Tegnap megint Tandem, ohne glória, tisztára üres volt a sarok, ahol találkozni szoktunk, az utca túloldalán, mondtam is, hogy szeparációs szorongásom van (erre a Tyttö az este vége felé vissza is kommentelte nekem, hogy ha pedig mindketten ott vagyunk, akkor nekik van szeparációs szorongásuk tőlünk, de kidolgoztunk egy stratégiát ennek a helyzetnek a megoldására). Szerencsére ott volt a Nyehi, aki mindig leáll velem lelkizni, és ez sokkal jobb, mintha magamnak kéne koktélcseresznyét lopnom. Dreamdancer már az este elején közölte velem, hogy felkészült a kvarkokból, majd beszélni szeretne róluk velem (hiába, ért a nők nyelvén), de aztán csak odáig jutottunk, hogy van ugye az up/down, meg a bájos, a többi nem jutott eszünkbe, és akkor egy más aspektusból közelítve a témát mondtam, hogy a kvark-kvark az tisztára hangutánzó kifejezés, ebben a Dream óvatosan bár, de úgy tűnt, az enyimétől eltérő álláspontot képviselt, de legalábbis nem tudott azonosulni, a Tyttö viszont rögtön rávágta, hogy igen, mint a békák. Úgy érzem, bizonyos szempontból lelki társam ő nekem.

És a phnb és leszólított egyszer, hogy be kell vallania nekem valamit, és akkor egy szenvedélyes hangvételű beszélgetést folytattunk (sokat ittunk), amit azzal kezdett, hogy neki van egy könyvespolca, ami önmagában nem lenne baj, de azon három polcon is két sorban vannak a könyvek. Eddig is érezte ő, magyarázta, hogy ez így nincs rendben, de most én megadtam neki az utolsó lökést, mert ez gáz, ez ultragáz, mondta. Én meg azt válaszoltam, líraian bár, de nagyvonalúan, hogy mindenki követhet el hibákat, és nem a tökéletesség a lényeg, hanem a tökéletességre való törekvés, ő meg megígérte, hogy most már tényleg átpakolja a könyveit tisztességesen. Ha valakinél van egy kamera, akkor a rólunk szóló felvételt átszinkronizálva simán be lehetett volna illeszteni egy brazil szappanoperába, ami az arckifejezésünket és a gesztusainkat illeti, hiába, ez egy olyan téma volt, ami mindkettőnket érzékenyen érintett.

A Nyehivel meg líraian tárgyaltunk életünk korai eseményeiről, és a tejszínhabról, mint globális allegóriáról, egyszer a szempillaspirálomat is szóbahoztam például, aztán végül azzal búcsúzott tőlem, hogy megdögleni volna jó, újabban a fiúk ilyeneket mondanak nekem, amikor elköszönünk. Én meg elsétáltam szépen haza, 105 perc volt kettesben az mp3-mal, a BAH előtt valamivel bementem egy kisboltba, ahonnan éppen egy fiatal srácokból álló társaság távozott, aztán a rasztáshajú visszarohant, és egy puszit nyomott az arcomra, majd még egyszer visszarohant, és azt mondta, megédesítettem az estéjét, úgyhogy kicsit megijedtem, hogy harmadszor talán azért jön vissza, hogy közölje velem, miszerint meg akar halni, a fiúk mostanában velem szemben alkalmazott protokoljához igazodva, de nem, talán kezd megtörni az átok. A Törökbálintin meg nem égtek a lámpák, úgyhogy hangosabbra vettem a Tankcsapdát, onnantól, hogy hívott a csaj, hogy van egy kis baj (ezt vissza szoktam tekerni egyszer), odáig, hogy baj van, baj (az Iron Maiden akkor már túl intellektuálisnak tűnt a hangulatomhoz), mert sötétben félek minden apró nesztől, így viszont legalább nem hallok majd semmit, de amikor odaértem az első lámpához, hirtelen az összes kigyulladt, nagyon misztikus volt. Mondjuk ha tudtam volna, hogy teljesül, lett volna jobb ötletem, mint pár lámpa, három kívánság aranyhalat keres jeligére, jelentkezni a szerkesztőségben lehet.

Tegnap megvettem a polcot is az IKEÁ-ban, egyedül, mivel a fiúm minden lehetséges módon el akart határolódni a könyves ügyleteimtől, de főleg dolga volt máshol. Egészen jól haladt a dolog, azt leszámítva, hogy fekete nem volt, csak fehér, amíg be nem kellett pakolni a cuccot a kocsimba, ami ugyan közel állt, de valami oszlop mellett, úgyhogy testileg és cartilag végül úgy helyezkedtem el, hogy kisterpeszben a lábam közé kapva a 31x15x122 cm méretű tömböt próbáltam magam alól rézsút a hátsó ülésre tuszkolni mind a 26 kilójával, de persze mindig hátracsúszott a cart peremén amikor megemeltem, ráadásul össze-vissza gurult is az egész alkotmány. Én először próbáltam sikkesen és a seggem nem kilógatva föléguggolni (rövid szoknya volt rajtam), később már azzal is elégedett lettem volna, ha bármilyen külsőségek között át tudom helyezni a cuccost A pontból B pontba, de ez egyre reménytelenebbnek tűnt. És ekkor ráadásul a kocsim mögé állt egy böhöm nagy terepjáró, meg is jelentek a fejem felett a különleges karakterek, hogy a köcsögök, nem igaz, hogy nem tudnak normálisan leparkolni, most hogy állok majd ki, ráadásul mindkét kopasz, aranyláncos bunkó ki is szállt belőle, hogy még csak szólni se tudjak majd nekik, hogy álljanak már arrébb, és akkor odajött a két bunkó, köszöntek, félreraktak, beemelték a csomagomat a kocsiba, köszöntek, majd elhajtottak. Szóval az ember már az előítéleteiben sem bízhat (mondjuk a modern progresszív regényírásról nem beszélgettek velem, ez tény).

Otthon a fiúm már segített bepakolni, és egészen visszafogta magát, csak egyszer bukott ki belőle, hogy jól látja-e, hogy ez egy német nyelvű kopt nyelvtankönyv (a Koptische Grammatikra célzott), és nézett kérdőn, én meg mondtam büszkén, hogy hát az. Aztán bent már nem szólt be, csak összekalapálta a polcomat, szereti az ilyet, ahogy ő mondja, ehhez ért, meg kérdezgette, hogy hol van már a könyv, amit neki hoztam, én viszont először átlogisztikáztam a polcaimat. A rend fogalmát általában elég tágan szoktam értelmezni, de a könyveimmel kapcsolatban rögtön análisan fixált leszek, ahogy egyesek mondják, vagyis betartok néhány egyszerű, alapvető szabályt, mint például hogy egy polcra lehetőleg 2 centin belül azonos magasságú könyveket tartok, és azokat is magasság szerinti sorrendben, igazából rejtély számomra, hogy miért nincsenek még leszabványosítva a könyvméretek, és ha valamelyik kedvenc íróm összesét kiadják új, egységes külsejű sorozatban akkor képes vagyok az egészet megvenni még egyszer. A lehető leggusztustalanabb dolog a világon, amit el bírok képzelni, az az, ha valaki két sorban tartja a könyveit egymás mögött, szerintem aki ilyenre képes, az őrizzen inkább disznókat, de ne gyűjtsön könyveket, mert azoknak törődésre van szükségük, meg szeretetre, és a nekik kijáró tiszteletet is meg kell adni.

Azért valamikor 10 felé eljutottam odáig, hogy kicsomagoljam a dobozokat, és mutattam a fiúmnak, hogy nézd, vietnámi írásjelek magyarázata, meg orosz-angol szinonimaszótár, és megtaláltam az ő könyvét is, a szuahélit, úgyhogy ő mondogatta, hogy hogy mondják az elefántot meg a kunyhót szuahéliül, meg kiderítette nekem, hogy mi a csuda az a lelemi nyelv. Meg egyszer felvinnyogtam, amikor a gyönyörűszép nagy angol nyelvű, illusztrált, kétkötetes értelmező szótárt kiemeltem, erre megkérdezte, hogy most mi van, mondom, ez volt az, amire a glóriának mondtam, hogy ez annyira szépséges, kár, hogy csak az L-Z meg az A-K kötetek vannak itt, mire a glória kedvesen nézett rám, és azt felelte magyarázóan, hogy igen, lucia, ez azt jelenti, hogy az ablak is, meg a zsiráf is bennük van, erre a fiúm is röhögött, én meg mondtam neki, hogy dehát könnyű a glóriának, neki mindenféle nyelvészeti diplomái vannak, ő tudja az ilyeneket, az ilyenek alatt az ábécét érted, kérdezett vissza értően a fiúm, majd azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Ezt követően leginkább már csak lefeküdtem aludni.

