Ja és ma pedig az van, hogy lehet, hogy kocsmában fogok húslevest enni, mint az eggresszív kismalac (vö. "nem baj, hoztam!"), csak nem én viszem, hanem a glória hozza nekem, én meg szállítok neki színházjegyet a szocializmus szellemében (ki-ki képességei szerint, kinek-kinek érdemei szerint), mert megkívántam, és muszáj lesz ott rögtön megennem, mert a fiúm olyan a műanyag edénydobozokkal, hogy lenyúlja őket, tőlem már vagy 15-öt, amikre egyszer rábukkantam a szekrényben, de azóta sem engedi használni egyiket sem, mert - saját szavai szerint - ha egyszer kikerülnek a kezünkből, akkor nem fogják visszaadni, a glória viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő szegény sorsú kőbányai munkásasszony, és nem adja az edényét (úgy tűnik, vonzódom a műanyagdobozokhoz ragaszkodó illetőkhöz), úgyhogy kénytelen leszek helyben fogyasztani. Csak ennyit szerettem volna még elmondani.

Szürreális volt ez a tegnapi nap, elsősorban a munkatársaimnak, mert ők azt látták, hogy ülök itt a 2007-es kgfb ajánlatok előtt, és röhögök. Hangosan. Az meg mellesleg őket minősíti, hogy hallják, hogy miközben sebesen gépelem a HIF-6886 minihifi használati utasítását, időnként felnyiffanok, és mégsem mondanak nekem olyanokat, hogy figyelj lucia, menj haza, pihend ki magad. Az volt egyébként, hogy a glóriával beszéltük meg az ügyes-bajos pasijainkat, szóba került például az a jelenség, hogy vannak ezek a rémes faviccek, amit autista módon újból és újból eljátszunk otthon családi körben, és mégis mindig röhögünk. Náluk ilyen például a kelbimbó/mellbimbó, meg a vasing, Tony, nálunk meg az, amikor a fiúm otthon vár engem a bejáratnál, és megkérdezi, hogy mi volt ma a temetőben, mire én azt felelem, hogy hullák. Minden este. Ezt a tréfát egyébként továbbfejlesztette, mert most már nem temetőbe járok, mégis minden este megkérdezi.

Kivéve tegnap. Tegnap azt kérdezte, amikor hazamentem, hogy na mi a helyzet, ettől le is fagytam rögtön (olyan voltam már addigra, hogy a slusszkulcsot például a csak manuálisan zárható személygépjárművemben feledtem, ami csak ma reggel derült ki), egy ideig gondolkoztam azon, hogy akkor most mi van, majd visszaszóltam, hogy ne tegyen fel ilyen hülye kérdéseket, különben is rohanok. Erre ő vérszemet kapott, és megkérdezte, hogy voltam-e már büntetve fegyházban, illetve voltam-e tagja külföldi kormánynak, amire én rögtön visszakérdeztem, hogy mihez képest külföldi, mert nem fog engem ilyen egyszerűen csőbe húzni. Azt mondta, bármihez képest, szóval voltam-e tagja bármilyen kormánynak, úgyhogy becsülettel megválaszoltam neki, hogy nem.

Az este hasonlóan romantikus szellembe folytatódott, a fiúm hirtelen egy csomó olyan dolgot meg akart rólam tudni, amikről eddig sose nem beszélgettünk, mint például hogy vagyok-e involválva olyan szervezetekben, amik elvetik a demokratikus eszmerendszert, illetve hogy vannak-e külföldi barátaim. Amikor megkérdeztem, hogy olyan kémes kütyüi is vannak-e, hogy toll alakú, de igazából infravörös kamera, azt mondta, hogy erről nem beszélhet, de olyan majd biztos lesz, hogy egyszercsak telefonálnak neki, ő felugrik, elviharzik, és négy nap múlva jön csak haza, és amikor megkérdezem, hogy hol volt, akkor mélyen a szemembe néz, és azt mondja, hogy ezt soha ne kérdezzem meg. Természetesen rögtön felvilágosítottam, hogy semmilyen ürüggyel nem mehet el kurvázni, hülye azért nem vagyok (ja igen, a kurvákon is mindig tudunk röhögni). A rendszergazda szerint elrontotta, mert ilyenkor azt kell egy pasasnak csinálni, hogy hazaér, és amikor megkérdezik, hol volt, akkor mélyen az ember szemébe néz, és azt mondja, hogy "Itt voltam veled, drágám. Végig. Bárki is kérdezi", de hát a rendszergazda már idősebb és tapasztaltabb.

