A fiúm elmesélte, amikor hazajött, hogy ma mondták neki, hogy oké, a Pokolgépet szereti, pólója is van hozzá, de az életérzés hitelességéből némiképp levon a frissen levágott, rendezett haja, illetve hogy az említett póló láthatólag mosva és vasalva van. A fiúm erre azt válaszolta, hogy attól, hogy kemény, még nem muszáj igénytelennek lenni. Ezután kifejtette nekem, hogy az az igaz szerelem, amikor a csaj az első randin kitakarít, és a lámpabúrákat is letörölgeti. Belülről. Végül felolvasott nekem még egy Szerb Antal idézetet, majd elindult a koncertre.

- Nagyon kedves nő - mondta, mikor lejött. - Kicsit lóg a melle, de az nem baj, azt itt meg kell szokni. A Forumon ismerkedtem meg vele, azzal hódítottam meg, hogy elmondtam neki, hogy a Fekete Kőnek talán fallikus jelentősége van. Te persze nem képzeled, hogy vallástörténettel mennyire meg lehet hódítani a nőket. Eszik a kezemből a vallástörténetet. Egyébként attól félek, hogy a nőket differenciálszámítással és kettős könyvvitellel is meg lehet hódítani, ha az ember kellő intenzitással mondja el. A szövegre úgysem figyelnek. És ha figyelnek, nem értik. És néha mégis megtévesztik az embert. Néha egészen olyanok, mintha emberek volnának. Nem baj.

A helyzet az, hogy - bár ez számomra az imaginárius képzetek birodalmába esik -, ő tényleg nem csajozni jár a Pokolgépre, hanem zeneélvezet végett. Úgyhogy megengedheti magának a szerbantalt.

Ülök itt békésen két használati között, csacsogok a glóriával az ímélcsetpostafiókunkban (asszem, pont akkor tartottunk ott, hogy ács, höhö, ács), amikor láttam a szemem sarkából, hogy az egyik sales megáll nem messze, és felém néz. Fél perc múlva még mindig ott volt, úgyhogy megkérdeztem, hogy mi van, mire azt felelte, "tudod, lucia, néha bejövök ide rádnézni, mert mindig úgy vigyorogsz a képernyődre, hogy ettől lelkesedéssel feltöltődve megyek vissza a munkámhoz. Te vagy számomra az élő bizonyíték, hogy lehet őszintén örülni egy számítógépnek".

Hát, részemről a szerencse.

Tegnap, amikor a képernyő előtti lazázást megszakítva leugrottam a konyhába egy sörért, és ott találtam a fiúmat, amint sürög-forog, tüchtigen süt-főz-párol szimultán, azért határozott késztetést éreztem, hogy megvakarjam a tökömet.

Ma kimentem ebédelni a Tescóba, a raktárvárosból érkezve munkásosztályi öntudattal tömtem magamba a sültkrumplit a sok nyakkendős irodai alkalmazott között, a külvilágot napszemüveggel meg az MP3 játékossal blokkoltam, és önfeledten vigyorogtam magam elé azon, hogy milyen egyszerű csaj is leszek pár sör után. Az történt ugyanis, hogy az L. szerdán, amikor már az Örs felé ballagtunk, megkérdezte, hogy nézem-e az Ally McBeal-t, keveset láttam belőle, feleltem erre. Azért kérdezte, folytatta, mert az a nő, aki abban a sorozatban énekel, most jön a környékre koncertezni, és ő ki akar menni arra a koncertre, csak nehéz ehhez partnert találnia, aki ismeri az előadót, meg el is menne, én meg tökre együttérzően viselkedtem, ó, te szegény, mondtam, meg arra is gondoltam magamban, hogy milyen hülyék is már ezek a lányok, mert az L.-nek azért jó ízlése van zenében, meg szórakoztató társaság, szóval simán el lehet vele menni ismeretlen előadóra is szerintem, még én is elmennék, gondoltam, szóval hozzátettem még fennhangon, hogy biztos talál majd valakit.

Aztán amikor ma megint megkérdezte, hogy ismerem-e az Ally McBealt, akkor azért leesett a tantusz, tisztára kigyulladt a fejem fölött a villanykörte, és vissza is kérdeztem rögtön, hogy izé, elmenjek-e vele a koncertjére (annak ellenére, hogy egy kicsit lassú felfogású lány vagyok, le kell rajzolni nekem a dolgokat, meg minden), szóval ezen vigyorogtam magamban a Tescós étkezdében, és akkor egyszer csak az egyik nyakkendős visszavigyorogva odarakott elém egy csokit, ingyen kapta a fogyasztásához, mondta. És erre persze az asztalszomszédsága is megajándékozott, oké, aranyos fiúk, gondoltam, de aztán meghökkentő módon az étkezde túlsó feléből is odajött hozzám egy fiatalember csokival (teljesen komoly pofát vágott, mint aki nem egészen érti a dolgot, de látja, hogy itt ez a szokás), úgyhogy mielőtt túlnőtt volna a keretein ez a dolog azért visszajöttem dolgozni ide, ahol hirtelen nincs már egy kollégám sem (gondolom, az összesnek belázasodott a gyereke ezen a szép tavaszi délutánon), viszont van egy csomó csokim.