Új sales koordinátor állt be hozzánk, itt ül a szomszéd lukban. Az első három élménye velem kapcsolatban az volt, hogy először is odajött volna hozzám bemutatkozni, de nem vettem fel vele a szemkontaktust, és rögtön el is rángatta valaki ijedten azzal, hogy ne, őt ne zavard (háttér: épp egy olyan használatit csináltam, amit két órán belül csomagolni kellett és kiszállítani párszáz példányban, ilyenkor se látok, se hallok, és a kollégákkal való megegyezés értelmében ilyen esetekben csak akkor szólnak hozzám, ha ég a ház).

Utána délután kiment a konyhába, ahol a titkárnőnk pattogott és sírt éppen, kérdezte, mi történt, mire (az elbeszélések szerint) azt mondták neki, hogy biztos a lucia mondott neki valamit (háttér: a titkárság dolga a takarítónő koordinálása és a dolgok rendben tartása, ennek ellenére a titkárnőnk felháborodott, hogy rajta kérik számon a pókhálókat, mire azt mondtam neki, hogy jó, akkor legyen az, hogy ezentúl mindenki nekem szól, ha pókhálója van, mert én nem veszem személyes sértésnek, ha megkérnek, hogy beszéljek a takarítókkal, szerintem egészen kedvesen mondtam, mégis kiment erre sírni a konyhába, biztos ő is lírai korszakában van).

Aztán másnap jött be a cégvezető napközben, én meg szemrehányóan megkérdeztem, hogy mégis, hol csavargott már megint, ő erre azt felelte, bankárokkal volt, én meg azt mondtam, hogy persze, mindig ezt mondja, és ez legyen az utolsó eset, hogy az engedélyem nélkül megy el, mire ő azt felelte lesütött szemekkel, hogy bocsánat, majd odafigyel, én meg ciccegtem (háttér: ez ilyen belső játék nálunk, mivel nekem kell számon tartani, hogy ki mennyi időre megy el munkaidőben, és elérhető-e, ha esetleg engedélyezni vagy aláírni kell, a főnökömmel meg ráadásul erősen túl is szoktuk játszani az ilyesmit, és a rutinnak köszönhetően soha nem is röhögjük el magunkat közben).

Ezek után ma hallom, hogy kérdezi, kaphat-e egy irattűzőt, és mondják neki, hogy persze, szóljon a luciának, hogy írja fel a rendelésbe, mire azt feleli, hogy ja, annyira nem fontos. Úgy tűnik, fél tőlem.

Tegnap egyébként meglátogattam a lírai glóriát a hivatalban. Noha éppen nem volt annyira lírai (vidáman ugrándozott konkrétan, csak a szemében csillant néha titkolt bú) a találkozásunk kissé feszülten indult, ugyanis miután átverekedtem magam kocsival az egész belvárosi dugón, azzal fogadott, hogy öt perce írta nekem az ímélcsetpostafiókunkban, hogy szia, mizu, én pedig nem válaszoltam. Ezután folytatólagosan szemrehányóan nézett rám, úgyhogy bocsánatot kértem, nehogy azt higgye, bunkó is vagyok, nem csak lakkcipős (ugyan nem volt éppen rajtam, de ezt minden vitánk alkalmával felemlegeti azóta is), és akkor abbahagyta, és adott nekem kávét, amit én csinálhattam meg, majd a könyvek elé terjesztett. Rengeteg könyv volt ott, ami a hivatal jellegét tekintve nem meglepő, és azt mondta, hogy onnét meg onnét meg arról a polcról azt viszek, amit akarok, a német-szuahéli szótárat meg külön elrakta nekem, és akkor olyanokat találtam, hogy The Oxford Dictionary of Difficult Words (érzed), meg hogy Ekvivalens orosz-angol igenévi szóösszetételek szótára (ennek cirillbetűs címe van, de azt nincs türelmem bepötyögni), kopt nyelvtan, és hasonlóan érdekes kötetek (ugye mondtam már, hogy van ez a dolog velem, meg a nyelvkönyvekkel?), és valahogy összejött két nagy doboz ilyesmi, közben olyanokat motyogtam, hogy de hát nem szakíthatom el őket egymástól, a glória meg bólogatott, és azt mondta nekem, idővel, tűnődve, hogy lám-lám, a fiúm is be fogja látni, hogy mégis milyen jó lett volna, ha csak fél méter sekszpírt viszek haza oroszul.

Aztán felvitt engem az emeletre is, ahol a szocialista és kommunista kiadványok tárolódtak, konkrétan a fal mellé tornyozva méter szélesen sok-sok könyv, már-már erotikus látvány volt (tényleg, pusztán kíváncsiságból, kinek mi jut eszébe a könyvtárakról és a matek- illetve fizikaórákról?), mondta is, hogy ennek hogy fognak örülni az anarchista és baloldali gondolkodó barátai (ez a szóösszetétel gyakran feljött a beszélgetésünkben, mintha valamiféle kontrasztot kívánna vele kifejezni, pedig én is lehetek szerintem anarchista és baloldali gondolkodó attól még, hogy lakkcipőm (is) van), és onnan is válogattunk, például a kommunizmus hőseinek arcképgyűjteményét (egy neked, egy nekem, egy az anarchista és baloldali gondolkodó barátaimnak), meg a munka koreai hőseit ábrázoló szocreál festményeket, illetve egy Sztálin-könyvet, a nagyon szép, dombornyomott borítója miatt, meg a Lenin-ábrázolások Leningrádban címűt, satöbbi. Aztán ott volt a helyzet, hogy ki kéne valahogy vinni a könyveket, miért nem álltál be a porta elé, kérdezte a glória, azért, mert akkor nem tudtak volna elmenni mellettem, feleltem én, jaj már, ha szóltál volna a portásnak, hogy csak öt percre ugrasz be, akkor biztos megengedi, korholt a glória, mintegy három órával a megérkezésem után. És akkor sajnos nem a fiatal, irredenta fiú volt a portán, aki állítólag kedves, és segített volna nekünk, hanem az apja, aki viszont fel se nézett, amikor több körben, zörgős kocsikon kitoltuk mellette, ami mozdításra érdemes volt a hivatalban.

Aztán még beugrottunk a glóriához, akinek az van a monitorja felett egy kézzel írott cetlin, hogy A bőség napjai meg vannak számlálva!, szóval komolyan gondolja, és egyenesen odasétáltam a zegzugos könyvespolcrendszerénél ahhoz a könyvhöz, amit már rég el akartam olvasni, csak senkinek nincs meg, és ellentmondást nem tűrően kölcsönkértem kedvesen, és megdobott még pár ruhával, mint szoktuk egymást.

Otthon meg tervet kellett kovácsolnom, hogy akkor most ezt hogy magyarázom meg, gondoltam, majd fürdés közben, mondtam is az érkező fiúmnak, hogy megyek fürdőszoba, erre rögtön rákérdezett, hogy mi van, csak nem összekönyvezted magad? Kénytelen voltam rögtönözni, úgyhogy közöltem vele kedvesen, hogy hoztam neki egy német-szuahéli szótárt. Erre persze visszakérdezett, hogy ugye olyat-e, amit majd kölcsönadhat nekem, én meg mondtam, hogy nem szükséges, mert magamnak is hoztam egy-két könyvet. Kicsit később megkérdeztem, hogy behozhatom-e most a könyveimet, vagy csak akkor, amikor már megvettem és összeszereltük az új könyvespolcomat, amihez kikönyörögtem magamnak egy újabb sarkot, erre azt felelte, hogy hát attól függ, befér-e majd a polc a csomagtartóba a könyvek mellé. Á, legyintettem meggondolatlanul, oda már egy gombostű se fér, és akkor egy kicsit meghűlt a levegő a szobában, úgyhogy inkább nem vittem be egyelőre őket. Ez egyébként azzal az előnnyel jár, hogy most időnként lesurranhatok innen az irodából, és nézegethetem meg fogdoshatom a szótárakat a kocsinál lopva.

Csak hátha valaki mást is érdekel, gondoltam, megosztom, szóval szerencsére a fiúmnak mindenfajta ismerőse van, úgyhogy rajta keresztül szoktam információt nyerni a világról, a múltkor is kértem, hogy kérdezze már meg a leszbikus barátjától azt, amire mindig is kíváncsi voltam, hogy ők honnan tudják, mikor kell abbahagyni (jól van na, van, akit a világegyetem titkai, vagy az emberi elme rejtélyei foglalkoztatnak, engem ilyenek). A válasz a következő volt:

- Hát, nem tudjuk, mikor kell abbahagyni.

Gondolhattam volna.

