Megjöttünk egyébként Prágából szerencsésen. Van velem ez a dolog, hogy meg vagyok róla győződve, hogy senki nem szeretheti szívből a klasszikus zenét, aki sok ilyet hallgat, annál reflexből mindig mindenféle mögöttes indokokat keresek, a sznobságtól a szeparációs szorongáson keresztül a szociopátiáig (ne próbáljatok meggyőzni, hat éven keresztül heti három alkalommal jártam zongorára és szolfézsra, rengeteg klasszikus darabot el tudok dúdolni, de soha nem jött át, hogy mire megy ki ez az egész), na és a klasszikus típusú, templomnézős-turistaéttermes utazásokkal is így voltam eddig, hogy azt hittem, olyanra csak az ilyen nagyon felnőtt, unalmas emberek mennek, meg olyan párok, akik egyforma dzsekit viselnek. Prága nekem olyan volt eddig, hogy jó-jó, szép a Staromestské Námesti, meg a Karlovy Most, de ezekből az ember éppen eleget lát útban valami valóban érdekes helyre, amikor viszont a rendszergazda ugyanabban a 24 órában másodszor akart felmenni a várba, akkor felmerült bennem, hogy esetleg nem mindenki ugyanúgy gondolkozik, mint én. Prága nekem eddig mindig ilyen laza, szórakoztató, meglepetésekkel teli hely volt, ahol rengeteg érdekes külföldivel meg lehet ismerkedni, és tele van ilyen angol nyelvű könyvesboltba illesztett kávézókkal, ahol sajttortát kapni, meg spontán Saudek kiállításokkal, és ilyen árkádok alatt átmenős útlerövidítésekkel, ehhez képest most leginkább ilyen prágaiképeslap-túrán voltunk, avagy útikönyv abridged.

A társaság viszont jó volt, leszámítva azt a másfél órát, amikor minden óvintézkedés ellenére szóba került valahogy a hűség/hűtlenség témaköre, és a rendszergazda ismét kifejtette, hogy neki mennyire beválik az az életstílus, ami a hűtlenségen alapul, és a megcsalás tapasztalatai szerint csak jót tud tenni egy kapcsolatnak (természetesen ezúttal is visszautasította azt a feltételezést, hogy az, ha a párja akaratától függetlenül ő mással is él nemi életet párhuzamosan, megcsalás lenne), és mindenki hülye, illetve hazudik önmagának, aki nem így gondolja, de ennél a résznél kicsit arrébb mentem a kávézóban, és elszámoltam ötszázig (már komoly tapasztalataim vannak ezzel az élethelyzettel kapcsolatban, mármint azzal, amikor a rendszergazda a hűség témakörében nyilatkozik, ez az, amikor a resistance is futile találkozik a hagyd magad, könnyebben szabadulsszal, és akkor nemesb a lélek ha tűri). Mindenki más példamutatóan viselkedett.

Ami újdonság volt, és pozítív, az az, hogy a Václavské Námestin található, a matrjoskáról elnevezett orosz étterem nagyon ott volt, kiderült például, hogy ugyanazokat az orosz kajákat, amiket a menzán annyira utáltam, jól is el lehet készíteni, egyedül a kiszolgálás volt egy kicsit életszerűtlen, a pincérlány például mindig kihozta, amit kértünk, illetve soha nem tett úgy, mintha nem értené, amit mondunk, és nem is érdekelné különösebben, szóval ilyen dekadens, vendégközpontú, ál-orosz hangulatú hely volt. Futott még a Náprstkován található Krasny Ztraty irodalmi kávézó, ahol megismerkedtem a rakvička nevű süteménnyel (olyan, mint a piskóta, csak édesebb és ropogósabb, tejszínhabbal kell enni), ez utóbbiból időközben majdnem két doboznyi elfogyott. A kedvenc Globe könyvesbolt és kávézómban viszont előző nap vették meg az utolsó nájtvoccsot, úgyhogy miután rövid ideig szemeztem egy Chomskyval, úgy döntöttem, én most duzzogok és nem veszek semmit.

Az út tanulságán még gondolkozom, de valami olyasmi lesz szerintem, hogy néha ki kell lépni a sör és a könyvek, illetve a központi fűtés bűvköréből ahhoz, hogy az ember egy turistákkal terhes híd közepén mínusz öt fokban újabb megerősítését nyerje annak, hogy milyen jó dolgok is a sör és a könyvek, nem beszélve a központi fűtésről.