Tegnap végül a fiúm elvitt motorral az Örsre, ennek kapcsán volt egy kis vitánk, amiben én azt állítottam, hogy az öltözékemhez nem megy a túrabakancs, ő meg megkérdezte, hogy a szilánkos bokatörés megy-e, úgyhogy a csizmámat végül mégis a hátizsákban vittem, aztán a járdaszigeten átöltöztem. A fiúm előérzeteiről annyit, hogy az út során egyszer valóban odacsapta a bokámat egy autóhoz (vagy az húzta ránk a kormányt, lényegtelen), pedig eddig ilyet soha. Mindenesetre bukósisakot lóbáltam a kezemben a ground zerónál, amit első adandó alkalommal átpasszoltam az L.-nek, cipelje ő, rögtön ki is húzta magát, és mondta, hogy azért ez így egész más érzés, úgyhogy megosztottam vele a motorosöltözék csajokra gyakorolt hatását, úm. hogy kapásból öt pontot ér a tízes listán, és akkor még csinálni nem is csinált az ember semmit. Ő erre visszakérdezett, hogy de nem gáz-e, ha a csaj rámászik a sisak végett, hogy vigye haza, kimennek a parkolóba, és ő pitty-pitty, nyitja az autót, ekkor elmondtam neki a varázsmondatot, amire a fiúm oktatott hasonló helyzetek esetére, hogy ilyenkor azt mondja az ember (csak úgy lazán), hogy most azért nincs nálam a motorom, mert leugrottam vele Milánóba egy kávéra, és kinyúlt a lánc, be kellett adni a szervizbe.

És akkor odaértünk a Cseresznyéskertről elnevezett kocsmába (lepukkant kricsmit ígért nekem a nők nyelvén értő L., és tartotta a szavát), ahol 360 magyar forint a pohár és a korsó együtt (kérdeztem a pultoslányt, hogy milyen csapolt sörük van, azt mondta, Arany Ászok, én biztatóan néztem rá, hogy folytassa nyugodtan, úrifiúval vagyok, a Drehert is simán kifizeti, erre kis szünet után zavartan megismételte, hogy, hát, Arany Ászok van, ennyi), aztán helyet foglaltunk, és én mondtam az L.-nek, hogy hát-hát, eljutottam oda így majd' 29 évesen, hogy itt ülök egy csehó teraszán hidegben, kabátban, Arany Ászokkal a csocsóasztal mellett, és boldog vagyok, vö. fülig szalad a szám, ő meg azt mondta, hogy örül, hogy örülök. Aztán az utóbbi időkben bejáratott forgatókönyv szerint nagyjából össze-vissza beszélgettünk mindenféléről, és eközben már-már geil módon gyakran biztosítottuk egymást a nagyrabecsülésünkről és rajongásunkról, ami egyébként egyikünknek sem szokása, sőt, amíg együtt jártunk (ami hét évvel ezelőtt volt) kimondottan nagyon vigyáztunk arra, hogy még véletlenül se mondjunk olyat, amiből a másik esetleg azt szűrhetné le, hogy tetszik nekünk (a playing it cool jegyében), kész csoda, hogy egyáltalán összejöttünk, mintegy félvállról. Az egyik legromantikusabb pillanatunk számomra például az volt, amikor valamelyik hajnali háromkor az Árpád híd északi oldalán, Pestről haladva a Margitszigeti lejáró előtt nem sokkal (pontosan meg tudnám mutatni a helyet) odafordult hozzám, és azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki nem idegesíti, emlékszem még az érzésre, amikor hazaértem, és tíz centivel a föld felett ugrálva örültem annak, hogy fú, nem idegesítem, de jó. Meg ő is emlékezett arra, amikor valamelyik este azzal léptem fel az ICQ-ra, hogy találtam Kunderánál egy rá passzoló mondatot, ami a giccs tökéletes hiányáról szól, szóval nem felejtünk. Mondjuk kicsit később azt is felhozta, hogy egyszer tettem arra valami célzást, hogy eltartja a kisujját, mint a látens homoszexuálisok, és ez a dolog azóta is dolgozik benne, több alkalommal eltöprengett rajta, és másokkal is megkonzultálta, erre viszont én nem emlékeztem, és valószínűnek tartom, hogy csak valami vicceskedés volt a részemről, mert ha valaki nem meleggyanús, akkor az ő, úgyhogy ajánlottam neki, hogy esetleg beszélje ezt meg egy pszichológussal. Erre azt válaszolta, hogy a helyzet bonyolult, merthogy én vagyok az ő házi pszichológusa, úgyhogy magamba néztem, végigpörgettem az eseményeket, és mielőtt kimentem pisilni, fontosnak tartottam, hogy elmondjam, miszerint hazudtam, amikor a tegnapi találkozásunk után öt perccel a megállapítására, miszerint jól nézek ki, azt feleltem vigyorogva, hogy te se panaszkodhatsz, bár a hajad nem lett több, és nem is fogytál, szóval hogy ez csak a poén végett jött ki belőlem, mert most sokkal jobban hasonlít a 20 éves önmagához, mint amikor fél éve találkoztunk. Meg fogyott is. Amikor visszajöttem, azt mondta, hogy örül, hogy hazudtam.

De igazából ebben nem is a testtömegindexszel meg a hajsűrűséggel kapcsolatos dolgok a lényegiek, hanem hogy most megint olyan volt, hogy elkezd zenéről beszélni, és ahogy beszél, meg ahogy néz hozzá, attól úgy érzed magad, mintha a zsigerből kedvenc íród vagy zenészed vagy maga Jézus Krisztus ülne ott veled személyesen, a különbség viszont az, hogy Salingernek én például nem tudnék mondani semmit, ha le is ülne velem, az L.-lel viszont tökre tudok, mert még azelőtt ültünk le a kocsmában, hogy elkezdett volna zenéről beszélni.

