezúttal nem kellett egy biciklit is magammal vonszolnom. Látványosnak viszont tényleg nagyon látványos volt. Megnéztük még a Focul Viu nevű jégbarlangot is, ami szintúgy mély benyomást tett rám. Még két további barlang bejáratát is megtekintettem, ahová a fiúk lementek, én meg kívül várakozva alakítottam az urbánus lányok extrémsportja c. sorozatom harmadik felvonását; a "körömcipőben az Atlasz-hegységben" és a "ridiküllel a Himalájában" névvel összefoglalható fejezetek után ezúttal könyvvel és kisszékkel felszerelkezve ücsörögtem az erdő közepén a semmiben (gondolkozom azon, hogy esetleg legközelebb magammal viszem Csernobilba a kötésemet, hadd legyen teljes a tetralógia).

A barlangászok felől úgy nyugtatott meg az út előtt a fiúm, hogy a barlangászok nem mensások, értve ez alatt, hogy józan gondolkodású, értelmes emberek, akik nem fognak engem elméleti fejtegetésekkel molesztálni órák hosszat (a fiúm eltökélt szándéka, hogy megmentsen engem azoktól, akik eddig rossz útra vittek, az SZDSZ-eseket például a "köpenyegforgató pedofil kaftános barátaim"-ként aposztrofálja, és nála több megvetéssel senki nem tudja kiejteni azt, hogy "na az is egy intellektuális típus"). A barlangászok tényleg csak egy tekintetben hasonlítottak a mensásokra, mégpedig abban, hogy ők sem azok a hirtelenkedő fajták; jelentős különbség viszont, hogy a barlangászok, miután kijelentik, hogy le kéne menni valami barlangba, nem fejtegetik két-három órán keresztül, hogy hogyan, ki kivel, mikor és mit fognak ott csinálni, hanem egyszerűen csak ücsörögnek még két-három órán keresztül, békésen maguk elé nézve. Csendben.

A társaság másik fele a gyermekekből állt, akik a maguk 10-12 fős létszámával önfenntartó csoporttá szerveződtek, és nem volt rájuk gond. Példaképet is találtam köztük a magam számára a cca 12 éves Réka személyében, akinek cselekedetei a lovas résznél csúcsosodtak ki. Egy darabig csak figyeltem, milyen bátran kergeti a helyi, ridegtartásban mászkáló lovakat, aztán amikor visszajött, elmesélte, hogy megkért valami idegen pasit, rakja már őt fel az egyikre, csak úgy a szőrin megülni. Amikor kérdeztem, hogy szállt le, akkor elmutogatta, hogy hát ott volt a ló a lába között (ugyanolyan vizuális típus, mint a fiúm, aki lerajzolja nekem a H betűt, ha egy H alakú dologról beszél), és akkor egyszerűen csak átdobta rajta az egyik lábát, és lecsúszott róla. Ez elgondolkoztatott engem afelől, hogy talán tényleg ideje, hogy esetleg ráüljek egy (békésebb természetű) robogóra, de ezt szerintem még megrágom magamban. Réka volt az is, aki, amikor a barlangban a fiúm egyszer csak felszaladt egy falra, megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a férfiak már csak ilyenek.

Esténként tábortűz is volt, meg minden, bár az első alkalommal elrontottuk, mint a Wulff-Morgenthaler rajzon:

de másnap estére sikerült rendesen csinálni.

Hazajönni például egyáltalán nem volt kedvem, kicsit sem, örültem is, amikor a 45 perces szerpentinút alján kiderült, hogy vissza kell menni, mert valaki elakadt. Az út maradék része leginkább eseménytelen volt, leszámítva az utolsó 5 kilométeres szakaszt már Budán, ahol elhalt az autó fékje, úgyhogy nagyon lassan mentünk, és nagyon drukkoltunk az utat keresztező futóknak és gyalogosoknak, mert a fenének sincs kedve Pünkösd estéjén még tehénbe varrott hullákat dögkutakba dobálni. Fényképet nem hoztam, mert elemet ugyan vittem a gépbe, memóriakártyát viszont nem, de én megjegyeztem mindent, ti meg képzeljétek el.

És most elhúzunk négy napra a medvék közé, a térerőn is túlra.

Tegnap egyébként még indulás előtt megkérdeztem a glóriát, hogy vajon minden pasi szellemi fogyatékos típus-e (mivelhogy a bejegyzés után ketten megkérdezték tőlem, hogy de ugye tényleg az a bajom, hogy barlangásztúrára kell mennem, igaz, az egyik a rendszergazda volt), vagy pedig belőlem lett hirtelen, észrevétlenül valódi író, az az esterházys típus, akit senki nem ért. A glória szerint simán nyomon lehet követni a lelki folyamataimat, viszont az ő életében is vannak olyan fiúk, ketten, akiknek ha azt mondja, hogy elmesélem, drága, milyen roppant érdekes történt velem, jó?, akkor azt felelik, hogy (a) nézd, ilyen lézeres kardot vettem a karakteremnek, tök jó, meg akarod nézni, mi?, (b) a kovácsgábor végig A-ban fújt. És ha tök nyilvánvaló dolgok miatt sír (vö. eltört pohár vagy Motörhead), akkor azt hiszik, biztos leesett a bicikliről, pedig amiatt sosem. Ez egyébként ilyen női természetfeletti képesség lehet, ez az empátia stuff, én például tökre meg is változtattam az előző bejegyzésemben azt a megfogalmazást, hogy "még így is rámver tizenöt centit", mert elolvastam a glória szemével, és azt mondtam, fúúúúj. Ő ugyanezt mondta, amikor utólag beszéltem neki róla, szóval jól tettem.

Ekkor viszont válsághelyzet lépett fel, mert kiderült, hogy nincsen nálam púder, ami általában ugye nem gond, de valamiért úgy éreztem, a munkamegbeszélésre mégse mehetek fénylő orral, mert kivágnak egyből (nem, nem arra a fajta munkára jelentkeztem), úgyhogy mondtam gyorsan, hogy szia, DM. A DM-ből aztán Rossmann lett, becsapódás előtt félórával, ahol a pénztárnál felhívott a glória azzal, hogy úgy érezte, ezt mindenképpen közölnie kell velem, hogy ha elkésem, akkor ne kamuzzak a forgalomról, hanem mondjam meg tisztességesen, hogy púderről volt szó, ezt meg kell érteniük. Igazából ezért is nem mentem be a Rossmann utáni csábító megjelenésű antikváriumba, mert úgy éreztem, a púdert még elő tudom adni hitelesen, de azzal már csak nem védekezhetek, hogy egyszerűen muszáj volt bemennem könyvesboltba is, hanem inkább megkerestem az Üllői út 43-at (a címeket a titokzatosság fenntartása végett megváltoztattuk), ahol viszont nem volt a cég. Ekkor felhívtam az Isoldét (ha nincsenek a blog általi ismeretségeim, valószínűleg soha nem találok oda, illetve az életben sem igazodom el úgy általánosságban, igaz, ha nincs a fent említett, akkor nem is kellett volna odamennem), aki cseppet sem lekezelően felvilágosított, hogy a Ferenc körút 43-nál valószínűleg nagyobb sikerrel járnék.