A tegnapi napom az olyan volt, hogy hajnali kettőkor kerültem ágyba, és ötkor arra ébredtem, hogy még mindig hánynom kell, de ráadásul hólyaghurutos fájdalmaim is vannak, illetve szúr az egyik szemem, de valami kegyetlenül, úgyhogy kioperáltam a bentmaradt lencsét, majd visszafeküdtem, mondván, hogy a hányinger úgy kevésbé zavaró, a hurut meg oldja meg. Reggel aztán beraktam a lencsét, és tízig szenvedtem vele, akkor ugyan már nem koncentráltan fájt, viszont rettenetesen, és amikor kivettem, kiderült, hogy kifordítva raktam be. Délután kettő körül eltűnt az internet. Délután fél ötkor ott álltam a kocsi mellett, és bánatosan néztem a slusszkulcsot, amitől egy bezárt kocsiajtó választott el. Ezek miatt hazaérkezésemkor úgy döntöttem, hogy én most lefekszem és alszom, abból nem lehet baj.

Mára ez a széria szerencsére elmúlt, a fiúm is kitalálta, hogy melyik menüt szeretné a csirkés könyvből, amit a nemisbékától kaptam (ezen egyébként sokat gondolkoztunk a glóriával, hogy vagy nagyon naiv, vagy nagyon jó emberismerő pasit választottunk mindketten, mert simán elhiszik, hogy kocsmába megyünk, a barátnőnkkel, pedig hajnali kettőkor szoktunk hazaállítani, részegen és büdösen, új ruhákkal és ékszerekkel, időnként könyvekkel, amit állítólag a barátnőnktől kapunk, de az én fiúmnak még az sem volt gyanús, amikor hosszú barna nadrágban mentem el, és egy piros miniruhában jöttem haza, állítólag nem vette észre), szóval kiválasztotta azt, amihez friss curry-levél és ghí is kellett, úgyhogy az esőnek fittyet hányva lekerekeztem Törökbálinti-Hegyalján végig, majd a csarnokhoz, közben beosztályoztam a számokat a lejátszómon pedálbarátiság szempontjából. Az például, hogy I see the ghosts of navigators but they are lost, nagyon tuti ritmikailag sík terepre, meg az is, hogy hiába csináltam, a csajom eldobott, nem akarok mást, csak füstöt meg lábdobot, bár annál a résznél, hogy ne szólj bele, ez nem telefon, azért jobb, ha lejtő jön. Aztán hazaértem a ghível, satöbbi, még a fülem is sáros volt, pedig közben azért kitisztult az idő, úgyhogy lefürödtem, és megint elmentem aludni.

Mostanra viszont rájöttem, hogy a fiúmmal is foglalkozni kéne, nem csak aludni járni haza, mert megjött most a boltból, és elmesélte, hogy a pénztároscsaj haza akarta vitetni magát vele, csak mert motorral volt (kérdezte, hogy milyen motorja van, a fiúm meg mondta, hogy piros, ennek nagyon megörült), és elkezdte számolgatni, hogy a motor részletéből például heti nem egészen egy kurva jönne csak ki, úgyhogy sokkal jobban megéri motort venni, mert akkor a nők mellé még motorja is van az embernek. Megkérdeztem azért, hogy végül is mit kezdene egy pénztároscsajjal, azt felelte, hát megszámoltatná vele az apróját, vagy valami, mindenesetre úgy érzem, rajta kell tartanom a szemem, borzasztó, hogy már a Tescóba sem engedhetem el egyedül, mert bemegy sörért, és kijön valami nővel. Aki sajtosvekni árban adja neki a tönkölybúzásat, csak hogy bevágódjon.

A tegnap este tragikusan indult, mert a glória személyes problémái miatt nem jött a kocsmába, így döntött ő, hiába próbálkoztam mindenféle - rámbizonyíthatatlan - érzelmi zsarolással, illetve a sör felemlegetésével, még azzal is megvádoltam, hogy a lakkcipőm miatt van az egész, ami kisebb nézeteltérés okozója volt köztünk pár napja, nem beszélve a lila melltartóról, de az mellékes. A lakkcipő (fekete, magas sarkú, ugyanakkor balerina fazonú lakkcipő) vágyaim tárgya volt pár napja már, de azért megkérdeztem a glóriát, hogy kirúg-e a kocsmából, ha abban állítok be. A glória erre azt felelte, hogy nem tud azonosulni a vágyaimmal, mert ő például az anarcho-szindikalizmust próbálja kifejezni öltözékében, erre én megmagyaráztam neki, hogy én meg azt próbálom kifejezni, hogy kicsi vagyok, aranyos vagyok, ne üss meg, adjál nekem cukorkát, és úgy tűnt akkor, elfogadja, és megpróbálja feldolgozni ezt a magyarázatot, de soha nem lehet tudni. Szóval nélküle kellett elmennem a kocsmába, és nagyon rettegtem, elképzeltem, ahogy senki nem áll velem szóba, a Váci utcában már ott tartottam, hogy basszák meg a fűnyírójukat, majd leülök az internet elé, és csetelek a glóriával, de aztán - megmagyarázhatatlan módon - szóbaálltak.

És eljött az R. is, és megmutatta a cumis szájfényeit (csokoládé- illetve kapucsínó illatokban), meg megbeszéltük, hogy el kéne mennünk együtt biciklizni, mert igaz, hogy most már fel tudok menni a fiúmmal az Irháson a Normafáig leszállás nélkül (kivéve a földúton), de jobb volna valaki olyannal, aki például liheg eközben, mint én is, meg amikor büszkén mondom a szerpentin alján, hogy tíz perc alatt leértem (4,33 km), akkor erre nem azt válaszolja, hogy igen, itt nyolc perc valamennyi a rekord, felfelé, szóval remélem, tényleg sikerül majd szerveznünk valamit.

Aztán az R. elment, és akkor lelkiztünk a nyehivel, featuring Ukrajna & a cukorrépa, ehhez egyszer ki is kellett menni az objektum elé, mert bent túl nagy volt a peer pressure, hogy macsó pasi nem lelkiz. Aztán tankcsapdát hallgattunk a phnb-vel, én a fejemben, ő a lejátszómból, mindkettőnknek jó volt, és végül leült egy pillanatra dreamdancer is mellénk, kettő lett belőle, ezúton is kérném Tyttö elnézését, de meg kell értenie, a magfizikáról beszélgettünk, meg arról, hogy mi az élet, ugyanis dd meghatározásába (képesség a szaporodásra, anyagcsere) szerintem a demszky-karók beleférnek, a meddő nők nem, a hermafroditák ügyében nem jutottunk egyezségre információhiány miatt, mindezt az asztrológiai archetípusok hitelességét bizonyítandó/cáfolandó vitattuk, nagyjából 20 percben, de legközelebb majd akkor konzultálok vele ilyesmiről, ha esetleg még kevesebbet ittam.

És aztán végül odaült mellénk a Vilmos atya, és én modortalannak tűnhető viselkedést tanúsítottam vele, mivel ő pedig modorosnak tűnhető viselkedést tanúsított velem szemben, aztán valahogy egy idő után úgy éreztük a nyehivel mindketten, hogy fel kell világosítanunk őt arról, hogy mit is jelent a papi hivatás, ennek a vágya annak ellenére ragadott el bennünket, hogy egyikünk sem hívő ember, illetve az egyházat sem tartjuk túl sokra, van ilyen, meg arról is, hogy Jézus bazmegelt-e (szilárdan ragaszkodtunk az álláspontunkhoz), a staff meg egy ideig csak jelzésértékűen lekapcsolgatta körülöttünk a lámpákat, aztán jelzésértékűen megkértek bennünket, hogy hagyjuk el az objektumot legyünk szívesek, és akkor elbúcsúztunk a nyehivel, mondván, hogy az élet szép, a másik meg velem jött taxival egy darabon, ahol folytattuk a témát, majd tőle azzal köszöntem el, hogy hülye vagy, mire ő csókot dobott (ugye már feljött ez a modortalanság/modorosság dolog egyszer), és rámvágta a taxi ajtaját, és akkor a sofőr folytatta az egyházas filozofálást ott, ahol mi abbahagytuk, azt sem tudtam, nevessek, vagy sírjak, de leginkább hánynom kellett (fizikailag, nem lelkileg).

Szóval így is lehet.

- Te tudtad, hogy a google közvetlenül is átvált neked mértékegységeket?
- Igen, szoktam használni.
- Hogy jöttél rá?
- Hát úgy, hogy olvastam a google helpjében.
- Ja tényleg, te nem vagy rendszeradminisztrátor.
- Miért, azoknak nem szabad helpet olvasni?
- Semmiképpen. Az a gyengeség jele.