Aztán ő olyanokat fogalmazott meg több sör után is, hogy én egy textuális bestia vagyok, magáról meg azt állította, hogy I'm a fucking caveman, más kontextusban, én meg párkapcsolati tanácsadást tartottam (kicsit bús mostanában egy hosszú kapcsolat végeztével, ha esetleg valaki meg kívánná vigasztalni, és új értelmet adni az életének, elérhetőséget a szerkesztőségben fogadunk), meg kilyukadtam arra, hogy nekem most először van olyan, hogy jó hazamenni, van kihez hazamenni. Aztán kiszúrt minket a helyi erők egy tagja, aki többször is odajött, és egybehangzó állításaink ellenére sem hitte el, hogy a bukó az enyém, hanem mindig az ujjával mutogatott az L.-re, és felszólította, hogy ma már ne üljön motorra semmiképpen. Később le is buktatta, odajött hozzám, és azt mondta vádlóan, hogy kinézett az utcára, és a fiúnak nincs is motorja, csak csajozik a sisakkal, én meg közöltem vele, úszva az árral, hogy bár tényleg azzal szedett fel a kocsma előtt, de időközben lelkileg is megismertük egymást, és én megbocsátom neki, hogy nincs is motorja. Engem is lebuktatott egyébként a csákó, a piros kabátomból kikövetkeztette, hogy MSZP-s vagyok, de mondtam neki, hogy igazából SZDSZ-es (nem kívántam belemenni a valós, ennél bonyolultabb politikai nézeteim taglalásában, és egyébként is, én simán lehetek SZDSZ-es, még ha az SZDSZ már nem is az). Aztán később bent is összefutottunk, amikor ásványvízért mentem, ő azt mondta nekem, hogy te egy nagyon fáintos nő vagy, én meg emlékeztettem, hogy SZDSZ-es vagyok, oppardon, felelte. De aztán megbocsátott, mert azzal búcsúzott az L.-től, hogy ez a nő egy istennő, ne üljünk ma már motorra, hát így politizálgattunk a helyiekkel.

Aztán elkísérődtem egy darabig, a Pillangó utcánál taxit hívtam, majd hazáig értően bólogattam, amíg a taxis azt elemezgette, hogy miért choppert kell venni, nem pedig speedmotort, noha pontosan tudom, hogy miért nem szabad choppert venni, a fiúm ugyanis ezt fontosnak tartotta több ízben is elmagyarázni nekem. Hát ez volt.

Hát én úgy vagyok most a Quarelinnel, mint a pszichológusos viccben: még mindig megvan a másnaposság összes tünete, csak már egyáltalán nem zavar.

Itt van a tavasz, lassan a nyár, melegszik a helyzet, ennek szellemében a glóriával eluralkodott rajtunk a lázadó munkásmozgalmi öntudat, kivéve engem, szóval ő hazamegy minden nap, amint a benti hőmérséklet eléri a 25,1°C fokot, és távlati terveiben az is szerepel, hogy előbb-utóbb be se indul, mert minek, ehelyett inkább a sör otthon, nyitott ablaknál. Ha már a távlati terveiről beszéltünk, azt is tisztáztuk, hogy a szabvány még mindig része ezeknek, mert az fontos neki, én meg beleérzően mondtam, hogy úgy tűnik, mostanában a s(z) betűvel kezdődő szavak az ő barátai, erre rögtön fel is hozott egy példát, majd visszakozott, hogy ja, bocsibocsi, az nem is, én viszont felvilágosítottam, hogy de az is szö betűs, csak a másik oldalról (gyakoroltam mostanában ezt az ábécés dolgot), ennek megörült, hogy az hátulról a barátja. Aztán amikor mindenféle kompromisszumos megoldásokat javasoltam a problémájára, azt mondta nekem, hogy te lucia, te soha ne állj semmilyen lázadó mozgalom élére, amiben egyrészt igaza van, másrészt én itt a magánszektorban el vagyok kapatva, mert barikádemelés és munkajogi per nélkül is visszaadták nekem a légkondim távirányítóját, rá is írtam rögtön a nevem alkoholos filccel, szóval az én módszereim is működőképesek a megfelelő közegben.

Lényeg ami lényeg, hogy most hivatást keresünk a glóriának, aki ugyan bölcsész, de a pilótaszakma sem áll tőle távol. Erről konzultáltam is tegnap a fiúmmal, aki megkérdezte, hogy mégis mennyire áll hozzá közel, a konkrétumokat tekintve, úgyhogy mondtam neki, hogy hát, szereti a repülőket. A fiúmnak erre a szeme se rebbent, ugye, másfél éve él velem, szokva van az ilyesmihez, úgyhogy szépen lépésről lépésre elmagyarázta nekem, hogy hogyan kell a glóriának repülőzni megtanulnia. Első stációként pl. ki fogom vinni a budaörsi reptérre (azt is nagyon segítőkészen elmondta, hogy a piros hajú kurvánál kell bemenni az emberes részére a reptérnek, mert nem voltam benne biztos, hogy pontosan hol), ahol bekéredzkedjük majd őt valami vitorlázógépbe, és ha bírja, mehet tanfolyamra. Taglalta az egyéb lehetőségeket is, amik közül a háti motoros siklóernyőzés engem nagyon megragadott, mint komikus motívumokkal bíró opció (ezt a fiúm el is játszotta, hogy milyen), kerestem is ma a glóriának képeket róla, de csak annyit találtam, hogy háti motoros oktatás lányoknak 50% kedvezménnyel, a glória - várakozásaimmal összhangban - vissza is kérdezett rögtön, hogy háhá, és mire oktatják őket háton, úgyhogy szerintem a fiúm vele azért megtalálná a hangot az ismerőseim közül. A múltkoriban ugyanis a barlangászok a kocsmában megkérdezték tőle, hogy neki nincsen-e barátnője, hogy ilyen sokáig tud maradni, mire a fiúm azt felelte, hogy de van, csak a csajomnak ilyen intellektuális típusú barátai vannak, úgyhogy én inkább idejöttem veletek, a barlangászok állítólag erre megértő arccal bólogattak.

Ja, és ha nem pilóta lesz, akkor viszont olvasószerkesztő, de arra még nincs konkrét stratégiánk.

Arra hivatkozva, hogy valakinek a telefon mellett kell maradnia, kimentettem magam a tűzvédelmi oktatás alól, majd amikor mindenki eltűnt a tárgyalóban, a saleses fiúkkal (akik sürgős munkákat emlegetve lógták el a rendezvényt) az iroda egyetlen kijáratát igénybe véve kivonultunk az épület elé napozni és csicseregni, és megállapodtunk, hogy esetleges tűz esetén is pontosan így fogunk eljárni. Ha lenne isteni igazságszolgáltatás, akkor mi égnénk el elsőként, de szerencsére nem kell ilyesmire bazírozni.

