Goában a fiúk motort béreltek, és a legtöbb nap olyan volt, hogy reggeli után felültünk, és elindultunk megnézni egy északi erődöt (ami nem volt nagy szám, de közben találtunk egy nagyon szép, sziklás tengerpartot, meg egy elhagyott homokos strandot, ahol rajtunk kívül csak egy középiskolás krikettcsapat volt, illetve egy vendéglős, aki narancslét és hasist szeretett volna eladni nekünk), vagy egy halászfalut délen, vagy az egyik nemzeti parkjukat, a little depressing zoo-val, a lonely planet alapján, de ezek pár napon belül elfogytak, és a többiek a Szervezett Kirándulások felé kezdtek kacsintgatni, pedig megnézhettük volna például a híres vízesésüket is (a harmadik legnagyobb a világon, vagy mi), amiben ugyan az évnek ebben a szakában nincs víz, de legalább idegenvezető sem, illetve biztos maradt még két vagy három templom az államban, amibe még nem mentünk be, ennek ellenére két utat is lefoglaltak egy helyi utazási irodában.

A delfinesre kategorikusan kijelentettem, hogy én ugyan nem megyek, már csak a kis hajókon rámtörő tengeribetegségem miatt sem, és ez utólag nagyon bölcs döntésnek bizonyult, előző este ugyanis prolongáltan ananászlevet ittunk fehér rummal a Ginával, és ott Goán nagyon ütős ám az ananászlé. Rádásul kevertük is, mert az első helyen, ahol vacsoráztunk, egy idő után kihozták a számlát kérés nélkül, mintegy jelzésértékűen, és akkor már csak egy kört sikerült még hozzáíratnunk, utána át kellett mennünk egy irish pubba, ahol nagyon szép, kagylóhéjból készült lámpa volt (mint minden más étteremben is), a Gina ragaszkodott is hozzá, hogy egy olyan kagylót szedjenek le neki, mert ő haza akarja vinni, de aztán sikerült lebeszélni. Aztán a bejáratnál volt egy vicces indiai, aki ott ült, és én mutattam a Ginának, hogy nézd, ez nem bábu, hanem igazi ember, és akkor mindketten az arcába hajoltunk, és az ember pislogott, szóval tényleg nem bábu volt, mi pedig ezen nagyon sokat nevettünk, de aztán a fiúk elkezdtek minket lökdösni arrébb. Egyáltalán, végig lökdöstek, pedig amúgy nagyon békésen haza tudtunk volna andalogni, egymásra borulva, és azokon a dolgokon nevetgélve, amiket kimondtunk, de hát a fiúk már csak ilyenek, nem finomak és szellemesek, hanem lökdösősek. A szállodában is mondták, hogy most már fejezzük ezt be, maradjunk csendbe és menjünk fel, mintha sietni kellett volna valahova, pedig kitaláltunk egy tök jó játékot, hogy én tologassam a Ginát abban a gurulós székben, amit a hallban találtunk. Utólag azt állították, hogy az a gurulós szék egy rendőré volt, aki a szálloda tulajdonosával együtt kicsit zavarbajőve bámult bennünket, ezt pedig mi észre se vettük, ami azt bizonyítja, hogy a pasik egyrészt ugyan lökdösősek, másrészt viszont kitűnő, éles megfigyelőképességgel rendelkeznek, és semmi nem kerüli el a figyelmüket.

És akkor másnap nagyon örültem, hogy nem kell hétkor felkelnem, és hülye delfineket néznem, hanem tízig a sötétben fetrenghetek, a kedves Quarelinnel meg a kedves palackozott vízzel, aztán tízkor valahogy összevakartam magam, és kivánszorogtam a könyvemmel a strandra, de leginkább csak kötelességtudatból, meg bementem a szomszéd kisközértbe, vagy mibe, és vettem a nemisbékának olyan dolgokat, hogy bambuszrügy (felezett) meg pipacsmag (nem mák, ez homokszínű), gondolván, hogy ő biztos tud mit kezdeni az ilyesmivel. És akkor megjöttek a többiek, és eléggé ki voltak készülve, mesélték, hogy láttak másfél delfinhátat, amiket több csónak kergetett, és egy debella orosz nő a fiúmmal flörtölt úgy, hogy mindig lefröcskölte (úgy tűnt, ez volt számukra a legmeghatározóbb élmény a kiránduláson), a többi időben (szumma 6 óra) nagyrészt azt várták, hogy hazamehessenek.

A krokodilozás alól viszont nem tudtam kibújni, arra muszáj volt elmenni, pedig nem akartam. Ezt az eseményt P. "Call Me Jake The Snake" Lobo szervezte, aki egy vidám fickó volt, bár több ékszert viselt magán, mint én az elmúlt egy év során összesen, és az útleírás mangrovemocsarat, madarakat, lepkéket és krokodilokat ígért. A taxi két, kb 40 személyes motoros csónakhoz vitt minket, és az út során kiderült, hogy Goában minden kingfisher, nem csak a sör, meg az egyik légitársaság. Amikor már huszadszor mutatott rá JtS egy huszadikfajta madárra, hogy ott is egy kingfisher, akkor esküszöm, majdnem belöktem a vízbe, ráadásul utána elkezdte azt csinálni, hogy rámutatott a zavaros szürke sósvízű folyóban egy pontra, és extatikusan kiabálni kezdett, hogy nézzünk oda, ott egy krokodil, jaj ne, pont lement a víz alá. Az út vége felé tényleg láttunk egy krokodilhátat, szerencsétlent ráadásul a két nagy csónak folyamatosan üldözte, mondtam is, hogy én ebben nem kívánok részt venni, és inkább a folyóparti halászokat bámultam, akik apálykor kiszedik a halakat a hálókból, de soha többet nekem szervezett tripet, mert nem jó dolog az.