Szóval visszatérve a kocsmába, tegnap, mire a glória megérkezett, én már elég lírai hangulatban voltam, tekintve, hogy akkor már két és fél órája kezdtük az alapozást a titkosügynök ismerősömmel, akit most így közzé is tennék (mint a rendszergazda mondta a múltkor, aki velem tart kapcsolatot, az már csak ügynök általában), és valószínűleg mély benyomást is tett rám, túl a wasabis mogyorón meg a kurkumán meg a karamelles Dove csokin is, amiket a fejlett nyugati világból hozott nekem, merthogy a glória egyszercsak türelmesen rámszólt, hogy most, hogy már ötödször mondom el, hogy milyen jó fej csaj a nemisbéka, most már elhiszi nekem, csak hagyjam abba.

Aztán mesélem a glóriának ezt az aerob biciklizés dolgot, meg hogy azért nem vettem fel a telefonját, hanem visszahívtam, mert akkor pont az a rész ment, hogy "a falnak dőlve hányok a fűre / piára gondolok, nőre és fűre", és a glória ezt pont nem ismerte, úgyhogy meghallgattuk a játékosomon, meg utána meghallgattuk a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. És akkor beszélgettünk a lírai vonatkozásokról is, a glória mondta például, hogy mind a presszó, mind az utca túloldala ilyen visszatérő toposz a kortárs magyar zenei művészetben, én meg felhívtam a figyelmét a már-már görögösen szigorú rímeltetésre (vö. fűre - fűre), aztán újra meghallgattuk a presszós-túloldalas számot ("a falnak dőlve..."), meg a mindig pénteket is, mert azt szeretjük. Ez egyébként ilyen repetitív tevékenységgé vált idővel, mondtam is a glóriának, hogy olyan a mi életünk, mint agy musical, mert egyszercsak mindig felvesszük a fülhallgatót, és headbangelünk a mindig péntekre, bár közben néha azért szélesítettük is a zenei ízlésünket, mert meghallgattuk azt is, amiben nem divatmajom, meg a punkosat, hogy baj van, illetve a glória is akart mutatni egy számot, de addigra már nem voltunk szomjasak, ezért véletlenül mindig valami Ossiant hallgattunk az ő lejátszójáról, amit pedig eredetileg nem akartunk.

És egyébként szombaton a két szimpatikus pultosfiú volt ott, az egyik, aki megdicsérte a kiejtésemet, hogy Löff, de tényleg, nagyon szépen megköszönte, mélyen a szemembe nézve, a másik meg a rasztás, akinek nem muszáj artikulálni, hanem akármit mutogatunk, empatikusan hoz még két sört, ahogy ígértem a glóriának, amikor hálóingben állva az erkélyen (ezt ő csinálta) beszéltem rá telefonon, hogy jöjjön, de erre nem kellett pár másodpercnél többet áldoznom. A glória viszont fifikásan kiárusított engem, mert valaki megkérte, hogy szóljon a barátnőjének, hogy jöjjön oda, mire a glória közölte, hogy egy sörért megteszi, ami azt mutatja, hogy tisztában van azzal még (enyhén) ittas állapotban is, hogy mi mennyit ér (v. ö. azt a szép áttűnést, hogy először a "szesz meg elbutít, de nekem mégis kéne még", de a dal vége realistább hangnemet vesz, hogy "a szesz meg elfogy így, de nekem...", hát valahogy így voltunk).

Az est közepe táján megérkeztek egyébként a bloggerin és hű fegyverhordozója, és ők ráadásul különböző okokra hivatkozva ellenálltak szíves invitálásunknak, miszerint hallgassák meg a mindig pénteket, viszont már ők sem voltak szomjasak, úgyhogy ilyen időigényes, de szórakoztató beszélgetéseket folytattunk, amikben három mondatnál (tőmondatokban gondolkozz) régebbenre egyikünk sem tudott visszaemlékezni, volt például egy olyan rész is, ahol hosszasan bámultunk a dreammel egy helyes csajt, és akkor odajött az illető, mi viszont addigra elfelejtettük mindketten, hogy miért is bámuljuk tulajdonképpen (volt valami konkrét téma, nem csak a seggét néztük), úgyhogy kénytelenek voltunk valami szellemes történetet kitalálni, ami nem könnyű, ha nem feltétlenül jut eszedbe, hogy mi volt a mondat eleje. A bloggerinnel meg megbeszéltünk nagyjából mindent, a biciklizéstől kezdve a szexuális életünkön át, egészen a potenciális szoknyájáig és a nagyúr tabujáig, aztán úgy három felé valami hirtelen ötlettől vezérelve taxit hívtam nekem és a glóriának, remélem, elköszöntünk mindenkitől, fizetni biztos fizettünk, arra figyeltem.