Aztán elzúgtam otthonról, a fejem felett kérdőjelekkel, és akkor volt a kocsmába egy olyan jelenet, hogy a senoi el akart mesélni egy történetet, miszerint egyszer egy kocsmában rosszul kért egy sört, mert egy bloggercsajnak is az volt a neve, mint a sörnek, csak két betű felcserélve, de sehogy nem jutott eszébe, hogy ez mi. És akkor adott ilyen clue-nak nevezhető támpontokat, hogy ez egy cseh sör, és abban a kocsmában is szolgálnak fel ilyet, amelyik régebben budán volt, de most pesten, egy mozi mögött, de se a kocsma, se a mozi nevére nem emlékszik, és akkor szépen lassan ki lett sakkozva, hogy Kis West Balkán, Corvin és Coronita-Cronita, ami egyébként mexikói, de részletkérdés. És aztán a sötétben az ágyamon még nagyon hosszan gondolkoztam azon, hogy amit a Tyttö mondott, hogy nesszőlő (a mazsolára alkalmazta ezt a kifejezést), azt úgy írják-e, hogy nes+szőlő, vagy már magyarosodott az előtag, és akkor neszszőlő, de aztán úgy döntöttem, hogy instant szőlő és kész, csak hadd aludjak már.

Szóval ilyenek mennek mostanában.

- Mesélj nekem arról, hogy milyen volt, mielőtt találkoztunk. Mesélj nekem arról, hogy milyen szomorú voltál...
- Nagyon.
- ...meg reménytelen és magányos.
- Igen.
- Ennél némileg részletesebben.
- Hát, akkor éppen egyedül éltem...
- ...már majdnem egy egész hónapja.
- Igen, és?
- Hát, igazából nem tudom, minek örülnék jobban, ennek, hogy te folyamatosan virágról virágra szálltál, vagy annak, ha előttem nem lett volna soha senkid, merthogy rám vártál, vagy ilyesmi.
- Hát, én mindkettőt csináltam. Egyszerre.
- Na de tényleg, hogyan töltötted az estéidet, amikor még nem voltam?
- Itt ültem és számítógépeztem, ugyanígy, mint most. Ööö, csak sírva.

Sose fogom megtudni.

Az van, hogy én nem szeretem az érzelmes filmeket, bár természetesen ez a szó értelmezésétől függ, elvégre az is érzelem, amikor valakit annyira szomorú attól, hogy pont egy lépésre van tőle, hogy meglássa az élet értelmét és a végső igazságot, hogy fúróval illeti ennen halántékát, meg az is érzelem, amikor az ember nagyon fél attól, hogy megeszik a zombik, márpedig a Pi és a 28 nappal később a kedvenc filmjeim közé tartoznak. A nyünnyögést viszont nem állhatom, az Elfújta a szél nekem a giccses nagyhalál, és soha nem leszek képes megérteni, hogyan lehet másfél órán keresztül azon dilemmázni, hogy szeret-e, vagy nem (szerintem ez egy eldöntendő kérdés), illetve én a magam részéről általában mindig tudni szoktam rögtön, hogy kit szeretek és kit nem, ezzel tökre úgy vagyok, mint például a málnával meg a hallal (igen, nem). Sose szoktam így leülni, és azon gondolkozni, hogy most akkor miért, és hogyan szeretem a málnát, szabad-e a málnát szeretnem, esetleg még sírni is emiatt. Soha. A zombik, az más kérdés, az valódi probléma, ami komplex megoldást kíván.