Vasárnap aztán már örültem, hogy végre megint látom a fiúmat, csütörtök este ugyanis ő ment barlangászni, pénteken én kocsmába, szombaton pedig napközben falat mászott valahol, én meg este koncerteztem, úgyhogy ki is hívtam az autóhoz, hogy segítsen behozni a motoroscuccokat, az is quality time. Egy kis konfliktust okozott, hogy megtalálta nálam a glória napszemüvegét (pénteken a kocsmában terápiás gyakorlatot tartottunk, mondtam, hogy vegye fel a szemüvegét, ő meg azt, hogy de akkor én is vegyek magamra szemüveget, portugál napszemüveg, tette hozzá, igaz, három euró volt a lisszaboni Sparban, de akkor is portugál, úgyhogy én napszemüvegben taxiztam haza éjjeli kettőkor), és ugye ő már Indiában megálmodta, hogy én titokban pornósztárként dolgozom, akkor nem is állt velem szóba fél napig, most viszont a napszemüveget (rózsaszínű, keret nélküli, fél arcot eltakaró, strasszkövekkel) bizonyítéknak tekintette, és egész nap Angelinának szólított. Szemrehányó hangsúllyal.

Maga az esemény jó hangulatú volt, szerencsére minden bokornál megálltunk, valahol a Gina azt is elmesélte, hogy a Pokolgép koncerten ráuszított a fiúmra valami rózsaszín bugyis csajt azzal, hogy az a srác ott hegymászó meg motorozik, a veszélyes dolgokat szereti, a fiúm meg először próbált mindig hátat fordítani a lánynak, de az mindig körbesétált a képes feléhez, aztán kb az a párbeszéd játszódott le közöttük, hogy a lány megkérdezte, hogy miért szeret hegyet mászni, mire a fiúm azt felelte, hogy mert ott egyedül lehet lenni, erre a lány visszakérdezett, hogy és az nem rossz-e neki, ott egyedül a hegyen, mire a fiúm azt válaszolta, kihangsúlyozva, hogy ő szeret egyedül lenni, a lány viszont nem csak hogy a sorok között, hanem a sorokban sem olvasott, úgyhogy visszakérdezett, hogy és miért, mire a fiúm emelt hangon azt válaszolta neki, hogy figyelj, hagyjál már békén, szóval valóban nem érdemli meg, hogy én meg a háta mögött pornófilmeket forgassak.

Amúgy meg komoly jellemfejlődésen estem át, mert eddig mindig féltem a motoron hátul, hogy én le fogok esni, most viszont, miután kaptam lángost meg sört, annyira ellazultam, hogy hazafelé már csak nézegettem, hogy hm, fák, meg hm, motorosok, meg hm, milyen szépen feszül a combomon a glória nadrágja, és itt mindig elaludtam, a fiúm csak röhögött, amikor koppant a bukóm az övén, én meg olyankor felriadtam, és megint elkezdtem nézegetni, hogy hm, fák.

Aztán szombaton egész nap csak kóvályogtam, mint az őszi légy, délután ledőltem egy kicsit, aminek következményeképpen ötkor arra ébredtem, hogy hétre mennem kell a koncertes partneremért, meg a glóriához is el kéne még ugranom motorosöltözékért (vasárnapi programnak a fiúm kitalálta, hogy elmegyünk motorozni a born to be mild ismerőseivel), és előtte felöltöznöm sem ártana, de teljesítettem a tervet, és Tyttötől még pofátlanul egy kávét is kunyeráltam, finomat csinált. Dream nagyon jó társaságnak bizonyult a koncert alatt is (ismerte az összes számot, ugyanakkor nem érzett késztetést, hogy a rajongását excentrikusan fejezze ki), meg a koncert után is, amikor beugrottunk még a Tandembe levezetésképpen, és megtárgyaltuk mindazon öltözködési, fogyókúrával kapcsolatos és egyéb kérdéseket, amikről addig nem beszéltünk, ő a Leffe, én pedig a virgin gyümölcskoktél mellett, amit a Rita talált ki számomra, nagyon empatikusan. Jóléreztem magam, na.

Ja, természetesen Waters is jó társaság volt.

Valamelyik nap a fiúm pont azon élcelődött, hogy mennyire bizarr lehet már a pszichoterápia tolmáccsal, ehhez képest tegnap este kiderült, hogy az ilyesmire igenis van igény, úgyhogy amikor a mellettem ülő 43 éves ír csaj flörtölni kívánt egy magyar pasival, akkor fordítottam neki, össze is csókolóztak igen hamar (mindig is mondtam, hogy az emberek nagyon jól tennék, ha a fontos párbeszédeiket (a lakberendezéshez és a nőgyógyászati kérdésekhez hasonlóan) profira bíznák, és nem maguk próbálkoznának vele). Ez abban a szakaszban volt, amikor a glória nem állt már vele szóba, noha a hölgy nagyon próbálta őt megérteni, de a kulturális különbségek közéjük álltak. A kulturális különbségek abban nyilvánultak meg, hogy amikor a glória kölcsönadta nekem a pillangókését a cetli levágása miatt, akkor a csaj kicsit hátrahőkölt, én meg magyarázólag mondtam neki, hogy she lives in a dangerous district, mire nagyon elkezdett röhögni, és mondta, hogy milyen jó humorunk van. A glória ekkor majdnem megütötte, és ettől kezdve a csajhoz magyarul beszélt, hozzám és a neki udvaroló (csak magyarul tudó) pasihoz viszont csak angolul volt hajlandó, hogy mindenki tudja, hol a helye. A helyzetet még fokozta, hogy a pasinak, akit az ír csaj leflörtölt, a felesége is ott tartózkodott, sebaj, oda se neki.

Szóval megint nem sikerült elérnünk az utolsó buszt.