Egyébként ha esetleg úgy tűnne, hogy mostanában a kozmetikai ipar kutatásán kívül nincs életem, az csak azért van, mert még ha van is, az a fordítási feladatok körül forog, mind otthon, mind a munkahelyemen, de olyan szinten, hogy tegnap az autóból majdnem betelefonáltam a Bolgár György műsorába, hogy felvilágosítsam, mi a különbség aközött, hogy valamire kitérni akar az ember, vagy kilyukadni, de aztán inkább kikapcsoltam, mert nem bírtam a sok szórendi helytelenséget. Mondtam is a fiúmnak, amikor hazaértünk, hogy agyilag hulla vagyok, viszont egyáltalán nem fáradtam el, biciklizni kéne, vagy valami, de aztán neki jobb ötlete volt. Lényeg, hogy nincs tévénk, ezért ha ki akarok kapcsolódni, akkor meglátogatom a drogériát és színes rúzsokkal álmodom, a Yamada képernyővédőjét bámulni mégiscsak sokkal szánalmasabb. Olvashatnék is, ugye, csak mostanában megint a Pratchetteket nyűvöm, angolul (a Thud meg a Hogfather már lement, most a Jingo van soron), és ez így borzasztó, mert ha egy kicsit nem figyelek, akkor szinkronfordítom magamban, és ha bármi nyelvi érdekességhez érkezek (tehát minden második mondatnál), addig nem bírok továbbmenni, amíg nem találok rá valami jó megoldást magyarul, ez pedig nem relaxál engem egy cseppet sem.

De nem lesz ez mindig így, ma reggel például új célt tűztem ki az életemben, méghozzá hogy találok valakit, aki eljön velem a budapesti Roger Waters koncertre.

A következő bemutatásra kerülő darab a rúzsok világából a Rimmel Lasting Finish Lipstick, amit tegnapelőtt kentem a kezemre a drogériában, testközeli tanulmányozás céljából, majd elfelejtettem letörölni. Hazaérkezvén kezet mostam, elmosogattam, hajat mostam, ezek közben meg se kopott igazán (amikor hozzádörgöltem a diódarálóhoz, akkor az is rúzsos lett, arról sem sikerült leszedni), majd célirányosan nekiestem az ultra dermmel, na azzal a nagyja lejött, de még mindig van egy halvány folt a kézfejemen.

Ez annyira lenyűgözött engem, hogy az életbenmaradási ösztönnek fittyet hányva tegnap kénytelen voltam megvenni. Végre valami, ami működik.

Elérkeztem a tökéletes rúzs keresésének ahhoz a kikerülhetetlen stációjához, amikor az ember próbát tesz a likvid darabokkal (az az ecsettel felkenős típus). Amit vettem, az látványra olyan, mint a ragacsos karamell. Applikálás közben a textúrája, akár a ragacsos karamellé. Színe, mint a ragacsos karamell.

Pillanatnyilag (második napja pillanatnyilag) szexiesen elnyílt szájjal meredek a monitoromra (időnként csücsörítve), mert nem tudok szabadulni a kényszerképzettől, hogy ha becsukom, akkor soha többet nem tudom kinyitni.

Szeretteim meg újabban beugranak a kocsmába, ha látni akarnak, két hete például a fiúm jött oda beszélgetni, múlt héten a rendszergazda tette ugyanezt, konkrétan a kezembe nyomott egy csomag gumicukrot, és aktívan azt a benyomást keltette a glóriában, hogy az előző, rólam szóló rajzával ejutott a pályája csúcsára, mert azt überelni nem lehet, illetve beszéltek még a Láb kérdéséről is, amivel kapcsolatban a glóriának az az álláspontja, hogy egy babának nem kell vádligörbület, a rendszergazdának meg az, hogy egy rólam szóló babának nem kell láb, mutatott is ott rám demonstratíve az asztal túloldaláról, hogy nézd, ott ül, semennyire nincs lába, mégis szeretjük, de nem győzte meg az alkotó szellemet, alant látható a végeredmény.

(A mű címe egyébként: "nem igaz, nem olvastam!")

A hosszú hétvégének meg mozik, biciklik, izomláz adták meg a ritmusát, a mozik közül az első Kim Ki Duk legújabb filmje, az Idő volt, a beteg módon szép jeleneteivel. (spoileres rész következik) A története annyi, hogy a főszereplő lány úgy dönt, hogy a kapcsolata megmentésre szorul, és e célból eltűnik, hogy egy plasztikai műtétsorozatnak vesse alá magát, majd ismeretlenül megkörnyékezi a barátját, illetve további bonyodalmak, elmebetegség, és elszakadás a való világtól, például választás elé állítja a fiút, hogy akkor most ő kell neki, vagy az előző, eltűnt barátnő, és bármi is a döntés, szerinte azon csak veszthet (pragmatikusabb felfogás szerint csak nyerhet, de ez nem egy pragmatikus film), illetve az a kérdés kerül boncolgatásra, hogy ha a külsődet megváltoztatod, akkor a lényeged ugyanaz maradna-e még (szerintem nem, ha híznék például 20 kilót, akkor nem várnám el, hogy velem maradjon, aki ötvenkilósan szeretett meg, ugyanígy, ha valami betegség miatt káposztává válnék agyilag, sose értettem azokat, akik ilyenkor arra hivatkoznak, hogy "de hát az is én lennék", nem, nem lennék én, legalábbis nem a mostani, nekem számít, hogy aki szeret, az ezeket a konkrét dolgokat is szeresse bennem, ne csak valami definiálatlan ködképet, ami szerinte én vagyok).

És voltak ezek a megszokott dolgai is a rendezésnek, a labdagurításos rész, meg a nembeszélős jelenetek, az apró, szándékos inkonzisztenciák (a film elején ahogy See-Hee mutatja a később készült fotót, hogy tetszik-e neked ez a lány), illetve a játék az idővel, nem szájbarágósan. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy nem beszélek koreaiul, mert a KKD filmekkel kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy amit mondanak (nem sokat), az fontos, valószínűleg többletjelentése is van, viszont egyelőre még kimondott a neveket sem tudom a feliratokkal összepászítani, rettenetes nyelv az.

Aztán szombaton megnéztem a Faun labirintusát is, nagyon szép film, nagyon szomorú, én viszont érdekes módon nagyon nem bírom a (számomra) valós történelmi környezetbe helyezett erőszakos jeleneteket, ami azért furcsa, mert a japán filmekben például minden mennyiségben jöhet a hentelés, a vér meg a szadizmus, az Ichin is csak röhögtem leginkább, de az európai háborús filmekben elég, ha meglengetnek egy fogót, én már takarom el a szemem. Ezt a filmet nem mesélem el, akit érdekel, inkább nézze meg, sírós a vége.

A titkárnőnk mai beszólása (pizzát rendelt, nem hozott magával enni): kimegyek ebédelni, szólj, ha megjött a kajám.

Igazából nem is feltétlenül az zavar, hogy a fiúm nem tartja tiszteletben a jogaimat, a döntéseimet és a félelmeimet, mert egyrészt cserébe hoz nekem púdert avagy diódarálót a boltból, ha csak elsóhajtom magam, másrészt meg tudom, hogy igazából csak jót akar nekem, még ha ezt azzal is fejezi ki, hogy az elárasztásos technikát alkalmazza a szerinte oktalan fóbiáim leküzdése céljából. Nem, csak az zavar egy kicsit, hogy vajon mit gondolhatnak a szomszédaink, amikor percekig sikolyokba és nyihogásba fúló szavak verik fel az éj csendjét, amikkel valaki arról kíván meggyőzni valaki mást - megjegyezném, sikertelenül, - hogy ne öntsön romlott mustárt a köldökébe, mert nem szereti az ilyet.

A rendszergazdára ugye a legádázabb ellensége sem foghatja, hogy könnyű lenne őt letéríteni a röppályájáról, ha egyszer szemet vetett egy nőre, de azért az a jelenet, amikor a legújabb reménybeli szabadidős partnerrel és egy másik párral vacsoráztak, aminek végeztével a másik pár férfitagja felajánlotta, hogy ő fizet, és erre a rendszergazda odafordult a targethez, és viccelődve korholta, hogy miért nem a drágább menüt rendelte, mire az illető hölgy felháborodott, hogy neki ne szólogassanak be, el tudja ő azt dönteni, nos, az még őt is elgondolkoztatta.

És egyáltalán nem meglepő dolog az, hogy a kocsmába űz az otthoni légkör, mert tisztára olyan vagyok én, mint egy modernkori Nóra vagy Bovaryné, aki szomjazza a kultúrát és a magasabbrendű eszméket, de a környezete nem érti meg őt, hanem olyanokat mond (a környezete), hogy de minek neked fél méter sexpír oroszul.