Igazából ezzel idővel arra akartam kilyukadni, hogy miért tetszik nekem nagyon a Buffy musicales epizódja, noha a logikai összefüggés egyelőre nem biztos, hogy mindenki számára nyilvánvaló. Az van ugyanis, hogy én nem szeretek rögtön egy egész műfajt elítélni, szerelmesfilmből is van jó szerintem, például az Oldboy (ez egyébként a kalapácsról szóló filmek kategóriájának is dobogósa), vagy a Bin jip (úgy tűnik, az ütésre használt eszközökről elnevezett koreai filmek jönnek be nekem legjobban a témában), ugyanígy, a Once More With a Feeling (Buffy the Vampire Slayer, Season 6, Episode 6 (107)) bebizonyította számomra, hogy létezik igazán jó musical, ehhez csupán az kell, hogy a szereplők akaratuk ellenére, kicsit meghökkenten énekeljenek, és közben nagyon hülyén érezzék magukat. Az alaptörténet az, hogy egy olyan démon érkezik a városba, aki miatt mindenki dalra fakad bármilyen feszültebb helyzetben (csakúgy, mint a musicalekben), aztán előbb-utóbb a saját felfokozott érzelmei porrá égetik (megfontolandó tanulság, jegyezném meg itt). A szituáció azért is különösen ironikus, mert ez a legsötétebb Buffy-évad egyik legsötétebb szakasza amúgy, a főszereplőt ugye pár résszel azelőtt rángatták vissza a mennyországból (nem mindig jó húzás feléleszteni a halottakat), Spike ugye egyrészt akarata ellenére képtelenné válik embert bántani, másrészt azon kapja magát, hogy szerelmes Buffyba, ami nem tölti el felhőtlen örömmel, mivelhogy alapvetően utálja, nem beszélve arról, hogy nem tesz jót a velejéig gonosz, ugyanakkor nagyon kúl imázsának (you know how I got my name? I once killed a man with a railroad spike. - Ezt így brit akcentussal), a lányok éppen szakítófélben vannak, senki nem boldog igazán, és akkor Buffy egyszer csak azt veszi észre, hogy a szokásos esti őrjárat során a temetőben arról énekel, hogy mennyire nincsenek érzelmei, aztán megindul minden. A dalokat egyébként Joss Whedon írta és komponálta, nagyon el vannak találva, pont nem túl csöpögősek vagy parodisztikusak, és a szereplők a saját hangjukon énekelnek. Ennek a résznek a szerkezete is nagyon szabályos, helyén van az expozíció meg a klimax, nem beszélve a cliffhangerről a végén. Amikor először mutatta meg a fiúm, akkor nagyon hülye arcot vágtam szerintem, de baromira megfogja az embert, így a harmincötödik végignézés után is.

A Buffy többi részét is nagyon szeretem amúgy, különös tekintettel arra, amelyikben láthatatlanná válik, vagy amikor mindenkinek elviszi a nyelvét a cica, meg amelyikben átjön a gonosz Willow a párhuzamos jövőből, szóval ezt most így muszáj volt elmondanom, de ígérem, a Betty, a csúnya lány 226. részének soha nem fogok külön postot szánni, azért még maradt bennem tartás.

Ui.: Youtube. Részlet.

Mutatom a fiúmnak valamelyik este a könyvjelzőt, lásd lejjebb, ami ugye értelemszerűen a Tranzit glóriában tartózkodott (ami egyébként minden prekoncepciómra rácáfolva egyáltalán nem rossz könyv), nézegeti, majd rápillant a könyvre, és azt mondja, hogy jé, ő addig azt hitte, hogy a magyar könyvklub valami neofasiszta szervezet. Mint kiderült, túl életszerűtlen volt számára az a gondolat, hogy az embereket mondjuk az olvasás szeretete kovácsolja közösségbe.

Ez volt benne a könyvben.

"...és akkor azon gondolkoztam a tükör előtt állva, hogy mit vegyek fel, érzed, hogy mit venne fel glória amikor luciával találkozik, és akkor azt mondtam magamnak a tükörben, hogy bakker, tök hülye vagyok, én vagyok glória, úgyhogy azt veszek fel, amit akarok."