Ezután már csak egy akadályon kellett túlesnem, a cég ugyanis egy könyvesbolt felett volt, ahol megkérdeztem az utat, mire az eladó azt mondta, menjek be az ajtón, ami a könyvespolc mögött van. Ezt, ismétlem, egy könyvesboltban mondta, de azért másodikra eltaláltam, és teljesen pontos voltam. A szeánsz végül nem volt hosszú, de annál sikeresebb (volt rajtam púder, ugye), információcsereileg igen hatékony, úgyhogy most nekiállhatok a ööö kontrollingnak, szerintem vicces lesz.

Kicsit feszkó vagyok mostanában, nem mintha nem lenne rá okom, de általában ha van se hagyom magam felidegesíteni. Szóval tegnap az volt, hogy értesítettek, miszerint elég jó volt a próbamunkám egy olyan dologra, amit mindig is szerettem volna csinálni (na jó, húszéves korom óta, de körülbelül olyan egybeesésről van szó, mintha mindig is a MOL kontrolling főosztályvezetője akartam volna lenni, és akkor egyszer csak felhívtak volna a MOL-tól, hogy nem akarom-e megpályázni az állást). Szóval mentem hazafelé úgy tizenöt centivel a föld felett (bár az L. megjegyezte, hogy ő még így is vezet velem szemben tizenöt centivel (glóriának: nem, nem abban az értelemben)), erre a fiúm azzal fogadott, hogy felhívták a szalonból, miszerint van náluk egy alig használt Tuono, kipróbálhatja. Ezt a hírt természetesen nem überelhettem, úgyhogy beszélgettünk húsz percig a motorversenyzésről, majd a fiúm elhúzott, mert dolga volt, snitt. Megjegyezném, itt még nem voltam feszkó.

Feszkó akkor lettem, amikor tíz felé hazaért, és én éppen aludni készültem, hogy a másnapi megbeszélésre friss legyek és kipihent. A fiúm ekkor evett, majd felszólított, hogy beszélgessek vele. A beszélgetés során szóba hoztam érintőlegesen, hogy a lányok ilyen érzékeny típusú lények, szeretik, ha a másik nem ásítozik, miközben öt mondatban arról beszélnek, ami nagyon fontos nekik, és általában szeretik, ha törődnek velük, például beszélgetnek az őket érdeklő dolgokról is, meg egyszer elmennek velük az állatkertbe, nem mindig csak a biciklizés, a motorok, a barlangásztúrák meg a takarítás. A lányok szeretik, ha odafigyelnek rájuk, mondtam. Erre a fiúm rögtön rávágta, hogy igen, a mikrohullámú sütők is, például most már igazán ki kéne pucolni a mikrohullámú sütőt. És akkor így tizenegy és éjfél között (tízkor, ugye, már aludnom kellett volna) ott találtam magam a konyhában, amint a mikrohullámú sütőt pucolom, nem kedvesen, mondhatni, inkább dühből, aztán elszívtam két cigit zsinórban, majd összerogytam a kanapén. Ekkor odajött hozzám a fiúm, közölte velem, hogy egyrészt ő nagyon szeret, másrészt a mikrohullámú sütő most nagyon boldog. Válaszomat követően, miszerint én viszont nem vagyok boldog, hosszan gondolkozott, majd megkérdezte, hogy az-e a bajom, hogy hétvégén el kell mennem vele a barlangásztúrára. Visszatérő szereplőnk, a vasaló ezúttal nem volt kéznél, úgyhogy inkább befordultam aludni, ami nem volt könnyű, mert előtte el kellett nyomnom a fejemben visszhangzó szörnyű gyanút, miszerint nem lehet-e, hogy valóban szellemi fogyatékos a fiúm.

A megoldás természetesen az, hogy a fogyókúra miatt vagyok feszkó.

Tegnap hajnali fél egykor aztán átjött ide a rendszergazda és kivitt engem és a sörömet az erdőbe sétálni, úgyhogy mire hazaértem, a fiúm már mélyen aludt, annak ellenére, hogy véletlenül folyamatosan kapcsolgattam a lámpákat és dolgokat csapkodtam más dolgokhoz. Ma reggel aztán beállt mögém, ahogy bambultam a képernyőmet, és - mivel még idejében mondtam neki, hogy ne szóljon hozzám - elkezdett böködni az ujjával. Felszólításomra, miszerint ne is érjen hozzám, egy kanállal folytatta a böködést, és ezen már muszáj volt elröhögnöm magam. Aztán vett a gyermekének motorosruházatot, megizélt, majd főzött vacsorát (sonkával és tormával töltött rántott csirkét), úgyhogy még szerencse, hogy tegnap a blogomban kidühöngtem magam, mert különben kárba veszett volna mindaz a verbális kreativitás, amit a helyzet kihozott belőlem.

"Hát bejött valaki, fogta a vasalót, agyonverte a fiúmat, majd kiment", fogalmazgattam itt magamban az alibimet. A fiúm ugyanis fél három magasságában megírta, hogy most elmegy egy kicsit motorozni, és amikor fél hatkor hazaérve felhívtam, nem vette fel. Motoron ül biztos, ne is vegye, gondoltam, de nyolc után azért már a tarkómat baszogatta az adrenalin, úgyhogy rácsörögtem még egyszer. Erre ott vihogott a barátaival, kérdezem, hol vannak, azt mondja, fogalma sincs, kérdezem, mikor jön, azt mondja, hát majd. Akkor én letettem, kidzsaltam gyalogolni négy kilométert, majdnem átharaptam egy szembejövő kutya torkát, majd hazajöttem elcsalni az ún. barátaimat kocsma végett, de rezisztenciájuk miatt bé tervet kellett gyártanom, miszerint jó, megvárom itthon a fiúmat, és agyonverem a vasalóval.

