Valamelyik nap pont belekapcsoltam az inforádión egy ilyen webkettőről szóló izébe, ami úgy általában üres pofázás szokott lenni, különösen, hogy leginkább csak azok kutatják a webkettőt, akik hisznek a létezésében olyanokat is mondanak, hogy "leülök a számítógép elé, és bekapcsolom az internetet", és akik számára a technika misztikus netovábbja a videokonferencia, de ennek a pasinak - akinek sajnos nem kaptam el a nevét - mondanivalója is volt, például hogy az internetes közösségeknek az az egyik veszélye, hogy nem igazán szabályozottak társadalmilag. Tehát amíg régen ha valaki szélsőséges nézeteket vallott, akkor a környezete (a családja, a falu, a munkahelyi közösség) általában inkább negatívba, az átlag felé befolyásolták, most nagyon könnyen meg tudják találni a hozzájuk hasonlókat az ilyen emberek, és egymás alá adják a lovat, megerősítik a másikat az igazukban, satöbbi.

És ez tökre így van, én is rátaláltam a glóriára, avagy fordítva, akivel közös szélsőségünk a nyelvészkedés a kocsmában, és ez szerintem önmagában nem okoz problémát egyikünk életében sem, bár engem ezen a héten majdnem az alkoholizmus karjaiba taszított. Az történt ugyanis, hogy kedden tűzoltás jeligére ("nem baj, ha nincs, majd viszünk") majdnem soronkívül kocsmába kellett mennünk, hogy minden oldaláról megrágjuk a "fiúk nem nyelvészek" problémakört, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a csütörtököt kihagyhatom, ráadásul ezen a héten konzultációt fogunk tartani a nemisbékával is, aki a kapcsolatunkat annak idején eleve úgy indította, hogy mondott egy kocsmát, ami tíz előtt is nyitva van, illetve hozott nekem oda sört a kezében (gondolom, biztonság esetére, ha esetleg nem adnának), de aztán mégse ez lett az a hét, amikor minden nap vagy ittas vagyok, vagy másnapos, mert a glóriának közben eszébe jutott, hogy vendégeket invitált magához keddre, így kénytelenek voltunk az ímélcsetpostafiókra korlátozni az együttléteinket.

Azt pedig, hogy a fiúk nem nyelvészek (vagy legalábbis nem abban az értelemben, szokta hozzátenni a glória), azt egyszerűbb, ha kiindulópontnak (esetleg ars poeticának) tekinti az ember. Nekem például a g. összes párkapcsolati problémáját sikerült ezzel megmagyaráznom neki, noha ennek nem mindig örült, de azért azt szerintem neki is be kéne látnia, hogy a fiúk nem feltétlenül úgy kommunikálnak, mint mi. Azt is lehetségesnek tartom például, hogy a kritikus leveleiket nem úgy írják, hogy összedolgoznak ketten, hogy mi legyen benne, meg mi maradjon ki, és hogy legyen a szórend, hogy még véletlenül se arra asszociáljon, de az ellenkezőjét se gondolja, illetve ne tudja, de remélje (bár lehet, hogy a fiúm a tegnapi levelét, amiben arra a bekezdésemre, hogy kicsontozza-e vajon este a csirkemellet, azt válaszolta, hogy "kics, kics", arra pedig, hogy felborult a hormonháztartásom, azt, hogy "hor, hor", ilyennek szánta, csak valahogy nehezen tudom elképzelni), továbbá a bonyolultabb nyelvi protokollokat sem értik, noha az egyszerűbbek esetében, ha témába vágnak, meglehetősen gyorsan kapcsolnak, például a fiúm se értetlenkedett sokat, amikor az első randinkon felvetettem, hogy ilyen esőben nem mehet haza motorral, hanem ott maradt, noha - ha szigorúan csak a tényeket nézzük - nem esett. Meg általában azokat a dolgokat sem szokták érteni, amiket csak a saját fejében beszél meg velük az ember, több alkalommal, de ez, ha nagyvonalúak akarunk lenni, nem feltétlenül az ő hibájuk.

Lényeg, ami lényeg, a krízis javarészt elmúlt, ma már inkább csak szabásmintákat tárgyaltunk, ami szintén nem egyszerű téma, különösen, hogy nincsen meg rá a közös szókincsünk, kicsit olyan, mintha bantuul kellene tárgyalnunk az atomfizikáról, de legalább elvagyunk vele, majd este el is mutogatjuk egymásnak. Az internet viszont valóban egy ördögi szerkezet.