Mostanában egyébként szakmai problémák gyötörnek, az engemet pillanatnyilag leginkább kínzó kérdés például az, hogy ha az ember egy nem erotikus indíttatású sorozatgyilkos, akkor vajon tegezi, vagy magázza az áldozatait, arra a kis időre? Nem mintha alkalmatlannak érezném magam a szerepre, vagy ne táplálnék megfelelő mennyiségű lelki közösséget a pszichopatákkal, de én minden bizonnyal egy alapból kedves, megnyugtató modorú sorozatgyilkos lennék, némi anyáskodó beütéssel, úgy is, mint lány, aki tegez, viszont sokéves tapasztalat tanulsága, hogy a fiúk számomra magától értetődő magatartásformákat képesek zsigerből elvetni (vö. "buzi dolog"), és teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy olyan intim élethelyzetekben, mint egy másik pasi feldarabolása, a homoszexualitástól való elhatárolódásukat magázódással fejeznék ki.

Ugyanakkor azt, hogy "mostantól ön az enyém", határozottan, hm, stílustalannak érzem. Ez egyszerűen nem kúl így.

Ez a péntek tizenhárom azzal kezdődött, hogy az utcánkban átrohant előttem egy fekete macska, nem is véletlenszerűen, hanem kivárta, hogy az autóval öt méterre megközelítsem (gondolom, a félreértések elkerülése végett), addig csak ült békésen a füvön, és nézegetett. Az a szerencse, hogy nálam ezek a dolgok fordított előjellel működnek. A másik oldalról viszont az éttermekben mindig oda kell leülnöm, ahova először, és az ágynak is mindig a jobb oldalán kell feküdnöm (hanyattból nézve), mert ha nem így teszek, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

kacérkodik
kínoz
kalandra kész
kalkulálva
kancsít
kapálódzik
kapar
kápráztat
karcos
karmol
katalizál
katapult
kattog
kavar
kecsegtet
kegyetlen kéj
keményedik
kerget kerít
kérkedik
készülődik
ketyeg
kialakul
kielégítetlenül
kimeríthetetlen
kínál
kínlódik
kiszabadulni kész
koncentrált
konok
könnyedén
központosul
kulminál

Ha kihagyom a nem szalonképes részét annak, amit a glória javasolt, akkor "kötözz ki". Mondjuk nem illik a kontextusba, de jó.

- Te a tejcsokis, vagy az étcsokis Balaton szeletet szereted?
- Autonóm személyiségként a tejcsokis felé húzok, de úgy érzem, a sorskönyvi forgatókönyvem arra predesztinál, hogy az étcsokisért nyúljak a polcon. Valószínűnek tartom, hogy a szüleim hat éves korom előtt sokat mondogathatták nekem, hogy "aki tényleg szereti az anyukáját, az nem eszik tejcsokit", illetve hogy "az igazi férfiak csak étcsokit esznek".

Soha, soha többé nem adom neki kölcsön a könyveimet.

Tegnap, amikor a fiúm megint elmondott valamit az exbarátnőjéről, akkor azért már gyanút fogtam, és megkérdeztem, hogy csak az elmebeteg lányok érdekelték-e mindig is. Azt felelte, igen, például én sem vagyok teljesen normális. Ezt egy kicsit kikértem magamnak, és indoklást követeltem, úgyhogy egy darabig elvitatkozgattunk arról, hogy normális dolog-e halott emberek testrészeit hazahurcolni a lakásba, mielőtt rátértünk volna a miértekre. Arra azt felelte, hogy 1. az elmebeteg lányokkal tud beszélgetni, 2. az elmebeteg lányokat meg lehet menteni. Erre azért megérdeklődtem, ügyesen vegyítve a szarkazmust némi hízelgéssel (csak hogy összezavarjam), hogy mégis mitől tudott engem megmenteni, attól, hogy nélküle kelljen leélnem az életemet? Erre azt válaszolta, rezisztensen a nyelvi eszközeimre, hogy igen, attól is, meg attól is, hogy soha ne ismerjem meg a való világot. Itt úgy éreztem, nyomon vagyok, úgyhogy rákérdeztem, hogy arra a világra gondol-e, amiben biciklik vannak, meg ilyesmi, mire azt felelte, hogy úgy általában a gyakorlati világra gondol, ami a könyveken túl van. Amiben olyan dolgok vannak, amiket meg lehet fogni. Be kellett ismerjem, hogy ebben van perspektíva.

Vasárnap például ennek jegyében terepjárózni vitt el, ami leginkább tetszett, különös tekintettel arra, hogy a terepjárózás az a sport, aminek során az Ember lehető legközelebb kerülhet a Természethez, anélkül, hogy konkrétan hozzá kellene érnie (szerencsére mindig időben felhúztam az ablakot), meg vicces volt, ahogy felnőtt férfiak megörülnek minden pocsolyának, amibe bele lehet menni (esetleg többször is). Két vizes rész között mindig szóbeli oktatásban is részesültem, úgyhogy most már elméletben nem csak biciklit szerelni és motort vezetni tudok, de a terepjárós trükköket is ismerem (bár a nagyját elfelejtettem, de legfeljebb majd megkérdezem, azt is mindig türelmesen elismétli nekem a fiúm, hogy melyik a kuplung a motoron). Az este végül bográcsozásba torkollott, amikor egy kicsit bántam, hogy nem vittem könyvet, de a fiúm akkor büszke mosollyal bejelentette, hogy semmi gond, ott a kocsiban a Fiatalok főzőiskolája, meg a Szovjetunió népei, amik végül is, szigorúan a tényeket nézve, valóban könyvek. Darabra.

Azért az szerencse, hogy közös nevezője is van az érdeklődési köreinknek, úgyhogy tegnap azzal mehettünk el aludni, hogy mondtam, hogy azért a termonukleáris magfúzió, amiről éppen olvastam, azért nem semmi, mire azt válaszolta, hogy igen, az odabasz, és akkor egyetértően mosolyogtunk, meg minden.

Reggel indulás előtt még odafentrengtem a fiúmhoz, nagyon vigyorgott, és azt mondta, megtalálta a tökéletes filmet. Ránéztem a képernyőjére, amin az állt: Lucy Liu is a Lesbian Vampire.