Időközben a glória is felkerült egyébként a listára, mert ő úgy volt rezisztens, hogy nem reagált rám azonnal az ímélcsetpostafiókunkban, meg amúgy is, a rendőrök sosem kötnék össze a XII. kerületi mészárlást a rejtélyes kőbányai háziasszony-gyilkossággal. Aztán szerencsére megfelelő taktikai érzékkel pár perc múlva rögtön bocsánatot kért, amiért nem vitte magával a notebookot a mosdóba, úgyhogy rendeződött a kapcsolatunk hamar. A következő személy, aki a negatív érdeklődésem homlokterébe került, az a Gábor volt, aki a glória alibije az estére, abban a kontextusban, hogy miért nem jön velem szórakozóhelyre. A Gáborról az is eszembe jutott, hogy tényleg létezik-e vajon, úgyhogy az L. rögtön felajánlotta, hogy felhívja a glóriát, és azt mondja, hogy ő a Béla, a Gáborral szeretne beszélni, és akkor mindenre fény derül. Kérdésemre, hogy mit mondana a Gábornak ezek után, azt felelte, hogy hát azt, hogy ő a Béla (ettől egy kicsit elszégyelltem magam, hogy egyedül nem tudtam kikövetkeztetni, de aztán eszembe jutott, hogy a férfiaknak átlagban azért nagyobb az agytérfogatuk, mint a nőknek, nincs mit restellnem, biológia). De aztán mondta a glória, hogy tényleg van Gábor, meg azt is mondta, hogy ne üssem meg vasalóval a fiúm, hanem inkább sírjak, dinnyényi könnyek a finom női arcon, némán. Válaszomra, miszerint nem tudok most sírni, azt felelte, hogy akkor is jeleznem kell valahogy, hogy ez így nem kóser, mire visszakérdeztem, hogy lóbáljam-e a vasalót balkezemben, fenyegetően. Hát, merengett el, azt biztos nem tudná elképzelni, hogy vasalni akarsz, úgyhogy ebben maradtunk.

Az L. ezután úgy próbált vigasztalni, hogy közölte, miszerint halat eszik. Ez nagyon rossz húzás volt tőle, rögtön eszembe jutott róla, hogy minden férfi disznó, és mivel nyílt, őszinte kapcsolatban vagyunk, amiben meg lehet beszélni a dolgokat, rá is kérdeztem, hogy akarja-e, hogy felhívjam és összefüggéstelenül hüppögjek a kurva haláról, vagy abbahagyja. Erre a konfliktushelyzetre az volt a megoldási képlete, hogy úgyis letagadná magát, Béla vagyok, kit keres, én meg mondtam, hogy nem lehetne engem ilyen könnyen átverni, azért valamennyire átlátok az embereken. Á, felelte, a Bélán nem lehet átlátni, az tök sötét. Úgyhogy pillanatnyilag három szereplős a listám, a fiúm (leszarja a fejem), a Béla (kihúzta a gyufát), és a körtés vodka maradéka (háború esetén túsz, de túszokat nem ejtünk).

Hát, mégsem fog nevetni. Mióta utoljára sírni jártam a mosdóba, azóta belsőépült ide egy sokkal közelebbi, nagyon praktikus.

A Hunyadi téri Culinaris meg csalódás, Pop Tartsból csak csokis volt náluk, Campbell's-ből is csak krémleves, meg a kedvenc kínai rizskekszemet se tartják, morogtam is egy cseppet, hogy tiszta balkán, aztán azért vettem a fiúmnak puccos fagyikat (mert megérdemli) meg puccos lekvárt (csak a bio sárgabarackot hajlandó megenni, de amúgy kemény srác), meg mindkettőnknek puccos söröket (nem mintha nem lenne mindegy, mitől vagyok másnapos), mindenesetre ezután inkább maradok a Perc utcai boltnál, ahol kínálat is van, meg meg is ismernek.

A fiúm pajtása mellé beraktak még egy hasonló kvalitásokkal rendelkező motorost (tüdő- és agysérülések), aki sokkal nekiment egy betonfalnak (ami, ugye, pont olyan, mint ha valaki sokkal nekimenne egy betonfalnak), úgyhogy most olyanok, mint a Beszélj hozzában. A pajtást egyébként megint megműtötték agyödéma végett, a hosszabb távú tervek közé tartozik, hogy megvárják, amíg rendbejön a tüdeje, akkor felébresztik annyira, hogy ellenőrizni tudják a reflexeit, majd jó esetben egyre feljebb ébresztik. Ezen elgondolkoztam, hogy milyen lehet már, hogy elmész motorozni mondjuk május tizedikén, és a következő pillanatban már június közepe van, mire a fiúm kitalálta, hogy vagy eljátszhatnák, hogy a haverja átaludt tizenegy évet. Ebben az ötletben láttam perspektívát, rögtön mondtam is, hogy vegyenek majd fel ilyen űrhajós-szerű, futurisztikus ruhákat, a feleség meg átfesthetné a haját, vagy levágathatná, a fiúm meg hozzátette, hogy esetleg megnöveszthetné. Hogy fog majd nevetni a haverja a viccen, jegyezte meg még kedvesen.

Amúgy egyébként őt is megérinti egy kicsit érzelmileg a dolog, mondta is, hogy az oké, hogy a haverja bent fekszik a kórházban meg minden, legfeljebb másfelé indul hozzá, mint eddig, de az már nem oké, hogy este nem jön fel csetre, ettől nagyon hülyén érzi magát. És a hétvégén meglehetősen gyakran simogatta elérzékenyülve a homlokomat célzottan, kérdeztem is, hogy mi ez, új fétisünk van, vagy mi, mire azt felelte, hogy most jött rá, mennyire fontos neki, hogy a szeretteinek legyen agya. És akkor beszélgettünk arról, hogy az emberi agy milyen nagyszerű, ugyanakkor misztikus dolog, odabasz, fogalmazta meg a fiúm, majd elmondta, hogy az egyik agykutató ismerőse meg van róla győződve, hogy az emberi agy tulajdonképpen csak egy interfész valami egészen máshoz, annyira fura dolog. Ezzel témánál voltunk, mondtam is rögtön, hogy hát szerintem úgy van, hogy az emberi agyat mi a büdös életben nem fogjuk megérteni, mert úgy vagyunk vele, mint a mélytengeri halak, akik nem látnak, és akiknek soha nem fogod tudni elmagyarázni, hogy egyáltalán mi az, hogy látni, nemhogy az, hogy mi az, amit láthatnának. A természet nagyon költséghatékonyan dolgozik, magyaráztam, és senkiben nem fejlődik ki semmi olyan képesség, amire nincs szüksége a túléléshez. Csak azt értjük meg, amit evolúciósan szükséges megértenünk, lovaltam bele magam, mire a fiúm szeme felcsillant, és azt válaszolta, hogy ja, hát akkor ő ezért nem értette soha a táncszínházat. Egyébként is, azok mind buzik, tette még hozzá elgondolkozva.

