Tegnap megvettem a polcot is az IKEÁ-ban, egyedül, mivel a fiúm minden lehetséges módon el akart határolódni a könyves ügyleteimtől, de főleg dolga volt máshol. Egészen jól haladt a dolog, azt leszámítva, hogy fekete nem volt, csak fehér, amíg be nem kellett pakolni a cuccot a kocsimba, ami ugyan közel állt, de valami oszlop mellett, úgyhogy testileg és cartilag végül úgy helyezkedtem el, hogy kisterpeszben a lábam közé kapva a 31x15x122 cm méretű tömböt próbáltam magam alól rézsút a hátsó ülésre tuszkolni mind a 26 kilójával, de persze mindig hátracsúszott a cart peremén amikor megemeltem, ráadásul össze-vissza gurult is az egész alkotmány. Én először próbáltam sikkesen és a seggem nem kilógatva föléguggolni (rövid szoknya volt rajtam), később már azzal is elégedett lettem volna, ha bármilyen külsőségek között át tudom helyezni a cuccost A pontból B pontba, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. És ekkor ráadásul a kocsim mögé állt egy böhöm nagy terepjáró, meg is jelentek a fejem felett a különleges karakterek, hogy a köcsögök, nem igaz, hogy nem tudnak normálisan leparkolni, most hogy állok majd ki, ráadásul mindkét kopasz, aranyláncos bunkó ki is szállt belőle, hogy még csak szólni se tudjak majd nekik, hogy álljanak már arrébb, és akkor odajött a két bunkó, köszöntek, félreraktak, beemelték a csomagomat a kocsiba, köszöntek, majd elhajtottak. Szóval az ember már az előítéleteiben sem bízhat (mondjuk a modern progresszív regényírásról nem beszélgettek velem, ez tény).

Otthon a fiúm már segített bepakolni, és egészen visszafogta magát, csak egyszer bukott ki belőle, hogy jól látja-e, hogy ez egy német nyelvű kopt nyelvtankönyv (a Koptische Grammatikra célzott), és nézett kérdőn, én meg mondtam büszkén, hogy hát az. Aztán bent már nem szólt be, csak összekalapálta a polcomat, szereti az ilyet, ahogy ő mondja, ehhez ért, meg kérdezgette, hogy hol van már a könyv, amit neki hoztam, én viszont először átlogisztikáztam a polcaimat. A rend fogalmát általában elég tágan szoktam értelmezni, de a könyveimmel kapcsolatban rögtön análisan fixált leszek, ahogy egyesek mondják, vagyis betartok néhány egyszerű, alapvető szabályt, mint például hogy egy polcra lehetőleg 2 centin belül azonos magasságú könyveket tartok, és azokat is magasság szerinti sorrendben, igazából rejtély számomra, hogy miért nincsenek még leszabványosítva a könyvméretek, és ha valamelyik kedvenc íróm összesét kiadják új, egységes külsejű sorozatban akkor képes vagyok az egészet megvenni még egyszer. A lehető leggusztustalanabb dolog a világon, amit el bírok képzelni, az az, ha valaki két sorban tartja a könyveit egymás mögött, szerintem aki ilyenre képes, az őrizzen inkább disznókat, de ne gyűjtsön könyveket, mert azoknak törődésre van szükségük, meg szeretetre, és a nekik kijáró tiszteletet is meg kell adni.

Azért valamikor 10 felé eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a dobozokat, és mutattam a fiúmnak, hogy nézd, vietnámi írásjelek magyarázata, meg orosz-angol szinonimaszótár, és megtaláltam az ő könyvét is, a szuahélit, úgyhogy ő mondogatta, hogy hogy mondják az elefántot meg a kunyhót szuahéliül, meg kiderítette nekem, hogy mi a csuda az a lelemi nyelv. Meg egyszer felvinnyogtam, amikor a gyönyörűszép nagy angol nyelvű, illusztrált, kétkötetes értelmező szótárt kiemeltem, erre megkérdezte, hogy most mi van, mondom, ez volt az, amire a glóriának mondtam, hogy ez annyira szépséges, kár, hogy csak az L-Z meg az A-K kötetek vannak itt, mire a glória kedvesen nézett rám, és azt felelte magyarázóan, hogy igen, lucia, ez azt jelenti, hogy az ablak is, meg a zsiráf is bennük van, erre a fiúm is röhögött, én meg mondtam neki, hogy dehát könnyű a glóriának, neki mindenféle nyelvészeti diplomái vannak, ő tudja az ilyeneket, az ilyenek alatt az ábécét érted, kérdezett vissza értően a fiúm, majd azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Ezt követően leginkább már csak lefeküdtem aludni.