Mint kiderült, glória nem vesz fel bugyit, amikor luciával találkozik. Tudom, mert mondta. Konkrétan kék bugyi nem volt rajta, hanem a mosásban volt. Hozott egyébként nekem sapkát (mert tél van), egy halom kazettát (az este folyamán később volt egy olyan jelenet, hogy finnyásan, két ujjal kiemelte az egyiket a táskámból, és azt mondta az idővel hozzánk csatlakozó Nyehljudov nevűnek, hogy néééézd má', Tátrai Bandet hallgat, de cikiiiii, ezt közvetlenül azután tette, hogy ő a maga részéről elkezdett sírni majdnem, hogy ő kövér, amiatt, mire én a magam részéről javaslatot tettem arra, hogy hagyja abba, mert egy kövér nőnél már csak egy síró kövér nő gusztustalanabb, szóval volt dinamikája az ismerkedésünknek, egyébként meg nem kövér, cseppet se nem), meg hozott nekem egy könyvet is, a Tranzit Glóriát, Bozai Ágotától, amibe rajzolt nekem egy könyvjelzőt, ami egy piros hajú, piros kabátos leányt ábrázol, aki egy kalitkát tart a kezében, és azt mondja, defenzív arckifejezéssel, hogy "de ez egy minimalista kalitka, még madár sincs benne", és tényleg tisztára olyan. Meg hozott nekem filmet, hogy A lét elviselhetetlen könnyűsége. Én vittem neki sapkát (tél van), meg kesztyűt, meg puccos sört, meg olyan filmeket, hogy Pi, meg Képtelen képregény, ami szerintem jó indítás volt, viszont utána nemsokkal megkérdeztem, hogy mit fog csinálni, ha kifogy a benficás öngyújtója. És akkor ma kiderült, hogy élete bizonyos vonatkozásaiban erős párhuzamokat mutat Sziddharta Gautamáéval, amennyiben a környezete előle is megpróbálta mostanáig elrejteni az élet sötét oldalát, szóval ő még sose gondolt arra, hogy a benficás öngyújtó kifogyhat. És ez fájt neki így tőlem az ő arcába, mert nagyon szereti, a szívén viseli, konkrétan a melltartójában (ahogy haladott előre az este, egyébként más mindenféle tárgyakat is ösztönösen a melltartójába próbált gyömöszölni, ilyen óvó-védő reflexszel), de ezt tegnap nem verbalizálta felém, csak ma mondta, hogy most már elhiszi, hogy én olyan lány vagyok, aki fel van készülve arra is, ha a nyolcas buszon éri atomtámadás.

Aztán lejöttek emberek, egyre többen, és mind külföldiül beszélt, és a végén már mozdulni se lehetett, hanem játszani kezdett egy élőzenekar, és nagy zaj volt, el is tűnődtem rajta, hogy ha szólnék nekik, hogy szegény édesanyám beteg, akkor hazamennének-e a zenészek, de a glória lebeszélt róla, különös tekintettel arra, hogy ez egy native speaker zenei formáció volt, akik nem értenék az irodalmi utalást. Később egyéb kulturális idézeteket is beleszőttem a társalgásba, mintegy félvállról, céloztam például arra, hogy a Pink Floyd a Comfortably Numb számban nagyon szépen megfogalmazta azt az életérzést, amit a magamévá tettem ott ülve, konkrétan gondoltam arra a sorra, hogy your lips move but I cant hear what you're sayin', de aztán abbahagytam, és idővel már csak a fejemben voltam intellektuális, egészen belül, észrevétlenül. A glória pedig idővel mindig sírni akart, de nem hagytam, hanem mondtam neki, hogy kérsz-e még egy sört, nézd, itt a söröd, ő meg megosztotta velünk, hogy nem lehet az amerikai filmek szerint szexelni, mert nem úgy van az ám, hogy az ember lerúgja a martens bakancsot, hanem az húsz perc az ajtóban, per darab, amit vagy beépít az előjátékba, vagy marad a bakancsban, konyhapulton felállás. Aztán idővel abbahagyta a zenekar és hazaszállingóztunk (a Budataxi egyébként már tudja a címből, hogy az a Tandem).

Nem tudom, említettem-e, de nem volt rajta bugyi.

Egyébként meg, mint tegnap megfogalmaztam, úgy érzem, hogy amíg fogyókúrázom (tehát érdekel, hogy hogy nézek ki IRL), addig köt engem annyi a való világhoz, hogy kikérhessem magamnak, ha velem kapcsolatban káros netfüggőségről beszélnek. Ezt akár az ars poeticámnak is tekinthetjük.