Hát így filozofálunk mi ketten az üres óráinkban.

Aztán koncert után itthon valamiért úgy éreztem, ideje megkérdeznem a fiúmat, hogy elhagyna-e, ha tolószékbe kényszerülnék (szeretem ezeket a dolgokat időben tisztázni), amire ő azt felelte, hogy hát szó ami szó, igen. Akkor sorbavettem a többi eshetőséget is, és behatároltuk, hogy ha féllábú, tolószékes, szellemi fogyatékos lány lennék, akkor elhagyna, de ha süket, vak, félkarú, sebhelyes arcú lány lennék, akinek a testfelülete 30%-ban megégett, akkor nem. Belementem bonyolultabb élethelyzetekbe is, miszerint mit csinálna akkor, ha véletlenül ő vágná le a fél lábam lombfűrésszel, erre közölte, hogy hát akkor is elhagyna, és furán nézett rám, hogy hát gondoljak bele, akkor lenne lábam, vagy nem? Azt hiszem, ez a fajta pragmatikus gondolkodás kifejezetten frissítőleg hat rám, semmi vívódás meg kifürkészhetetlenség, az ember pontosan tudja, hogy hol a helye. Aztán szóba került a féllábú hegymászó is, ennek kapcsán a fiúm egy kicsit finomított a feltételeken, miszerint ha fél lábam lenne, de megoldanám, hogy tudjak szaladni, akkor nem hagyna el. Leszögezte viszont, hogy ha agysérülésből kifolyólag szellemi fogyatékos lennék, akkor elvenné tőlem a plüssállatokat, ezt igazán meg kell értenem, mondta, főleg a nyuszit. Erre azért már felhúztam egy kicsit az orrom, hogy mi az, hogy főleg a nyuszit, a zsiráfot nem szereti annyira? de megnyugtatott, hogy a zsiráfot is, persze. Úgyse fognám már fel akkor, simogatta meg a buksi fejem kedvesen.

Aztán elmentünk aludni, éjfél után nem sokkal viszont jött a telefon, hogy a fiúm legjobb pajtása motorral karambolozott (sose igyatok vezetés előtt, de öltözzetek fel motorhoz rendesen), úgyhogy a fiúm elhúzott a kórházba, ahová vitték, és reggel hétig ott dekkolt, mert akkor fejezték be az operációkat. Másnap emiatt (vagyis én magánszorgalomból is) leginkább aludtunk, aztán kiképeztük magunkat egészségügyivé, a fiúm a neurológus ismerőseivel is konzultált. Az általános konklúzió az, hogy a rengeteg csonttörés nagyjából mindegy, a fejsérülések már nem annyira, de ebből még bármi lehet, ha az agyödéma időben lemegy, úgyhogy most szorítani kell (nem mintha ez orvosilag bármit is segítene). A fiúm eddig hétvégenként átbiciklizett hozzá, ezzel a hagyománnyal ma sem szakított, csak most kicsit másfelé ment. Én meg itthon drukkolok.

Pénteken a fiúm felvetette, hogy menjünk Timur Lenk koncertre, amitől én egy kissé meghökkentem, először azt hittem, rossz szövegkönyvet kapott, tekintve ugyanis a zenei ízlésünket (neki például van), sokkal életszerűbb lett volna, ha ezt én mondom neki. Aztán viszont fény derült arra, hogy a barlangász haverjai javasolták a programot, ami ott lesz a barlangászkocsmában, ettől rögtön helyére kattant a dolog, ugyanis ők hetente akár barlangba is hajlandóak menni a kocsma végett, nem kihívás számukra egy koncert.

Az első dolog, amit a rendezvényen megláttam, az a Mizsa volt sörrel, aki közölte, hogy ő szervezte ezt a dolgot. A második dolog egy csoport barlangász volt, úgyhogy rögtön elmentem a fiúmnak sörért, mielőtt mások által kihányt gilisztát kellene ennem (a fiúm előre felvilágosított, hogy illik viselkedni, ha bele akarok olvadni a szubkultúrába). A hasonlóan példamutató magaviseletet az este végéig fenntartottam, úgyhogy a barlangásztársadalom képet kaphatott arról, hogy működik egy kiegyensúlyozott kapcsolat, amiben a nő veszi a belépőt, ő megy el sörért és zsíroskenyérért, továbbá nem iszik, hogy a pasiját haza tudja vinni kocsival. A kialakult imázs fenntartása végett arról nem beszéltünk velük, hogy otthon a fiúm főz, leginkább ő mosogat és mos, továbbá nekem fogalmam sincs, hogy hol tartjuk a seprűt és hogy kell bekapcsolni a porszívót, pedig az azért nem egy komplex gépezet. Egyelőre csak odáig jutottunk el a háztartási ismeretekben, hogy a fiúm elmagyarázta nekem múltkor a kötényt, hát a fene se gondolta volna, hogy a pántját állítani is lehet, eddig mindig csomót kötöttem rá, nagy reveláció volt.