Hiánypótló darab lesz.

A hét vége vigasztalódással indult, noha nem voltam bánatos, de vannak helyzetek, amikor előre be kell biztosítanom magam, például amikor családi látogatásra indulok, úgyhogy kaptam egy kabátot az Orsayból (lenszínű vászon helyenként hímzett virágmintával, kétsoros, háromnegyedes, karcsúsított fazon), ráadásul még csak szomorúnak se kellett lennem (a szülők jó passzban voltak, talán mert az öcsém válik (noha nem házas), és ez lefoglalja őket, mindig feldobódnak, ha történik valami), tiszta nyereség volt az este. Sőt, mi több, a kabát újabb vigasztalódásokra is lehetőséget nyit, tekintve, hogy nincs hozzá táskám, ezt mondtam is a glóriának, remélvén, hogy a táska csak nem emlékezteti már őt semmire.

Aztán ugyanaznap (péntek) este éppenhogy csak hazaértem, amikor a fiúm elindult Pokolgép koncertre, még megnézhettem az új, boltszagú Pokolgépes pólóját (motor van rajta), de akkor már jött a taxija, mondtam is neki, hogy ez nem-e gáz már, de azt felelte, nem, majd a Wesselényi sarkán száll ki, és odasétál, a pólóra viszont nem adott magyarázatot. Aztán másnap reggel nyögött rekedten, hogy fáj mindene, meg megjegyezte (enyhén rosszallóan), hogy belőlem teljesen hiányzik a primitívségre való hajlam, szerintem arra gondolt, hogy az én fejemmel is mindig ő headbangel az autóban a Kalapácsra, még szerencse, hogy lenni szokott szabad keze a fontos részeknél. Aztán elhúzott az ismerősével biciklizni, aki, noha még csak második alkalommal tartott vele, állítólag már felismerte a patternt, hogy hiába mond a fiúm akármit, ha vele megy az ember biciklizni, abból valamilyen módon nagyhalál lesz. Én eközben elmentem egy városi körre, és véletlenül bementem a Promodba, ahol nem volt táska, úgyhogy csak egy pszichedelikus mintájú, határozatlan funkciójú felsőruházati terméket vásároltam be véletlenül, mert hipnotizált (ha másra nem, biciklizni jó lesz), meg egy fekete alapon feketével hímzett topot, illetve ugyanezt fehérben. Aztán visszetekertem a MOM-hoz, ahova muszáj volt bemenni valami üdítőért, és akkor kiderült, hogy négy percen belül kezdődik a 300, úgyhogy véletlenül arra is beültem. A filmről magáról annyit, hogy amennyire meg tudtam állapítani, a homofóbiáról szólt (annak ellenére, hogy a történelmi spártaiaknál például elvárták a fiatal fiúktól és lányoktól, hogy kamaszkorukban szexuális viszonyt kezdeményezzenek egy idősebb azonos neművel), a perzsák például festették magukat és minden szabadidejüket bujálkodással töltötték, nem is csoda, hogy nem értettek a harchoz, csak a kardjukat szigorúan a fejük felett tartva rohangáltak üvöltve a csatamezőn, Xerxész maga pontosan olyan volt, ahogy a Mage jellemezte, ezzel szemben a spártaiak kemény, követleöldöső félistenek, akik mélységesen hittek a hitvesi hűségben és a családi élet szentségében (a valóságban állítólag az volt náluk a divat, hogy a férjek maguk biztatták feleségeiket a házasságtörésre, mert a genetikai diverzitás és a közösség egyén fölé helyezésének a hívei voltak, de ezt valószínűleg nehéz lett volna lekommunikálni az amerikai közönség felé). A filmet leginkább az mentette meg, hogy jó megjelenésű, markáns állú, félmeztelen fiatalemberek szerepeltek benne végig, időnként esőben (további tudta-e ön: állítólag a spártaiak vezették be a meztelen sportolást (akár koedukáltan is), illetve a sportolók testének olajozását, a látvány végett).

Aztán amikor hazaértünk, a fiúm mondta, hogy üljek le, mert olyat fog mondani, én meg rögtön gondoltam, hogy a Gina biztos terhes, mert (a) mostanában hányt 25 éve először, ráadásul kvázi ok nélkül, (b) hívott valami miatt délelőtt, csak nem hallottam. De kiderült, hogy nem, csak a biciklispartner ismeri a bolond lányt (van ez a lány, aki bármikor megyünk is ki (délben, reggel, vagy éjjel kettőkor), pár percen belül elmegy az utcánkban a kutyájával, és soha nem köszön, továbbá eléggé military benyomást kelt az öltözékével, plusz napszemüveg), aki nem bolond állítólag, csak antiszociális. Aztán felhívtam a Ginát, aki azért keresett igazából, mert reggel másnapos volt, és erről rögtön eszébe jutottam, úgyhogy meg akarta kérdezni, elmegyek-e vele a Tescóba. Amitől még akár terhes is lehet, de azt elfelejtettem megérdeklődni.

A másik, nyugalmunkat felborító dolog az volt, hogy a Tyttö bántotta a csapot. az van ugyanis, hogy én itt ülni szoktam a gép előtt, és időnként felvihogok, és akkor a fiúm megkérdezi, hogy mi van, én meg elmondom, de ezúttal nem lépett túl a dolgon a szokásos nyugalmával, hanem egész este azt kérdezgette tőlem, hogy miért csinált ilyet. Én meg próbáltam megmagyarázni neki, hogy vannak helyzetek, amikor az embernek egyszerűen nincs más választása, és neki (a fiúmnak) csak szerencséje van, mert például amikor a glória olvasta a múltkori postomat, akkor teljesen felháborodott, és közölte velem, hogy A pasija csak egyszer próbált neki éjjel háromkor kávét bekészíteni neki a főzőbe, de ennek az lett a hatása, hogy a glória minden keze ügyébe kerülő dolgot kidobált az ablakon, de ez sem hatotta meg a fiúmat. Meg az sem, amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő is bántotta a múltkor a notebookot, erre azt mondta, hogy az más, mert nem miattam csinálta, hanem mert a notebook gonosz volt, úgyhogy még tegnap is, miközben úttalan utakon terepjáróztunk, pocsolyákat keresve, amiben elkadhatunk, szóval még aközben is felszólított egyszer vagy kétszer, hogy magyarázzam el neki a Tyttöt, de nem sikerült, úgyhogy esetleg majd legközelebb megkérem, hogy tárja fel bennem indítékainak és motivációinak belsőbb rétegeit, meg hogy mit érzett közben, hátha az ő szavaival könnyebben megy, és akkor végre majd beszélgethetünk otthon valami másról (asszem, magam is kezdek elemi ellenszenvet érezni a csapok iránt).