Szóval a tegnapi előadáshoz (ami egyébként mindenről szólt, csak a blogaddikcióról nem, le lett rágva az összes már csupaszra szopogatott csont, Természet anyánk evolúciós stratégiájától kezdve az adaptációs technikákon keresztül a szexig) kapcsolódóan szeretném közzétenni, hogy nekem úgy néz ki egy napom, hogy (mivel elvben nyolckor kezdődik a munkaidőm) 6:50-7:00 között felkelek, pisilek, majd leülök a gép elé, megnézem a statisztikámat, az új kommenteket, a gmailes leveleimet (a reggel szigorúan a szórakozásé, abban a sebezhető állapotomban nem szoktam válaszolni se kommentre, se levelekre), szerkesztek magamnak valami reggelit (mióta du 3 után szigorúan nem eszem, tudok reggelizni), közben elolvasom a bekedvencelt topikjaim legújabb bejegyzéseit, felöltözöm, fogat mosok, ilyenek, 9 előtt pár perccel elindulok dolgozni, kb 12 perc az út. Bent a munkahelyemen leülök a gép elé (nem szoktam kikapcsolni, az otthoniakat sem), megnézem a céges- illetve listás leveleket, válaszolok, amire kell, végiglapozgatom a bekedvencelt blogokat, stb, és a gépen dolgozom estig, egy húszperces megszakítással, amikor is kimegyek a konyhába enni (viszek magammal könyvet ehhez, nehogy valakiben véletlenül felmerüljön, hogy esetleg beszélgetni akarnék). Fél ötkor haza, utána már lájtosabban veszem, de azért mindkét gép be marad kapcsolva (az asztalin van hely, a notebook meg ugye hordozható). A pasim egész nap a gép előtt ül (vagy a gép alatt fekszik), a dolgozószoba olyan, hogy neki így oldalra kell fordulnia, ha rám akar nézni, nekem meg van egy ügyesen beállított tükröm az asztalomon, amiben látom, ha hozzám beszél. Természetesen külön gépeken vagyunk, szerintem ez így higiénikus.

Szal ez így lehet, hogy borzasztónak tűnik, de én igazából már a net előtt is neteztem, meg a blog előtt is blogoltam, csak akkor sokkal nehézkesebb volt. 13-14 évesen például naplót írtam, de nem csak úgy magamban, hanem a szomszéd srác is írt, és párhetenként odaadtuk egymásnak elolvasni (ősblogolás, ugye), aztán egy harmadik szomszédsrác is beszállt ebbe, szóval kezdett egy egész community kialakulni, amikor sajnos odébbköltöztünk 2000 kilométerrel. És én mindig olvastam folyamatosan, enni és fürdeni például kimondottan nem tudok könyv nélkül, és most is ezt jelenti számomra a netezés nagy részét. És középiskolában meg az volt, hogy volt ez a barátnőm, akivel megvolt a magunk saját kis külön világa (kábé mint a Mennyei teremtményekben, csak mi nem öltünk meg senkit), és hardcore leveleztünk végig suliban, de nem ám ilyen kis kétmondatosokról volt szó, hanem füzetekbe nyomtuk (füzetet egyébként könnyebb is feltűnés nélkül átadni), ami ugye az ősfórumozás, mintegy. A maradék időmben meg természetesen olvastam az órák alatt, az ofőm/magyartanár jó fej volt és hagyott, az órák nem voltak túl megterhelőek (kéttannyelvű középiskola, és én mindkét nyelvet már eleve jól tudtam), talán ez is az oka annak, hogy a való világ, mint lehetséges élettér ötlete soha nem vetődött fel bennem. Ja, a Katival annyira komolyan vettük ezt a dolgot a levelezéssel, hogy amikor például elutazott, akkor előre megírtunk egymásnak minden napra egy-egy levelet, és sorszámozva odaadtuk.