Na de visszatérve a koncertre, nekem teljesen bejött (mint az L. is megállapította, szövegcentrikus típusú zenehallgató vagyok), rengeteg dehonesztáló képet csináltam ismerősökről és idegenekről (a Mizsán kívül is találkoztam olyannal, akivel lehet beszélgetni, illetve többen felismertek, hogy de igen, együtt jártunk Szegedre, noha életemben nem voltam ott, amit nem hittek el, mert akkor miért mennék szegedi öregdiákok találkozójára, ami ugye a koncert ürügye volt). Kicsit nosztalgikus is lettem, mert volt egy Második Műsor szám is, amiről a dc jutott eszembe a walkmanes koncertfelvételeivel, évek óta nem beszéltem vele, meg a "csókolj meg, én vagyok a tűzoltó" szám, amiről a glória jutott eszembe, akivel aznap délután kommunikáltam utoljára, amikor sms-ben tudósított éppen a randevúja alakulásáról, de én attól leszek nosztalgikus, amitől akarok. És a tűzoltók, azok visszatérő elem a mi társalgásainkban, a szépségük folytán, ami majdnem odáig terjed, mint a motorosoké. A fiúmat leginkább az a dal ragadta meg, ami arról szólt, hogy szeress akkor is, ha bűzlök, szerinte ez nagyon komoly barlangász-életérzés, még itthon is többször idézte a refrénjét, hogy bűz, bűz! (előadásmód: forte), szóval nem hagyta érintetlenül a kultúra. A Mizsa az Elvont vagyok és kozmikus c. számot ajánlotta nekem, majd kaptam tőle egy sört, virág helyett, mondta, és akkor nagyon szimpatikus lett hirtelen, de aztán sajna eszembe jutott hogy vezetek, akkor visszakérte a sört, hogy lesz annak helye. Erről is a glória jutott egyébként eszembe, hogy itt az ingyen sör, ő meg nincs, nem jól van ez így. Mondtam is neki ma cseten, hogy timurlenken voltam, gondoltam rád, mire ő rögtön visszaválaszolt, hogy én is üdvözöllek kőbányáról, sok puszi, Glóri.

Aztán a tizenkettedik búcsúszám után hazavittem a fiúmat, mielőtt még felvetette volna valaki, hogy menjünk le a barlangba. Ő is jól érezte magát, bár kissé csodálkozott, hogy noha a harmadik sor környékén álldogálltunk, senki nem hányta le végig, de még sörrel sem öntötték le, de aztán belenyugodott, hogy nem lehet mindig Pokolgép koncert mindenhol.

Tegnap hazamentem munkából és beájultam az ágyba, kilenc felé ébredtem, és akkor a glória cseten azzal fogadott, hogy mi az, hogy be se próbálkoztam nála ma a kocsmával, nem mintha mostanában meggyőzhető szokott volna lenni, de akkor is, nem ismerek rád, más voltál régen, szőtt bele idézeteket a társalgásba stílusosan. Én meg akkor elmondtam neki, hogy a fiúm miatt van az egész, aki előző éjjel hosszan (ámbár meglehetősen vidáman) hányt a Bacardi fehér rumtól, amit annak idején Jason Stathamre arra gondolva vásároltam, hogy majd ilyen szecessziósan koktélozunk a teraszon mojitókat kecses mentalevéllel, pohár széle krusztázva. Ugyanakkor lehet, hogy természetesen én tehetek róla, hogy megivott belőle fél litert üvegből, mert átjöttek a Gináék, és csak három sör volt otthon, szóval igazából nem volt más választása (előtte kifejtette nekem, hogy soha nem ivott még laktózmentes tejet, mert egy igazi férfi válasza a tejallergiára az, hogy akkor majd iszom sört), és azt is csak akkor kérdezte meg tőlem, hogy figyi, eredetileg mennyi volt ebben az üvegben, amikor már késő volt. Szóval mivel Shandakphuban, ahol volt időnk mélyebben megismerni egymást, már megbeszéltük, hogy hányni és rosszul lenni nekünk egyedül jó, fent maradtam, amíg ő a lenti fürdőszobában gondolkozott az élet értelméről, de azért én is ébrentartottam magam hajnal valameddig, és hallgatóztam, hogy ad-e ki olyan hangokat, mint aki (a) elájult, és úgy hány, (b) megcsúszás által szétcsapja a fejét a kád szélén (c) egyéb érdekes dolgok történnek vele, úgyhogy ezért volt muszáj aludnom a kocsmás esténken.

Szóval ezeket elemezgettem a glóriának, amikor felhívott a rendszergazda felháborodottan, hogy ott van a kocsmában, mi meg nem (valami könyvet akart átadni a természetes lelőhelyemen), és ezt nem is sikerült feldolgoznia, hiába próbálkoztam megmagyarázni, úgyhogy inkább eljött értünk a város két szélére, és leszállított minket darabra. A rendszergazda egyszer úgy próbálta valakinek (aki féltékenység által vezérelve kérdezte, hogy mit szeret ő bennem végül is) elmondani a mi kapcsolatunkat, hogy az a tök jó, hogy nekem mindenről homlokegyenest ellenkező a véleményem, mint az övé, úgyhogy tudunk beszélgetni (hozzátette még azt is, hogy én nem vagyok nő, nekem humorom van és okos vagyok). Ez tegnap este is bebizonyosodott, először arról volt más véleményünk, hogy a glória odatalál-e az autóhoz, ha az három méterre áll a kaputól, nem közvetlenül előtte, ebben nem hitt nekem, úgyhogy kénytelen voltam ugrálni és csápolni a glóriának, aki tántoríthatatlanul az ellenkező irányba bámult. Aztán azt sem hitte el, hogy ha a glória azt mondja, hogy nem akar a kocsmába menni, az nem azt jelenti, hogy nem megyünk a kocsmába, és ha azt mondja, hogy éhes, az nem azt jelenti, hogy enni akar. Az este folyamán a későbbiekben szerencsére még időben szóltam mindig, hogy ne is kezdjünk bele azokba a témákba, amik miatt kiabálni szoktunk egymással, de még így is meglehetősen hamar eljutottunk a szokásos konklúzióig, amit a rendszergazda fogalmazott meg frappánsan, miszerint én nem is pszichológus vagyok, hanem egyszerűen csak köcsög, pedig csak megjegyzéseket tettem arra - szerintem teljesen jogosan - hogy eljön kocsmába jaffázni, és fintorogni a füstre. A glóriával is beszélgetett, ennek köszönhetően a glória megtalálta magában az igaz szerelmet, mint a rendszergazda kontrasztját (amúgy is rátört a május, ma reggel például megígértette velem, hogy soha, de SOHA nem mondom egy fiúnak sem, hogy sírni akarok a küszöbén, mert ha mégis, akkor el fog menni a teszkóba (mármint a fiú, a glória nem jár oda), és soha nem jön vissza, ami egyébként ilyen modernkori átoknak is felfogható. Úgyhogy majd igyekszem.

Szóval élünk, virulunk.