A helyzet ugyanis az, hogy a glória úgy pozicionálta magát az élete során, hogy tök könnyen a kedvemre tud tenni, mintegy adja magát a dolog, merthogy kiselejtezett könyvek veszik őt körül. Nyelveken. És adna, de erre nekem az én fiúm ilyeneket mond, ahelyett, hogy - mint felhívtam rá a figyelmét - olyasmivel mutatná ki a szeretetét, ha már csokit nem hoz soha (mert nem szeretem a legtöbb csokit, de ez részletkérdés), hogy beenged engem könyvekkel (love me, love my books). A fiúm erre kis tűnődés után azt válaszolta, hogy de hát ő azzal mutatja ki a szeretetét, hogy hagyja, hogy én hozzak neki csokit, és ez igaz is, viszont nagyon jól példázza, mennyire nincs tisztában az őszinte és nyílt kommunikáció lényegével, ami ugyebár nem az, hogy az ember ilyeneket mond őszintén és nyíltan, hanem olyanokat (szintén őszintén és nyíltan), hogy persze, drágám, neked a csillagokat is az égről.

Ezek után egyáltalán nem csoda, ha én mára is kocsmát forszírozok a glóra felé, tekintettel egyrészt a holnapi bizonytalan belvárosi helyzetre, másrészt arra, hogy a fiúk most nem nyelvészek, nem pedig holnap, nem csoda, hogy a glória, mint lírai csomagolási felelős, a munkahelyén olyanokat írkál ma a dobozokra, hogy "törékeny dolgok (női szív, bizalom)", stb. Egyébként én csak annak örülök, hogy legalább ő megért, és ha vele vannak kommunikációs problémáink, azt mindig hamar megoldjuk. Kommunikációs probléma volt például köztünk a múltkor, amikor azt mondta nekem, hogy hívjak neki taxit, és én erre hívtam neki taxit, pedig ilyenkor általában némi delayt is magában foglal a koreográfiánk, nem is akart beszállni, bár félrevezető módon ezt azzal indokolta, hogy túl nagy ez a taxi neki, kérdezte is a sofőr, hogy akkor most megyünk, vagy jöjjön kisebb, vagy mi legyen, mindenesetre azóta a glória nagyjából minden nap megbeszéli velem, hogy csak abba a taxiba fog beleülni, amiben tényleg, kétséget kizáróan bele akar, csak a félreértések elkerülése végett. És én is félreérthetelenül szoktam neki több ízben, még előre átkommunikálni, hogy ne rajzoljon csúnya lábat a lucia babának, még ha a saját neccharisnyás lábát ajánlja is fel erre a célra, mert vannak dolgok, amikkel jobb vigyázni.

Szóval ez az egyenes, nyílt beszéd már megy kettőnk között, viszont a metakommunikációnkon még majd finomítani kell, mert a múltkor sem volt egyértelmű, hogy most azt tapogatta a térdemen, hogy "ezt nem szeretem, ez menjen el", vagy azt, hogy "jézusmáriám, ki ez?", úgyhogy vissza kellett hívni a senoit, és elmondani neki, hogy noha a glória lélekben szőke, szemüveges, testben viszont vörös és nem lát, azért nem ismerte fel, szerencsére a senoi pikk-pakk átlátta a gondolatmenet logikáját. Ide kapcsolódik az is, hogy a glóriának azt is mindig őszintén és nyíltan megmondom, hogy kivel beszélget éppen, bár a múltkor nem voltam ott, és a Tyttö rá is hozta a frászt, hogy idegenként ráköszönt, noha ismerik egymást, például már aznap este korábban is váltottak pár szót.

Lényeg, ami lényeg, ma a g. egész délután olyanokat mondogatott nekem, hogy szuahéli-német szótár, meg vietnami fonetika oroszul, illetve akkád nyelvkönyv, én meg bár politikailag korrekt módon az összes könyvet szeretem, de a nyelvkönyveket különösen, úgyhogy nem maradt más választásunk, mint este szituációs gyakorlatot tartani. Konkrétan azt kell még begyakorolni, hogy amikor azt mondom, hogy "te jó ég, fogalmam sincs, hogy kerültek ide ezek a könyvek", akkor a kis vállvonogatás mellette életszerűnek tűnjék, ne legyen túljátszott.

Bármilyen kellemes volt is Goa, nem maradtunk ott végig, mert az Aranyháromszöget (Delhi-Agra-Jaipur) az utolsó hétre raktuk, mivel Delhiből indult haza a gépünk. Delhibe nagyon nem volt kedvünk visszamenni, szerencsére a fiúm észrevette, hogy óriásplakátokon a Kingfisherről (miről másról) elnevezett légitársaság Goa-Jaipur járatot hirdet, úgyhogy erre be is fizettünk egy helyi utazási irodában (végül egyébként kiderült, hogy ez volt a legmagasabb színvonalú belföldi légijárat, az Air Deccan - bár csak feleannyiba került, mint bármelyik másik - rettenetesen fapados volt, helyjegy nélkül, külön fizetős kajával, a Jet Air és az IndiGo nagyjából egy szinten álltak, semmi különös, a Kingfishernél viszont kaptunk felszállós cukorkát és egyéb üveggyöngyöket, továbbá volt mindenkinek saját tévéje, amin folyamatosan csekkolni lehetett az utazási információkat, illetve nyolc különböző adás műsorát, az egyetlen rossz pontot azért kapták, mert ugye tiszta piros az uniformisuk, amihez a lányoknak szoknya esetén fáradt répapiros harisnyát kell viselniük, ami szerintem kimeríti a különös kegyetlenség fogalmát, nézni is rossz volt, ez tipikusan az eset, amikor a kevesebb több).

Jaipurban, a Pink Cityben aztán egyszerűen nem kaptunk szállást, pedig az LP tele volt a neten lecsekkolható gyönyörűséges szállodákkal emberi áron, de egyikben sem volt hely (ja, amúgy orvoskonferencia volt, legalábbis az elején Delhiben, ahol sok pénzért akartak nekünk Goába szállást foglalni, azzal ijesztgettek bennünket, hogy egyedül nem fogunk találni, mivelhogy orvoskonferencia van. Ennek ellenére lazán találtunk, végig cukkoltuk is egymást, hogy persze, orvoskonferencia, aztán amikor a reptérre vitt a sofőr, akkor mintegy mellékesen megjegyezte, hogy egyébként azért ilyen nagy most a forgalom, mert orvoskonferencia van, na akkor egy kicsit csendben voltunk), végül az egyik taxis keresett nekünk hotelt, nem volt túl jó, de egynek elment.

Jaipur, bár csendesebb és kevésbé nyüzsgő, mint Delhi, nagyon lepukkant város, itt volt a legnyilvánvalóbb a szegénység. Pink Citynek azért hívják, mert az óvárosi rész házait rózsaszín homokkőből építették, ami ekkora mennyiségben valóban jól is néz ki, vagyis jól nézne, ha nem lenne tele minden utca szemétkupacokkal, amik között szennyvíz csörgedezik. Én Jaipurban szoktam le végig arról a mániámról, hogy a járdán közlekedjek, a járda Indiában nem a gyalogosoké, hanem az építési alapanyagoké, illetve az árusoké (olyan sem volt kevés, hogy a kereskedő konkrétan az úttesten, a zebra egyik végén terítette ki a ponyváját, amin a portékáját tartotta). Ebben a városban sem szándékoztunk sok időt tölteni, egy nap alatt lezavartuk a kötelező köröket, vagyis kezdtünk a Hawa Mahallal, amit az úri hölgyeknek építettek a célból, hogy biztonságból és kényelemből nézhessék az utcai forgalmat, meg ilyesmit, ez van tele ablakokkal csípőmagasságban, amúgy egy meglehetősen kellemes épület, tényleg szép kilátással.

A következő célunk a királyi palota volt, itt fotóztam a csilláron ülő galambokat, meg a hintórestaurátorokat (ők nem a csilláron ültek), meg néztünk fegyvereket, amiket én a buddhista-pacifista-intellektuális hozzáállásommal borzasztó ostoba dolgoknak tartok, illetve volt még ruhamúzeum, stb. Az uralkodói palota mellett helyezkedik el a Jantar Mantar, ez egy szabadtéri interaktív obszervatórium, amit az egyik, asztronómiai érdeklődéssel megáldott maharadzsa épített, és így önmagukban is érdekesek voltak az építményei, hát még ha tudtam volna, hogy mire jók pontosan. Az obszervatórium sarkában egyébként egy népesebb majomcsalád lakott, akiket hosszan fotóztam, csak aztán egy félreértésből kifolyólag a majomanyuka odajött, és addig rikácsolt, amíg arrébb nem mentem. Ezután következett a villásreggelink, amit egy ötcsillagos szálloda szabadtéri éttermében költöttünk el, csicsergő madarak, csicsergő majmok és ugrándozó mókusok között, ráadásul két pincér is ott állt körülöttünk, és azt nézte, hogy mikor fogy el valamelyikünk poharából az innivaló, akkor töltöttek, vagy mikor ugrik fel valamelyikünk (én), hogy a mókusok után szaladjon fényképezőgéppel, mert akkor tartották a széket, illetve egyáltalán, mikor kívánunk bármit is, mindezt egy nagyjából fejenként 2000 ft-os fogyasztásért.