És aztán 17-18 éves koromban jött az internet és értelmet nyert a világ, mert sokkal gyorsabban és változatosabban és kényelmesebben tudtam ugyanúgy élni, mint addig, nem beszélve arról, hogy kb. 20 éves korom óta az összes pasimat az interneten szedtem össze (mivel addig is nagyrészt írásban kommunikáltam a környezetemmel, baromi jól tudok szűrni, olyan még sose volt, hogy írásban valaki nagyon bejött, élőben meg visszarettentem volna). És baromira nem tudnék már mit kezdeni egy olyan pasival, aki nem ért a számítógéphez és a nethez valamilyen szinten, az ilyen feloldhatatlan életstílusbeli különbség lenne, éppen ezért a kapcsolatomra egyáltalán nem negatív hatással van, hogy a gép előtt ülünk egész nap, így például levelezünk is napközben, meg nem kell magyarázni a másiknak, hogy miért nem tudom, mi a neve a kedvenc ismerősömnek, ilyenek. És ha elutazom valahova, egyáltalán nincsenek elvonási tüneteim, szóval nem arról van szó, hogy nem tudok élni a net nélkül, viszont amíg leegyszerűsíti és viccesebbé teszi az életem, addig nem igazán akarok. Asszem. Vagy valami ilyesmi.

Tegnap éjjel leégett a rendszergazda autója. Konkrétan tegnap éjszaka négy körül végignézhette az ablakból, ahogy először csak némi füst kígyózik ki spontán a motorháztető alól, majd lángok csapnak ki ugyanonnan, mikozben lassan jönnek a tűzoltók. Előzőleg olyanokat mondott nekem (asszem, ezúttal azért, mert nem mentem el vele csokizni), hogy kapjam be, és ha idejönne, akkor is a titkárnővel ebédelne legfeljebb, velem semmiképpen (a titkárnő egyébként strasszos, előkoptatott farmert hord, ez súlyosbító körülmény). Természetesen van alibim, de azért a kozmikus tanulságot talán érdemes levonni.

Tegnap belinkel engem a dezinfo.net is, ami csak egyet jelenthet: az oroszok is a szániról tájékozódnak.

A goth életstílus elsajátítása azért nem megy olyan könnyen, mint elsőre gondolná az ember, még ha az orrpiercingtől és a kognitív folyamatok erőszakos lefojtásáról (a megfelelő arckifejezés prezentálása érdekében) el is tekintünk. Már az első, bátortalan lépéseknél is ugye olyan zavarbaejtő választási lehetőségekkel szembesül az ember, hogy akkor most a Csodás Bárónői Szoknya, vagy a Cyber Trash szoknya definiál-e engem jobban, mint egyéniséget, nem beszélve arról, hogy akkor most a fekete szemeteszsák ciki-e annyira, hogy az már kúl legyen (úgy tűnik, a vinyl az új szaggatott harisnya, a szélsőségesen erotikus hozzáállás kifejezőeszköze).

Ez az egész úgy kezdődött nálam, hogy hétvégén identitásválságba kerültem, miközben krumplit vágtam 1-2 milliméteres szeletekre, raktam a tepsibe, szórtam meg sóval-borssal-szerecsendióval, póréhagymával és reszelt füstöltsajttal, majd ismételtem ezt repetitíven, és öntöttem le a végén az egészet tejszínnel meg még sajttal, annak ellenére, hogy nem tudok főzni, és akkor eszembe jutott, hogy én mindig ezt csinálom, tök reflektív vagyok, de egészen a hardcore szélsőségekig, itt említeném például meg azt az esetet, amikor egy matematikus pasival jártam, és fél év alatt odakerültem valahogy a TTK matek szakra, ott is az első öt közé az évfolyamon, meg eleve a pszichológia szak is gyanítom, akkor tört rám, amikor tizenhét évesen megnéztem az Elemi ösztönt (abban, ugye, mindkét csaj pszichológus volt), de ez még a jobbik eset, mert a jégcsákányos dolog is rámtörhetett volna, ugye. Na és akkor ott állok vasárnap, kezemben a krumplival, és akkor a csirkéről sörtésztában még nem is beszéltem, hülyén, mert ugye én nem tudok főzni, csak egy alkalommal beszéltem a Ginával előző héten, és akkor már rögtön ilyen helyzetekben találom magam, és akkor előtört belőlem, hogy most kéne gyorsan valami saját identitás, és ebben a lélektani helyzetben kérdezte meg tőlem a fiúm, hogy szeretnék-e fekete alapon piros koponyákat ábrázoló aranyos kézitáskát, mert hogy még egy darab van a Gináéknak, úgyhogy felmentem a weboldalukra, és megtetszett rögtön a burgundi/fekete női fűző, és akkor arra gondoltam, hogy például erre a pár ködös novemberi hétre simán lehetnék ilyen darkos fajta, bársonnyal meg neccharisnyával, erről kikértem a fiúm véleményét is, aki az felelte a számára perszonalizált kérdésre, hogy neki semmi kifogása az ellen, ha ilyen fekete/piros dolgokat viselek, amiből kivan a fél mellem, na és ekkor szembesültem azzal, hogy még így sincs könnyű dolga az embernek manapság, amikor utoljára darkos voltam tíz éve, sokkal kevesebb alternatíva volt az irányzaton belül, akkoriban még úgy tudtad, hogy ha fekete, akkor már nem lőhetsz nagyon mellé, most meg olyanok vannak, hogy a virágmintás brokát szoknya az már uniszex darabnak minősül, lehet, hagyom is a fenébe az egészet.