Tegnap kiderült számomra, hogy nem tudok írni, noha mindig is úgy volt, hogy igen. Ezt többekkel megbeszéltem, a többek annyira nem örültek, a glória például sírt is, félóránként. Amikor rákérdeztem, hogy miért, először szóbahozta, hogy rákiabáltam (muszáj volt, amikor hazaértem és benyomtam a postafiókomat, rögtön mondtam neki, hogy ne beszéljen hozzám, légyszi, felkiáltójelekkel, mert tudtam, hogy ha bármit is mond, akkor felhozok egy sört, és akkor végképp nem tudok utolsó erőmmel valami értékelhetőt pofozni a dologból, hanem otthon kocsmázunk megint), de utána kiderült, hogy csak azért sír, mert nagyon szomorút rajzolt. És tényleg, megmutatta.

Aztán a fiúmmal, aki pedig szimultán húst pácolt és dolgozott otthon, tehát nem érdemelte, hogy ilyesmivel közeledjek felé, szóval a fiúmmal is tárgyalásokat kezdeményeztem arról, hogy legalább biztasson. Erre ő azt felelte lelkesen, hogy "írjál, írjál!", majd mandinerből kilyukadt oda, hogy másszak falat. Érvelése szerint ugyanis, ha valami nem megy, akkor valami másba kell fogni, ami még mehet, és az én esetemben ez körülbelül csak a falmászás lehet, mert nehéz vasdarabokat nem tudok felemelni, és motort leginkább ne vezessek, ha elkerülhető, bár ebben még nem biztos, de akkor is csak lassú motort, hogy ne kelljen hirtelen dönteni (ezt még korábban tisztáztuk, amikor megfigyelt autóvezetés közben).

Aztán az L.-hez fordultam lelkisegélyért az ímélcsetpostafiókomban, aki közölte velem, hogy most VM-et néz, majd megbeszéltük, hogy nem megy minden azonnal, akár két hónap alatt sem (mert megírni ugyan megírtam, csak szar lett, iskolai fogalmazás, sokkal rosszabb, mint ha egyáltalán nem tudnék írni, de azt legalább szívből). Tájékoztattam még arról, hogy kövér vagyok és pattanásos, ő meg átküldte a legújabb VM-et, ami hasonlóan pragmatikus megoldás a gondjaimra, mint a falmászás, csak könnyebb, és nem kell hozzá felöltözni.

Végül is, mezőgazdasági munkásnak még mindig elmehetek, ha egy kicsit képzem magam.

lucia: arra gondoltam egyébként, hogy ez is nagyszerű módszer az
       érdeklődésem fenntartására
       a helyesírás lazán kezelése
       a nagyon szar helyesírás nem jó erre
L.:    az ijesztő
lucia: de ilyenkor nem bírok nem válaszolni
       ezt rontja el az állásközvetítő
L.:    én nem válaszolok olyan levelekre, amiben szerepel pölö a
       hadjuk
lucia: pedig ha tudná, milyen egyszerű trükkökkel rá lehet venni
       egyes csajokat, hogy mindig replyzzanak
       azért neked is van egy szűrőd :)
L.:    de most elrontja vagy nem?
       túl helyesen ír?
       és nem tudsz mire rácsatolni?
lucia: túl helyesen
       nem tudok így kötődni!
L.:    szerintem ezért ír tőmondatokban. :)
       nem mer hibázni.
lucia: nincs meg az a személyes, intim motívum a mi kapcsolatunkban,
       amikor lecseszem a másikat a szar helyesírásáért

Ma egyébként a vérnyomásproblémák világnapja lehet, nem is bírtam továbbvonszolni magam a notebookomnál reggel, ahol a rámkattintgatókat nézegettem, erre viszont teljesen felébredtem. Különösen annál a résznél, hogy "süt át".

Ps.: a gézblúzos, az pont nem én vagyok.

A titkárnővel az utóbbi hetekben egy kicsit elidegenedtünk, amikor ő azt játszotta, hogy soha nem volt itt a helyén, hanem a fiúkkal kokettált a raktárban, én meg azt játszottam, hogy ha csörög a telefon, akkor felveszem, majd rögvest lerakom, mivel sürgős munkám van. Ez az évődésnek is nevezhető dolog azt eredményezte, hogy rászólt a logisztikus kolléga, hogy ne csapdossa le a kliensekre a telefont, mire ő nem merte megmondani, hogy nem ő volt, mert nem akart belemenni az ok-okozatok elemzésébe, viszont hozzám egy ideig egyáltalán nem beszélt. Azóta viszont helyreállt közöttünk a szokásos protokoll, mert ma reggel, amikor már a harmadikfajta magyarázatomra se értette, hogy a MOL-kártyás üzemanyagfogyasztás lekérdezésénél miért fontos, hogy a záró dátum mellé még beírja, hogy 23:59, akkor én végül sóhajtottam, hogy jó, megcsinálom magam (félórás határidőt kaptunk 36 lekérdezésre), ő meg kiment a konyhába sírni.

Lehet, hogy párkapcsolati terápiára kéne mennünk, vagy valami. Esetleg vehetnék neki virágot néha.

Erősen gondolkozom azon, hogy a "sörért dugok" feliratú póló mintájára csináltatok magamnak olyat, hogy "sörért elmegyek veled azokra a koncertekre, amiket szégyellsz a barátaid előtt", mert ez ugyan kevésbé fér ki egy sorba, viszont úgy tűnik, rejtett tehetségem van hozzá. A mintát tulajdonképpen az L. fedezte fel, amikor mondtam neki, hogy a glóriával megyek FreshFabrikra, mert azt ígérte, lesz ott sör, erre elgondolkozott, majd párhuzamot vont, miszerint ő is ezt csinálta velem és a Vonda Sheparddal.

A glóriát egyébként megszállta közben Dél-Amerika, Paraguayból jöttek hozzá két fiúk, úgyhogy felfrissítettük a parag nyelvtudásunkat, konkrétan elsőként kiderítettük, hogy mondják azt, hogy tienes la camisa seda**, meg az is kilogikáztuk, hogy lápizmontanainversión***, mert akkor éppen az a válsághelyzet állt fent, hogy a glória nem találta a ceruzahegybetétjét, és A pasija is azt mondta antipátikusan, hogy ő dolgozik, honnan tudhatná, hogy hol van. Kábé ezen a ponton jelezték a paragok, hogy ők most a templomnál vannak, ami akár bármit is jelenthetett székesfővárosunkban, úgyhogy folytattuk a csevegést azzal, hogy ridikül, meg Tupoljevek, illetve hogy el tabaco negro cuesta mucho menos****.