Jé, mozog.

Reggel viszont, amikor felvettem az első pólót, ami a kezembe került (fekete alapon piros Vampyre felirattal, és - stílusosan - szegecses nyakörv benyomását keltő ékszerrel), akkor sajnos nem jutott eszembe, hogy este a szüleimhez fogok menni, munkahelyről közvetlenül. Bár végül is nem is baj, az öltözékem tulajdonképpen egészen biztonságos téma lesz arra a másfél órára, ami alatt egyébként arról beszélgetnénk, hogy mennyire szeretnék, ha nem innék, nem dohányoznék és természetesen nem élnék szexuális életet azzal a fiúval, akivel összeköltöztem (legfeljebb gyerekcsinálási szándékkal, de azt is inkább oldjuk meg valami szeplőtelenebb módon).

Ha nem tartana ki végig, akkor esetleg a halálvágyat is szóba hozom. Vagy a fideszes barátaimat.

Tegnap este megnéztem a Hard Candyt (Cukorfalat - jó film volt, nagyjából kétszereplős kamaradráma, a pedofil és a tizennégyéves, tagline: strangers should never talk to little girl, de nekem az a mondat jött be a legjobban, hogy I'll pay for your therapy, ezt őszintén, végső elkeseredettségben, meg az a jelenet, amikor a hasán csúszik ki a pasi a fürdőszobából, araszról araszra, ahogy a mindig visszatérő nagyon gonoszok szoktak, és akkor a kiscsaj két ujjlenyomat-letörlés között mintegy mellékesen, profánul nyakonvágja a sokkolóval, olyan "jaj, még ez is" arckifejezéssel. Tetszett benne, hogy a kiscsajnak nem kellett megbűnhődnie a végén (az amerikai filmekben általában mindenkinek meg kell, aki nem áldozatként viselkedik), furcsa volt viszont, hogy nem adtak rá igazán okot, hogy gyűlöljük a pasit (nem úgy, mint például a Dogville végén, ahol az ember legszívesebben sajátkezűleg lőné le mind az öt kisgyereket az anyjuk szeme láttára), voltak persze célozgatások meg fényképek, amiket nem mutatott a kamera, de ennyi), és még egy rész Heroest, aztán elmentem aludni. A fiúm éjféltájt jött haza a barlangból, és először is benézett köszönni, majd negyedóra múlva megint benézett, és addig kérdezgette (egyre hangosabban), hogy ébren vagyok-e, amíg fel nem szólítottam, hogy mondja, mit akar, ennek nagyon megörült, és elmesélte a legújabb gusztustalan barlangászos történetét (a barlangászok nagyjából mindenre képesek, amiről nem akar az ember tudni), aztán amikor visszaaludtam, megint bejött, közölte, hogy fel fogja kapcsolni a lámpát, felkapcsolta, és a szárító felett hangosan töprengeni kezdett arról, hogy vajon melyik zokninak melyik a párja, úgyhogy egy idő után javasoltam neki, hogy nézzen bele a fiókjába, ahova párban szoktam őket rakni.

Valami azt súgja, nem szereti, ha otthon vagyok és mégsem vele foglalkozom. 

Tegnap este, ahogy kifordultam a dolgozóból és ráálltam a hálószoba felé vezető útszakaszra, az ágyon fekve olvasó (igen, könyvet) fiúm látképe tárult a szemem elé, vissza is kanyarodtam rögtön, hogy na, ezt kezdjük újból, de aztán elszégyelltem magam, mert ugye GGG (good, giving and game) girlfriend vagyok (credits where credits due), meg se nyikkannék például, ha arra lépnék be a szobába, hogy a fiúm az én fehérneműmben mászkál, úgyhogy, bár ez a könyves dolog túl volt az általam elképzelhetőnek tartott határokon, azért próbáltam természetesen viselkedni, csak néha sandítottam oda titokban.

Aztán ma hazajöttem a munkából, és ott találtam magunkat a kanapén, ahogy karbidlámpák és aerob edzés helyett pszichoanalízisről beszélgetünk, amit a fiúm kezdeményezett. Ezt követően megemlítette, hogy M-nek pasija van és már nem beszél hülyeségeket. Továbbá ma csütörtök, és én nem mentem kocsmába.

Nagyon úgy tűnik, hogy mindenkit kicseréltek az ufók.

Tegnapelőtt elmentünk megnézni az Ópium - egy elmebeteg nő naplóját a fiúmmal, aki, ugye, csak olyan filmre hajlandó moziba beülni, amiben vagy megnyugtatóan sok vér, hentelés, agyvelődarab látható (The Hills Have eyes), vagy magyar rögvalóság és paneldráma (Kythera), de mindenképpen tele van olyan jelenetekkel, amiktől mindenki kényelmetlenül érzi magát (csúnya, meztelen emberek üvöltöznek egymással, ilyenek), mint kiderült, a Vadászgörény c. kortárs színdarabot például imádta volna. Ahogy ő fogalmaz, ezeket érti, és ez nem csak amolyan szófordulat nála, mert a Lora előzetesét például egyáltalán nem tudta követni, hogy most ki kivel van, pedig azért az nem volt egy bonyolult történet, és minden kulcsjelenet szerepelt a trailerben, de ugyanígy volt tegnap a Pepsi reklámmal is (élj a maximumon, vagy mi), pedig abban sem volt sok rejtett mondanivaló, mégis hosszabb ideig magyaráztam neki, hogy mi történt benne, mint amilyen hosszú volt maga a reklámfilm, ne kérdezzétek miért. Nem kevés csodálat volt a hangjában, amikor ezzel kapcsolatban megkérdezett, hogy akkor én minden filmet értek-e, aztán erre én az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy igen, kivéve a David Lynch filmeket (és ez marhára idegesít is, mert mindig úgy érzem, hogy csak egy hangyányira vagyok attól, hogy megértsem őket, de aztán megint szétesik a kép, nagyon rossz).