A következő állomásunk a vízipalota volt, ami idén csak füves palota, mert két éve nem esett az eső, aztán elautókáztunk a hegyekbe, a Borostyán-erődhöz, amihez vagy két kilométeren keresztül kellett felfelé kutyagolni, hálistennek engem a fiúm felhúzott végig, mert ő szereti az ilyesmit, én meg mondogattam neki a kezén lógva, hogy nézd már, mennyivel lassabbak nálunk a Gináék, az indiai fiúk meg megtapsolták a tetejénél. Ez az erőd egyébként nem volt annyira érdekes, a szokásos szép kilátás, olyan helyiségek, amibe oda kellett képzelni, hogy mi volt ott régen, viszont ha nem kérünk túravezetőt, valószínűleg még ma is ott bolyonganánk, annyira zegzugos az alaprajza.

Jaipurban végül is csak ezt az egy napot töltöttük, nem voltunk ott annyira szívesen, másnap indultunk taxival Agrába. Tadzs Mahal, meg minden.

Note to self: legközelebb maximum 10 km/órás sebességgel hajtani be biciklivel a raktárba, vagy pedig levenni előtte a napszemüveget.

(bár, végül is, mindenki időben elugrott, és a targoncát is sikerült kikerülni).

Ma reggel megint bicikli, így koratavasszal sokkal könnyebb is, mint például nyár közepén, a munkahelyemre már harminc-akárhány perc alatt beérek (jó, oké, hogy csak tíz kilométer, de annak a fele emelkedő, dimb és domb), ráadásul az egérutas kereszteződés utáni kapaszkodón úgy suhantam el a Kövér Fiú mellett 6,3 km/órával, hogy csak úgy lesett, esélye nem volt visszaelőzni, szóval a paralimpiai válogatottba már simán bekerülhetnék.

Amúgy meg ebből talán könyvet is írhatnék, hogy hogyan emelkedik a szellem a test korlátai fölé, olyasmire gondolok, mint a lábatlan csaj, aki megtanult repülőt vezetni, vagy a vak szájjalfestők, ugyanis ma kölcsönkértem a fiúmtól a pulzusmérőjét, és kiderült, hogy nekem lejtőn lefelé gurulva, nézelődve, amikor összesen csak a biciklibe való kapaszkodásba kell energiát fektetnem, 130+ a pulzusom, ha beletekerek kettőt, akkor rögtön 150 fölé ugrik, szóval úgy tűnik, már maga a puszta létezés is kihívás a szervezetem számára. Mindenesetre most kíváncsi lettem összehasonlító értékekre, úgyhogy az elkövetkezendő napokban még az is kiderülhet, hogy a biciklizésen kívül a főzés, a szex, illetve a tévénézés is extrémsport nekem élettanilag, következésképpen akár ezekre is konkrétan büszke lehetek, de természetesen majd szerényen olyanokat fogok mondani, hogy á, semmiség, és közben elszántan nézek, mint a mindennapjaink hősei a Reader's Digest megfelelő rovatában (jobbkezében sajtos kifli, balkezében a távirányító, mégis van ereje mosolyogni, csak a tekintetében tükröződik a küszködés).

A tojásos nokedli az meg szintén egy ördögi szerkezet, akárcsak az internet, viszont sokkal kevésbé egzakt. Az a szerencsém, hogy nokedlit magában már tudok csinálni, különben eleve ott elakadtam volna, hogy nincs két egyforma recept abból a szempontból, hogy tejet vagy vizet kell-e önteni a tojások mellé, és milyen arányban (ez amúgy sem bonyolult kérdés nálunk, mert a fiúm tejallergiás, én nem szeretem magában, úgyhogy nem tartunk ilyet otthon, csak ha palacsinta), nem beszélve arról az önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonlatos utasításról, hogy "és akkor keverje a tésztát nokedlisűrűségűre".

Mindegy, a nokedlit akadály nélkül vettem, de aztán jött a trükkös része, hogy a felvert tojásokat serpenyőben kevergessem, amíg az egyharmada meg nem szilárdul. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én nem tudom megállapítani a tojás egyharmadát serpenyőben, úgyhogy csak saccperkábé  időpontban dobtam bele a nokit, de akkor jött a végső csapás, hogy most süssem készre, vagyis kész előtt egy kicsivel álljak meg, mert még szilárdul a stuff azután is, hogy leveszem a tűzről, arról viszont nem szólt a fáma, hogy miből tudom, hogy kész van, meg hogy meg kell-e barnuljon a tojás, vagy maradjon sárga, ahogy én a rántottát szeretem, és elgondolkoztam azon, hogy az élet mennyi dilemma és választási helyzet, majd ráébredtem, hogy vannak olyan döntési szituációk, amikor maga a döntés elodázása is egy választás, ami kizárja a többit, úgyhogy levettem a tűzről az ételt, a fiúm meg megette mind, pedig nem adtam hozzá húst (a salátaléhez sem mellékeltek mennyiségi adatokat, de azt legalább lehet kóstolgatni), úgyhogy annyira rossz nem lehetett.

De azért szerintem nem ártana a recepteket is szabályozni fogyasztóvédelmi szempontból ezekben a stresszes időkben, biztos kevesebb lenne a családon belüli erőszak.

Tegnap meg, amikor úgy döntöttünk, hogy most már felmegyünk az emeletre, mert lent hideg van, ráadásul felinstalláltak egy zenekart, akkor azt mondta nekünk az a két szimpatikus, ismeretlen fiú az asztalunknál, hogy ne menjünk már, vagy pedig később jöjjünk vissza meghallgatni a zenei formációt. Erre megkérdeztem, hogy végül is kik fognak játszani, ha idadnád a kabátomat légysziköszi, azt felelték, hogy pontosan nem tudják, ők a Gömöri Péter (?) miatt jöttek, akit ismernek. Akkor a glória is megkérdezte, hogy basszgitáros-e a Gömöri, mire mondták, hogy igen, és én nagyon büszke voltam rá, utána viszont sajnálatos módon tovább fejtette a témát, hogy az-e, aki az Eddában játszott, mire a fiúk olyan arccal közölték, hogy nem, nem az, ezután már csak annyit mondott, hogy kérlek, lucia, most menjünk nagyon gyorsan el innen.

Aztán fent az emeleten mondtam neki, hogy ez nekem nem esett jól, és menjen vissza, és kérdezze meg a fiúktól, hogy a Kispál és a Borzban se játszott-e ez a Gömöri, hogy nehogy azt higgyék, hogy mi csak egyetlen magyar zenei formációt ismerünk, és az is az Edda. A glória erre visszakérdezett - néha gyanús, hogy a szarkazmus fegyverét próbálja bevetni ellenem - hogy nem lenne-e jobb, ha azt mondaná, amikor visszamegy, hogy figyeljetek, a barátnőm tudta ám, hogy ez nem az eddás Gömöri, csak nem volt ideje szólni, én meg mondtam neki, hogy ez is jó terv, de aztán extrapolálta a lehetséges folytatásokat az eddigi tapasztalataink alapján (azért ragadnak ránk a másikról dolgok), és azt mondta, hogy az nem jó, mert akkor meg fogják hívni őt a fiúk egy sörre, és ott fognak nevetgélni, és egy idő után én is lemegyek, és engem is meghívnak egy sörre, és aztán olyan későn fogunk hazamenni, hogy nem lesz erőnk hajat mosni, és másnap büdösek leszünk, és hányni fogunk, kinek kell ez. Úgyhogy fent maradtunk.

(Amúgy kicsit hülyén érzem már magam, hogy mindig a glóriáról írok, de neki ugye van élete, én meg leginkább csak fordítok mostanában, miközben belülről titkos féreg foga rág, és ebből az alaphelyzetből nehéz sztorit kihozni.)