Aztán este ugye találkoztunk a buszmegállóban a ZP környékén, és mondta a glória, hogy az Estebánok is mindjárt ott lesznek, amit nem egészen értettem, mert ugye együtt laknak, és egy helyre jöttek, de úgy tűnik, külön utakon járnak (biztos parag népi szokás). A két fiúk majdnem nem találtak meg minket, mivel a glória azt mondta nekik, menjenek csak arra, mint a tömeg, viszont a tömeget ketten alkottuk csupán (hideg volt), de aztán mégse jött be a glória zseniális terve, hogy ketten leszünk, meg a zenekar és a paragok, mert valamiért az együttes egyéb hardcore rajongói is megjelentek. A vendég megasztáros ugyan fél órát késett a saját előadásáról, majd fél órával az előadása vége előtt el is ment, de a formáció megoldotta önerőből. Közben próbáltunk barátkozni valamennyire a srácokkal, kérdeztem a glóriát, hogy mikor isznak végre annyi sört, hogy elmondhassam nekik a kedvenc parag mondatomat, és örüljenek is ennek (carramba, de nuevo suena este maldito despertador*****), mire ő azt felelte, hogy hát az egyik nem iszik, a másik meg nagyon módjával, de neki már most elmondhatom. Ezt követően megtárgyaltuk a kulturális élményt, mondta, hogy ugye nekem is az tetszett a legjobban, amikor a gitárosok ugráltak, és tényleg, feleltem, bele is hajoltak, meg minden, az nagyon állat volt, majdnem olyan jó, mintha léggitároztak volna. Na ettől a glória teljesen fellelkesült, hogy én értem a művészetet, és mondta, hogy akkor el kell menjek vele a Blind Myselfre is, amire a többi haverja nem hajlandó, mert azok olyanok, hogy a lead singer üvölt a mikrofonba, hogy uuuáááá, uuuáááá (a lemezborítón ugyan van szöveg, fejtette ki, de azt csak akkor lehet kivenni nyomokban, ha nagyon figyel az ember), a gitárosok meg folyamatosan ugrálnak oldalt behajolva, közben meg izomból kaszálják a gitárt. Egyszer voltak A pasijával egy olyan fellépésükön, ahol nagyon parányi volt a színpad, és mégsem verték le egymást vagy a mikrofont soha, szóval nagyon ki tudják számolni az ugrálást, nem amatőrök. Ennél a pontnál azért mondtam a glóriának, hogy látja, nem is kell megtanulnia paragul, mert tökre el tudta mutogatni az egész sztorit nonverbálisan is.

Aztán odajött hozzánk egy fényképész, hogy lefotózhat-e minket, mint közönséget, a glória meg is engedte neki, amennyiben megköti a kendőjét (kutya hideg volt), úgyhogy lehet, hogy holnap már zenei magazinok fognak minket hozni, mint hardcore FreshFabrik rajongókat, az egyik piros Mango kabátban jár koncertre retiküllel, a másik nem bírja elviselni, ha fázik a füle, de szívükben igaz rockerek. És aztán a zenekar hirtelen átváltott hangfelvételre, úgyhogy odaüvöltöttem a fiúknak, hogy no hay banda******, ennek nagyon örültek, és elmutogatták, hogy si, si, there's tiny men in the box playing. És akkor hívtam mindenkinek taxit, és otthon meg azzal fogadott a fiúm, hogy drágám, kész a vacsora, tarhonya marhapörkölttel.

Úgyhogy most már csak egy pólófestőt kéne találnom.

* A nemzetiségeket a személyes jogok védelme miatt megváltoztattuk.
** Van-e selyeminged
*** Lefordíthatatlan szójáték
**** A fekete dohány sokkal többe kerül. Esetleg kevesebbe.
***** A francba, már megint csörög az az átkozott vekker (példamondat a parag tankönyvemből)
****** Nincs zenekar (Mulholland Drive)

A fiúm egyébként olvassa a blogomat, de nem szól bele, IRL sem, csak ha elütés van benne, akkor küld egy "errata" tárgyú levelet. A minap más kapcsán beszélgettünk arról, hogy bírom én a kritikát, csak tartsa egyensúlyban a kritika/pozitív visszajelzés arányt, mert különben rosszul fogom érezni magam. Ma megint kaptam tőle egy erratát, aminek a végére odaírta, hogy "de egy csomó nehéz szót nagyon szépen leírtál hiba nélkül!".

Szerintem viszek ma neki csokit.

Szombaton amúgy sportra is terem nyílt volna, de túl sok House-t néztem előtte, és amikor másfél kilométerre a házunktól a fiúm biciklijén kepesztve deréktájt belémsajdult valami, akkor eszembe jutott, hogy gyanúsan sokszor voltam szomjas aznap, úgyhogy vesebetegségre hivatkozva hazakerekeztem inkább. Otthon egy ideig figyeltem, milyen színűt pisilek, her kidneys are failing, gondoltam időnként, de aztán szerencsére megfeledkeztem a dologról.

Hat órával a búcsúnk után felhívott a fiúm, hogy megállt a barátjánál, tőlünk mintegy harminc kilométerre, és megittak egy sört, majd még egyet, majd még hatot, úgyhogy menjek érte. Ekkor megnéztem még egy House-t, gondoltam, biztos nem unatkoznak úgysem, majd leautóztam falura. A fiúmék sajnos kijöttek elém a sarokra motorral, hozták a sörüket is, gondolom, féltek, hogy megmelegszik közben, mindenesetre türelmesen kivártam, amíg megállapodnak abban, hogy hogyan kell elindulni a járművel hazafelé. Később, kérdésemre, hogy hogyan telt a napjuk, elmondták, hogy csináltak tüzet, amire a motorból öntöttek benzint, le is égett a fiúm barátjának a karjáról a szőr (megmutatta). Ezt követően történeteket meséltek a múltjukról, vicceseket, még viccesebb volt, amikor két órával később elölről kezdve elmesélték ugyanazokat a történeteket. Azt is fontosnak tartották tisztázni velem, hogy a lufis dolgot csak a fiúk csinálják, az igazi férfiak héliumsátorral nyomják (nem mertem röhögni, nagyon komoly arcot vágtak). Aztán elvittem őket autókázni, sikítottak minden kanyarban, ahogy 30-40 km/h-val döngettem végig a falun, hogy lassítsak, ahol a főút elkanyarodott balra meg is kérdeztem a fiúmat, hogy ő itt mennyire lassított volna le, azt felelte, hogy hát itt ő konkrétan megállt volna, az a biztos (arról a fiúmról van szó, aki az autópálya-felhajtókon szikráztatni szokta a lábtartóját). Később a benzinkút kasszájánál, amikor a pénztárossal csevegtem, egyszercsak megdicsőült arccal közbevágott a dialógusunkba azzal, hogy ő vett nekem tegnap sajtos stanglit. Nemsokkal ezután hazavittem.