Ugyanakkor a paneles/zombis/elmebeteges filmeket tökéletesen érti, most is rákérdeztem ellenőrzésképpen, hogy tudja-e, hogy miért feküdt le a csajjal az orvos, mire azt válaszolta, hogy persze, azért, mert nem tudott írni, pedig erre például az index kritikusai sem jöttek rá. További kontribúciói is voltak a témában, például, hogy milyen kis szerepet kapott az ópium, illetve az orvos motivációi/előélete a történetben, szóval vágja ő a lélektant, ha az elég bonyolult, vagy elmekórtani vonatkozásai vannak (párhuzam, a Dexterben is rögtön megmondta a húga pasijáról, hogy az a Dexter testvére, pedig ez még öt részen át nem derült ki).

Nekem egyébként a film nem jött be túlzottan, egyrészt már formailag sem, ugyanis a dán főszereplő (a pasi) magyar hangja valami rettenetes módon levitte a hangsúlyt az első két szótag után mindig, amitől olyan hatása lett a szövegnek, mintha egy ügyesebb másodikos olvasna fel a szöveggyűjteményből, másrészt a többi színész előadása is elég mesterkélt volt (én nem értem, hogy miért nem tudnak magyar színészek filmben beszélni). Ráadásul, bár én szeretem a Csáth-novellákat, de itt egy kb harmincpercnyi anyagból csináltak egy estés játékfilmet, azt is leegyszerűsítve, ezt nagyon jól el tudnám például képzelni 30 mp-es abridged bunny filmnek (fiúnyuszi: jaj, nem tudok írni, jaj, nem tudok írni, lánynyuszi: jaj, mióta megszállt a gonosz, állandóan írnom kell, itt van bennem, valami ilyesmi, loopolva), ráadásul a szövegkörnyezetükből kiszakítva értelmetlenné vált monológokat raktak bele, gondolom, csak mert jól hangzott. De legalább a képek szépek voltak, a mozi kényelmes, és a Sunshine előzetes alatt a kedvenc Clint Mansell zeném ment a Requiem for a Dreamből, szóval egynek elment.

Hát az van, hogy itt kiderült rólam, hogy feministának tűnő lány vagyok, amit simán fel fogok majd használni a glóriával szemben, ha legközelebb megvádol azzal, hogy túl udvarias vagyok az emberekkel, vagy a szememre hányja a lakkcipőmet, mert olyan nincsen, hogy valaki egy túl udvarias, lakkcipős típusú lány, és ugyanakkor bunkó feministának tűnik, ezt neki is be kell látnia.

De nem ez a lényeg, hanem ami miatt a fiúmat is bökdöstem tegnap vigyorogva, és mondtam neki, hogy azt írták rólam, hogy bringás csaj vagyok, ráadásul egy kerékpáros topikban, mire ő azt felelte, hogy nem, drágám (a drágámat konkrétan nem mondta, de olyan volt a hangja), az nem egy kerékpáros topik, az a kerékpáros topik. Amiben engem bringás csajnak neveztek, mondtam már?

Na jó, az indexes videós feltételezés egy kicsit rosszul esett, beismerem, mert ugyan elméletben egyszer a kanapén megtanultam már biciklit szerelni (elméleti szakember vagyok, elméletben motorozni is tudok például), saját pumpám is van, de eddig akárhányszor helyzet volt, fél percen belül leállt mellettem egy kedves biciklis fiú és meghívott egy sörre visszarakta / meghúzta / egyéb misztikus dolgokat csinált vele, szóval nem jellemző rám a szituáció.

Azt, hogy mennyire meghatározó az első benyomás, az is bizonyítja, hogy az eheti új sales kolléga (fejlődünk fel, vagy mi, újabban minden hétfőn új arcokat hordoznak itt körbe) például egyáltalán nem úgy gondolja rólam, hogy ijesztő vagyok és szigorú, hanem úgy, hogy egy kedves, mocskos lány vagyok, aki őszintén meg fogja neki mondani, hogy merre van a McDonalds. Az úgy volt ugyanis, hogy reggel biciklivel jöttem be, azzal a biciklivel, amiben nemrégiben megjártam nyakig sárban az Irhásárkot, kétszer klasszikus módon pofára is estem közben, majd hazaérvén csak ledobtam mind a biciklit, mind a bicikliscipőt, ma reggel meg nem gondoltam volna, hogy reprezentálni kell, de már ott elkaptak a raktárban, még mielőtt megszabadulhattam volna a méltatlan állapotú járműtől. Beismerem, vigyorogtam is, de csak mert <30 perc alatt beértem, nem szimpátiából, viszont ez, a sárcsimbókok, továbbá a tény, hogy beszélek angolul, annyira meghatotta az új kollégát, hogy úgy döntött, lelki társak vagyunk, és beköltözött mellém (nincs még asztala), ami nagyon bátor elhatározás volt, tekintve, hogy egyrészt faldöngető mennyiségű dezodorral fújta be magát, másrészt Beszél Hozzám, amikor én Dolgozom. Egyelőre csak dolgokat csapkodok előtte bottal, mint a gorillák, vagyis különösen bunkó vagyok a direkt marketingesekkel, de már odakészítettem a tűzőgépet is az asztalom szélére, ha esetleg véletlenül a lábára kéne essen valami. Jobb nem a véletlenre hagyni az ilyesmit.