Valamelyik nap pont belekapcsoltam az inforádión egy ilyen webkettőről szóló izébe, ami úgy általában üres pofázás szokott lenni, különösen, hogy leginkább csak azok kutatják a webkettőt, akik hisznek a létezésében olyanokat is mondanak, hogy "leülök a számítógép elé, és bekapcsolom az internetet", és akik számára a technika misztikus netovábbja a videokonferencia, de ennek a pasinak - akinek sajnos nem kaptam el a nevét - mondanivalója is volt, például hogy az internetes közösségeknek az az egyik veszélye, hogy nem igazán szabályozottak társadalmilag. Tehát amíg régen ha valaki szélsőséges nézeteket vallott, akkor a környezete (a családja, a falu, a munkahelyi közösség) általában inkább negatívba, az átlag felé befolyásolták, most nagyon könnyen meg tudják találni a hozzájuk hasonlókat az ilyen emberek, és egymás alá adják a lovat, megerősítik a másikat az igazukban, satöbbi.

És ez tökre így van, én is rátaláltam a glóriára, avagy fordítva, akivel közös szélsőségünk a nyelvészkedés a kocsmában, és ez szerintem önmagában nem okoz problémát egyikünk életében sem, bár engem ezen a héten majdnem az alkoholizmus karjaiba taszított. Az történt ugyanis, hogy kedden tűzoltás jeligére ("nem baj, ha nincs, majd viszünk") majdnem soronkívül kocsmába kellett mennünk, hogy minden oldaláról megrágjuk a "fiúk nem nyelvészek" problémakört, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a csütörtököt kihagyhatom, ráadásul ezen a héten konzultációt fogunk tartani a nemisbékával is, aki a kapcsolatunkat annak idején eleve úgy indította, hogy mondott egy kocsmát, ami tíz előtt is nyitva van, illetve hozott nekem oda sört a kezében (gondolom, biztonság esetére, ha esetleg nem adnának), de aztán mégse ez lett az a hét, amikor minden nap vagy ittas vagyok, vagy másnapos, mert a glóriának közben eszébe jutott, hogy vendégeket invitált magához keddre, így kénytelenek voltunk az ímélcsetpostafiókra korlátozni az együttléteinket.

Azt pedig, hogy a fiúk nem nyelvészek (vagy legalábbis nem abban az értelemben, szokta hozzátenni a glória), azt egyszerűbb, ha kiindulópontnak (esetleg ars poeticának) tekinti az ember. Nekem például a g. összes párkapcsolati problémáját sikerült ezzel megmagyaráznom neki, noha ennek nem mindig örült, de azért azt szerintem neki is be kéne látnia, hogy a fiúk nem feltétlenül úgy kommunikálnak, mint mi. Azt is lehetségesnek tartom például, hogy a kritikus leveleiket nem úgy írják, hogy összedolgoznak ketten, hogy mi legyen benne, meg mi maradjon ki, és hogy legyen a szórend, hogy még véletlenül se arra asszociáljon, de az ellenkezőjét se gondolja, illetve ne tudja, de remélje (bár lehet, hogy a fiúm a tegnapi levelét, amiben arra a bekezdésemre, hogy kicsontozza-e vajon este a csirkemellet, azt válaszolta, hogy "kics, kics", arra pedig, hogy felborult a hormonháztartásom, azt, hogy "hor, hor", ilyennek szánta, csak valahogy nehezen tudom elképzelni), továbbá a bonyolultabb nyelvi protokollokat sem értik, noha az egyszerűbbek esetében, ha témába vágnak, meglehetősen gyorsan kapcsolnak, például a fiúm se értetlenkedett sokat, amikor az első randinkon felvetettem, hogy ilyen esőben nem mehet haza motorral, hanem ott maradt, noha - ha szigorúan csak a tényeket nézzük - nem esett. Meg általában azokat a dolgokat sem szokták érteni, amiket csak a saját fejében beszél meg velük az ember, több alkalommal, de ez, ha nagyvonalúak akarunk lenni, nem feltétlenül az ő hibájuk.

Lényeg, ami lényeg, a krízis javarészt elmúlt, ma már inkább csak szabásmintákat tárgyaltunk, ami szintén nem egyszerű téma, különösen, hogy nincsen meg rá a közös szókincsünk, kicsit olyan, mintha bantuul kellene tárgyalnunk az atomfizikáról, de legalább elvagyunk vele, majd este el is mutogatjuk egymásnak. Az internet viszont valóban egy ördögi szerkezet.

Egyébként visszarázódtam a munkahelyi légkörbe, és tegnap ismét lenyűgöztem a munkatársaimat azzal, hogy tudok angolul (ezen mindig nagyon csodálkozom, mert ugye a bérpapíromon "fordító" áll, mint munkaköri megjelölés). Küldött ugyanis valamelyik külföldi partner egy listát, hogy ezt a tizennyolc dobozfeliratot kellene lefordítani SOS, még tegnap, mert küldik a nyomdába. A szövegek olyanok voltak, hogy "TFT display", illetve hasonló nehézségi fokú darabok, úgyhogy tíz perc alatt némi álmodozással együtt is végeztem, és nyomtam egy reply-t, cc-zve a belső illetékesnek is, hogy nyoma maradjon. Fél órával később kijött hozzám az egyik cégtulajdonos, hogy megdicsérjen, majd a gazdasági vezető is mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, éppen csak a standing ovation hiányzott, de hát végül is örültem, hogy örülnek, így vagyunk mi ezzel itt.

Arról már nem is beszélve, hogy ma kaptam egy szál orchideát azon az öt méteren, ami köztem és a mosdó ajtaja között van, amikor felálltam, hogy kimenjek, az esemény romantikus vonalából némileg visszavett ugyan, hogy éppen egy vadrózsaszín borítású szárnyas betétet próbáltam rejtegetni zsebetlen öltözékem lévén a hátam mögött, de aztán sikerült sikkesen a másik kezemmel átvenni a virágot, szóval egyszerűen nem értem, mire próbáltak azzal célozni, amikor gyerekkoromban azzal fenyegettek, hogy majd ha a nagybetűs élet.

Szóval az ocsmányirodában bebizonyosodott, hogy nem az emberekkel van baj, hanem a rendszerrel. Az volt, hogy az autót nem sikerült átíratnom az előírt határidőn (két hét) belül, mert időpontot az egyetlen okmányirodában, ahol ezt állítólag intézhetem, hat héten belül nem tudtak adni, amikor időpont nélkül bementem, a rendelési idő végéig nem kerültem sorra, és amikor bepróbálkoztam egy másik helyen, időponttal, akkor három órán keresztül vártam, hogy megjavuljon a rendszer, mielőtt feladtam, kaptam is pecsétes levelet arról, hogy kivonják a gépjárművet a forgalomból, fellebbezni nyolc napon belül, ötezer forintos okmánybélyeg kíséretében lehet, a fellebbezést egy bizonyos címre kell küldeni, viszont intézkedni egy másik cím fog, tehát a másolatot oda is el kell juttatni, amúgy ha 5 munkanapon belül nem adom le a rendszámtáblát, satöbbit, 500 000.- forintig terjedő bírsággal sújthatnak.

A fellebbezésnél derült viszont ki, hogy nem a hivatalnokok jóindulatával és rugalmasságával van a baj, mert rögtön felajánlották, hogy visszavonják a határozatot, és még az illetéket is visszakapom, csak most aztán tényleg két héten belül intézkedjek (eredetvizsgálattal együtt), ehhez az egyik előadó meghekkelte a rendszert és személyesen foglalt nekem időpontot, mert az e-magyarország már nem adott volna, a másik előadó egyszerűbben vágta el a gordiuszi csomót, és azt mondta, lessem ki másnap, amikor nem ül előtte senki, és vágjam oda magam soron kívül, szóval nagyon rendesek voltak, elhitték bemondásra az adószámomat is, ami nem volt nálam, ugyanakkor így is, hogy szabályokat szegtek az én kényelmem miatt, három különböző alkalommal kellett az elmúlt egy hétben meglátogatnom az intézményt (plusz az eredetvizsgálat), és a TAJ kártyámon kívül egyszerűen minden okmányomra (és az autó minden okmányára, plusz újak) szükség volt a folyamat közben, bármelyiket otthon hagyom és nem tudom a számát, az plusz egy alkalom. Hogy oldja meg ezt olyasvalaki, akinek nem olyan rugalmas a munkahelye, mint nekem? Kivesz három nap szabadságot? A másik az, hogy amikor a hat üfsz közül csak három előtt van ember, tehát úgy tűnik, hogy a többi csak a körmét reszelgeti, az csak érzéki csalódás, mert most volt alkalmam végighallgatni, hogy azok milyen ügyeket próbálnak telefonon lerendezgetni a másik Hivatalokkal, és úgy tűnt, hogy a magyar bürokratikus ügyintézésben csupa kivétel van, amire nincs megfelelő szabályozás.

Lényeg az, hogy most megint streetlegal vagyok egészen májusig, amikor lejár a zöldkártyám.