Másnap tökre úgy voltam, mint az OhGod of Hangovers, hogy megint más ivott, mégis én nem bírok felkelni, pedig a fiúm előzékenyen berakta nekem valamelyik pokolgépes koncertlemezt, hogy felébredjek. A nap további részében áthozta leánygyermekét, akit az életre neveltünk ismét. Az ifjú egyed ugyanis korához képest feltűnő éleslátással megkérdezte tőlem, hogy én valóban szeretem-e a Pokolgépet, úgyhogy az igazságnak megfelelően közöltem vele, hogy az apja azt mondta, szeretem, tehát szeretem. Erre az apjához fordult, és kijelentette neki, hogy ő (a fiúm) egyáltalán nem tartja tiszteletben az én véleményemet és ízlésemet. Válaszul mindketten egyetértően, mosolyogva bólogattunk, nevelő célzattal, úgyis elég sok káros hatás éri majd még élete során, nem kell ebben túlzottan fogékony korban bátorítani a feminista tanok térnyerését. A fiúm aztán rám is szólt, hogy és most menjek el koncertre, hadd lássa a gyerek, hogy hol a helyem, úgyhogy elindultam a Vonda Shepardra, bár előtte még tettem valami bátortalan megjegyzést arra, hogy amikor egy XII. kerületi kertes házban üvölt a lejátszóból, hogy szabadon, szökevény, az azért annyira nem hiteles, ugyanakkor ez valószínűleg úgy van, hogy aki Vonda Shepardra jár, az ne szóljon bele.

Az úgy volt, hogy tegnap elmentünk repülőket nézni a glóriával, ami nem volt egy egyszerű dolog, egy brit cserediák például már Cinkotán kiesett volna a versenyből (jelzés nélküli HÉV-pótlók, kis címletekben), ahol az élet dolgaiban tapasztalt glória megmutatta nekem a város legdurvább kocsmáját, történelmi betekintéssel, majd magán a buszon bondage for dummies bemutatót tartott. Gödöllőn is megleltük a reptéri buszt, annak ellenére, hogy a békávésok csak szomorúan csóválták a fejüket, amiért olyan nem létezik, ráadásul nem mi voltunk az egyetlenek, csalódott arcot is vágott a glória. Állítólag ő úgy kalkulált, hogy ott leszünk mi ketten, négy pilóta, sörsátor.

A következő ok a csalódásra az volt, hogy a gépek (szárnyas) el voltak kerítve (más világnézetek szerint csak ők voltak szabadon, a világ többi része senyved rácsok mögött). A glória ekkorra viszont felfedezte magában a barátnői pozitív szellemét, és kapott hot dogot is, úgyhogy kifejtette, hogy tisztára jó, hogy most lett munkanélküli, mert így lesz ideje kiphotoshoppolni a rácsokat. Egyenként. A hot dogról egyébként majdnem lecsúsztunk, mert pont jött az áentéesz, szürke kockás zakós irodai nő avatárjában, akire megjegyzéseket tettünk, de a virslis srác gyorsabb volt. Volt ott egyébként egy fiú is, aki a nyilvánvaló jelek ellenére úgy mutatkozott be, hogy Pici vagyok, akkor eljöttünk.

Amikor már végignéztük az összes gépet, akkor jött az a rész, amikor a glória kijelentette, általánosságban, hogy most fényképezzünk helyes fiúkat, de ekkor elterelték a figyelmünket a sárkányok. Miközben megpróbáltuk kifigyelni a fészkelési szokásaikat, szembejött a vattacukor, meg a csokis drazsé, illetve a szittya bolt, mondtam is a glóriának, hogy ezek mindenhol ott vannak, fúj, mire visszakérdezett, hogy a magyarokra gondolok-e. Aztán reptettünk, először én, több ponton is elrontottam az installációt, kiabált is velem a glória, hogy oda van írva, hogy kérjek meg valakit, hogy fogja meg a sárkányomat, közben mintha a helyes jelenlévő tűzoltó fiúk felé bökögetett volna a fejével, oda van írva, hogy szabad, tette még hozzá felháborodottan. Én viszont úgy gondoltam, hogy egy önálló, felnőtt nő boldoguljon el a sárkányával önállóan (felnőtten), ennek következtében a sárkányom körbe-körbe repült, max 3 méterre a földtől. Egy idő után a környék összes bazárosa nekünk drukkolt, majd a glória azt javasolta, hogy esetleg kérdezzek meg egy nyolcévest, hogy kell ezt, de akkor rájöttem, mi a baj, és átkötöttem a madzagot a számtani középpontba.

Aztán ittunk sört, többesszámban, és aztán jött a Besenyei, négy bóját elvitt, magyarázta nekem a glória, de pár perccel később, amikor megkérdeztem, hogy lefekszünk-e a fűbe, azt válaszolta elgondolkozva, hogy igen, lefekszünk vele. Látványos volt, szó mi szó, én hevertem az Eye of the Tiger dallamára, a glória az ég random foltjait fotózta, ahol felbukkanhat a gép, tisztára, mint a kvantumokkal, olyan volt. Később még meghallgattuk a válaszát arra, hogy miért vitt el négy bóját, ebből az is kiderült, hogy gyakorlókörön volt Tökölön. Aztán leginkább csak számos söröket ittunk, én az utolsó kört kihagytam volna, de akkor megismerkedett a csapos glóriával, és megbeszélte vele, hogy a barátnője biztos azért kér mindig pohárral, mert úgy friss marad, és vigyen már neki még egyet, mert biztos örülne. És akkor a glória még beszélt nekem a motorostalálkozókról, miszerint azokon mindig elhangzik az Iron Man meg a Paranoid meg a Can I Play With Madness huszonötször per éjszaka, én meg bólogattam, hogy igen, nálunk is ez van otthon (logikus, a fiúm motorozik), még megállapítottam, hogy a jelenlévő zenekar az Iron Maidenből se a szöveget nem tudja, se a zenét, aztán magyar bloggert fényképeztem magyar tarlóban, majd elvitt minket a busz sebesen.