Aztán Delhiből elrepültünk Goára, ami egy parti állam, konkrétan nyugati parti állam, egyben wormhole a civilizáció felé, például ott felvehettünk pántos pólót, és alig dudáltak, állítólag a portugál megszállás egyenes következményeként. Goában egyébként minden vagy tehén, vagy taxi, vagy pálmafa, vagy keresztény templom (egyébként amennyi vallásuk van, annyira meglepően toleránsak is egymáséival, az egyik hindu sofőrünk is keresztett vetett a nyugati templomok előtt, mondván, hogy az is isten), szóval meglehetősen praktikus hely, egymásba érő kicsi településekkel végig az óceánparton.

Az indiai ember megismerését, mint olyat, nem könnyítette meg számunkra, hogy vagy oroszul beszéltek hozzánk (valamiért kilencven százalékuk első látásra eldöntötte rólunk, hogy oroszok vagyunk), vagy egy olyanfajta angol nyelven, aminél minden mondat után megkonzultáltuk egymással, hogy ez vajon azt jelentette-e, hogy alacsonyan szállnak ma a kerecsensólymok, vagy azt, hogy tíz óra után bezár a vendéglátó egység, majd a konszenzusunk értelmében folytattuk a beszélgetést. A három kötelező kérdést például nagyon hamar megtanultuk, az első az volt, hogy honnan jöttünk, erre egy idő után a fiúk azt mondták, hogy Töltöttkáposzta, amire ugyanaz az elgondolkozó tekintet és a szó megismétlése volt a reakció, mint a Hungaryre, a második kör volt az, hogy először vagyunk-e ott (ez konkrétan úgy hangzott általában, hogy füssim?), a harmadik pedig hogy mióta/meddig. Ettől a forgatókönyvtől egy üdítő kivétel volt, amikor első esténk során Goán, a Calangute Beach egyik éttermében azzal fogadott a tulaj, hogy ugye észtek vagyunk, mert ő nagyon szereti az észteket. Mondtuk neki, hogy nem, de majdnem, majd továbbeveztünk arra a témára, hogy mit szeretnénk enni, és az összes útikönyv fekete keretbe foglalt étkezési tanácsai ellenére rendeltünk seafoodot, zöldségköretet, gyümölcssalátát, amiket a mosatlan kezünkkel tömködtünk magunkba, miközben a Gina egy helyi, láthatóan valami betegségben szenvedő kutyát simogatott, mégis csak a magashegyi betegség, meg később a napszúrás okozott emésztési problémákat, gondoltuk is, hogy csinálunk majd egy útikönyvet kimondottan a Három Testvér kajáldáin edződött gyomrú kelet-európaiak számára. Goán egyébként végre felszolgáltak marhahúst is (itthon talán havonta egyszer eszem vörös húst, de ott nagyon rámtört a tiltott gyümölcs utáni vágyódás), még ha nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit is kell vele csinálni, illetve hogy miért is akarnánk mi tehenet enni. Az egyik étteremtulajdonos például hosszan magyarázta nekünk elszörnyedve, hogy de hát a bécsi szelet az kenyérmorzsába van forgatva, rendeljünk inkább valami dhalt, majd végső érvként bevetette azt is, hogy de hát az nagyon vékony hús, és ezt követően kihozott egy másfél centi vastag rántott szeletet, a másik meg kategorikusan kijelentette nekem, hogy az a marhás kaja, amit rendelni szeretnék, nem finom, úgyhogy egyek inkább olyan spenótos csirkét. A friss gyümölcslevek (papaya, dinnye, eper, mangó, stb) viszont utolérhetetlenek voltak, a gyümölcssaláták szintén, és mindenhol adtak palacsintát. Olyat, mint a magyar, csokival, vagy kókusszal, esetleg citromdzsemmel.

Ja, utolsó este visszamentünk az első étterembe, ahol azzal köszöntött bennünket a tulaj, hogy mennyire örül nekünk, észteknek, úgyhogy akkor rendíthetetlen elszántsággal marhahúsos makarónit rendeltem, mert az észtek azok már csak ilyen kemények.