* Blanche DuBois (egy az enyémtől teljesen eltérő szituációban, ami ennek ellenére ugyanezt a reakciót váltotta ki belőle)

Időnként kérdezni szokták tőlem, hogy miért nem vagyok jóban a szüleimmel (a magam részéről, diszkréten, ők nem biztos, hogy tudnak róla, bár amikor hónapokig nem találkozom velük néha, akkor szerintem sejtenek valamit). Ha eltekintünk most mindenféle múltbéli dolgoktól, akkor a jelenből két példával tudnám érzékeltetni az okozati motívumokat:

1. Múlt kedden találkoztunk személyesen, és két napig nem tértem magamhoz a sokkból, amiért nem veszekedett velem a következő okok miatt:

• leveleket kaptam, mialatt Indiában voltam, ráadásul egyenesen a Bankoktól és a Biztosítóktól. Az ilyesmi anyám szerint a pokolba vezető úton indítja meg az embert, általában ez alkalmakkor telefonon követeli, hogy azonnal menjek át hozzájuk (néhány közintézmény nem hajlandó levelezési címre küldeni, és hozzájuk vagyok bejelentve), és bontsam ki őket rögtön, különban pár nap múlva valószínűleg vasba verve visznek fegyházba életfogytiglan (amit meg is érdemlek majd). Ezúttal nem szólt semmit, bár felbontotta a leveleimet.
• festve van a hajam.
• a szókincsemben szleng típusú elemek is felfedezhetőek.
• kövér vagyok, avagy nem eszem rendesen (ez random paraméter).

Esküszöm, órákra teljesen megbénított a rettegés, és a fiúmat kérdezgettem, hogy de hát miért ilyen, miért csinálja ezt, miért nem kiabált, mit tartogathat számomra? Nagyon kivoltam. Aztán eszembe jutott, hogy a múlt alkalommal, amikor felbontotta a leveleimet, négy hónapig nem álltam velük szóba, valószínűleg ezért nem mert további nyomást gyakorolni rám, csak az ügyfszolggal veszekedett, amiért az nem mutatkozott be nekünk.

2. Ma az okmányirodában a pultos azt mondta, hogy azt nem lehet megcsinálni, amit én akarok, én meg mondtam, hogy de a kollégájával megbeszéltem, mindjárt adom a nevet, itt van a táskámban, aztán eszembe jutott, hogy anyám megfogta múlt héten azt a cetlit, és valszeg azzal a lendülettel el is tette. Felhívom (ötször), nem veszi fel, végül apámon keresztül elérem. A következő párbeszéd játszódott le köztünk, miközben az ügyfélszolgálatos csaj bámult:

én: szia, nagyon kéne nekem az okmányirodás ügyintézőnek a neve, nálad maradt.
anyám: szia, hogy vagy? Lefénymásoltad, amit kértem tőled?
[üfsz kérdőn néz]
én: ez most nem releváns, itt várják előttem a nevet, meg tudod keresni?
anyám: fogadjunk, hogy azért vagy ilyen, mert nem fénymásoltad le. Így fogok tőled szívességet kérni.

Itt vettem egy nagy levegőt, és nyugodt hangon megbeszéltem vele a fénymásolós dolgot, mert ha kiabálok, vagy a türelmetlenség egyéb jelét észreveszi rajtam, akkor mindig rögtön azt mondja, hogy addig nem hajlandó szóbaállni velem, amíg le nem nyugszom (menjek a szobámba, és gondolkozzak el-es hangon). Aztán öt perc múlva sort kerítettünk a név ügyére is, az üfsz-tól elnézést kértem, de ilyen.

Az van mostanában egyébként, hogy kaptam két olyan fordítást is, amilyenekre mindig is vágytam, és ezekben kiélem magam fogalmazásilag. Az egyik egy olyan mondattal indított rögtön, aminek konkrétan az utolsó egyharmadát nem értettem, pedig veretes nyelvezetű angol irodalmakat olvasok amúgy orrba-szájba, általában nem kottyan meg. Aztán amikor bepötyögtük a googliba, az első találat egy olyan fórum volt, amiben valaki ugyanerről a mondatról kérdezi, hogy mi a rossebet jelenthet, akkor egy kicsit megnyugodtam. Most meg mondtam a fiúmnak, hogy én ma már nem vagyok képes szellemi munkát végezni, és leültem blogot írni, vissza is rakta rögtön a Kalapácsot a lejátszóba, rám való tekintettel ugyanis egész nap Iron Maidentől dübörgött a ház, magyar rockzenére nem tudok fordítani, hülyék lesznek a szövegek.

Hát ilyenek vannak. Aztán majd folytatom az indiás sorozatot is.

Múlt héten viszontláttam a glóriát és a Tandem sörét, sőt, felborult a világrend, mert a fiúmat is a Pipa utcában. Amikor felhívott, és megkérdezte, hogy beugorjon-e két szóra, akkor nagyon, nagyon reméltem, hogy nem Örömet Akar Okozni, az elmúlt napokban a konzultációink során megemlítettem neki ugyanis, hogy a lányokkal beszélgetni (is) kell. Félelmemről a glóriának is beszámoltam, aki rögtön tudta, miről beszélek, hogy van a fiúknál ez a dolog, amikor leesik a tantusz, és akkor ők azonnal cselekedni akarnak, konkrétan örömet okozni, mindegy, hogy ki hol van, és mennyi az idő, mondtam bánatosan, és az is mindegy, hogy örülsz-e, tette hozzá a glória sötét tekintettel (ő expert a témában, A pasija például nemrégiben a szent és sérthetetlen egyedüllevős órájában szándékozott neki örömet okozni, még porszívózott is). Aztán hálistennek kiderült, hogy csak nem volt kedve még hazamenni, és ennyivel is többet motorozhatott (újabban már levélben megbeszélhető kétmondatos dolgok miatt is inkább motorra száll, és odamegy személyesen, kicsit mániás lett).

Amíg kimentem csacsogni az objektum elé, a gyereket a kedves, aranyos nyehire bíztam, mert a glória mindig instabil lesz, ha magára hagyom, a nyehi meg már megszokta, hogy időnként megdöngetem két ujjal a vállát, és akkor nincs mese, jönnie kell (egyébként meg soha nem tudom nála, hogy tényleg szeret-e velünk lenni, vagy csak úriember, de a végeredmény szempontjából mindegy is), de aztán megint visszarendeződtünk az eredeti pozíciónkba, és az este elég nagy részében önismereti tréninget tartottunk a karnyújtásnyira lévő pszichodráma segítségével, amelynek szereplői két fiatal lány és néhány feles volt. Először megkérdeztem a glóriát, hogy szerinte meg fogja-e csókolni, a glória meg mondta, hogy mindenesetre nagyon szeretné, aztán áttértünk az introspekciós részre, hogy mondtam, hogy ha így nyúlnék a karjához valaha is, akkor küldjön haza, mire ő azt mondta, hogy akkor inkább megüt, erőből, utána pedig ő javasolta, hogy ha valaha is így sírna nyilvánosan, akkor ültessem taxiba, és mondjam be a címet, és a végén azt is mondtam, hogy ha valaha is így lemarkolnám az orráról a taknyot, és lazán beletörölném a nadrágomba, akkor nem is tudom, de csináljon velem valaki valami nagyon durvát, mentségünkre szóljon, hogy éppen lírai korszakunkban voltunk mindketten, és aztán inkább át is ültünk egy csendesebb asztalhoz.

És akkor egy picit nem figyeltem, és a glória azt mondta, hogy hazamegy, aztán a senoival felváltva magyaráztuk a phnb-nek, hogy a lányokkal egyrészt nagyon kedvesnek kell lenni, amikor otthon van az ember, másrészt viszont nem kell folyamatosan rajtuk lógni, viszont elég időt kell velük tölteni, aztán a dremdancerrel csevegtünk arról, hogy hazugság-e, ha valaki nem osztja meg a nőjével egy az egyben a gondolatait, erre csak a sapkás példát tudtam felhozni, hogy én örültem, hogy a titi azt mondja nekem, hogy de jó a sapkád, pedig tudtam, hogy nem tetszik neki, de engem igazából tökre nem érdekel, hogy tetszik-e neki, erről nem is tehet, az viszont számít, hogy örömet akar-e nekem okozni, és ugyanez áll a "jaj de jó segge van annak a csajnak, de a tiéd még jobban tetszik nekem, drágám" esetére (a történelmi hűség kedvéért, én ilyeneket semmilyen formában nem szoktam hallani, de ismerem a szituációt). Aztán mondtam a nyehinek, hogy a lányok belül igazából mind királylányok, a nyehi meg azt mondta, hogy minden lánynak elöl csatos melltartót kéne hordania, vagy semmilyet, és aztán egy idő után nagyon törölgettek már körülöttünk, és konkrétan fel is szólítottak, hogy mi hárman is menjünk végre haza, úgyhogy muszáj volt.