Én mindig is szerettem a megismerkedős történeteket, főleg azokat, amik kicsin múltak, de a többit is (ha valaki nagyon unatkozna, írjon nekem megismerkedős történetet, gyűjtő vagyok). Mi a fiúmmal ugye úgy találkoztunk, hogy egy közös ismerősünk (vannak ilyen gócpontok, akik mindenkit ismernek mindenhonnan, az illető velem az irodalmi munkásságom révén, a pasimmal hegymászással kapcsolatban találkozott) megmutatta neki a blogomat, ami akkoriban két hónapos körül volt (a blogomról meg onnan tudott, hogy az év márciusában írt nekem egy sms-t, hogy szia, hogy vagy, én meg októberben (jól van na, sok dolgom volt) válaszoltam, hogy így vagyok, link), és akkor a fiúm elolvasta az összes bejegyzést, majd belehamisított a statisztikámba egy üzenetet (átnevezte a gépét az üzenet szövegére), miszerint ő igényt tart rám. És akkor elkezdtünk levelezni, aztán átjött felrakni a polcot a konyhámban, és ott maradt. Aztán pár napja beparáztam, hogy de mi van, ha én hülye vagyok, és nem nézegetem a statisztikámat, ezt rögvest meg is kérdeztem tőle ijedt szemekkel, mire azt válaszolta, hogy akkor átírja a felhasználói felületet, ahova bejelentkezem blogíráskor. Ez az előnye annak, tette hozzá, ha az ember legalább szegről-végről ismeri az összes site rendszergazdáját.

Jé, fent vagyok a szánin.

Az meg egyébként kifejezetten jól esik, amikor belépek a Culinarisba, és ott - mintegy az én sallangmentes, információcentrikus modoromra reflektálva - azzal fogadnak közvetlen hangnemben, hogy "megjött a jelly bean is, ott van a csokiknál". Sose tartottam túl sokra az olyan felesleges, időrabló udvariassági csökevényeket, mint például a köszönés.

(Találtunk egyébként 0,75 literes Duvelt és Delirium Tremens-t is, a borkóstolót viszont inkább kihagytuk. Mindig nagyon értetlenül álltam az ilyen hülye alakú pohárszaglászolós szeánszok előtt, nem tudom, miért kell úgy tenni, mintha a bor valami finom dolog lenne.)

Ja, egyébként meg csak még annyit akartam mondani, hogy olyan, hogy mániákus depresszió, nincsen. Olyan van, hogy mániás depresszió, ez a bipoláris zavar (bipoláris depresszió) kávéházi elnevezése. És a skizofrénia nem ugyanaz, mint a többszörös személyiség (még hivatalosabban disszociatív személyiség). És a szexet magyarul így írjuk, sz-szel és x-szel. És a nők nem használják mindkét X-kromoszómájukat, mert az egyik még az embrionális szakasz elején kicsi, inaktív kromatinröggé alakul. Szia.

(Biztos mindenkinek volt olyan kapcsolata, amire visszagondolva nyomasztja a befejezetlenség és félbehagyottság érzése, esetleg néha meg is fogalmazza magában, hogy mit mondana, ha csak öt percre találkozna még egyszer az illetővel.)

A Tabu c. Kitano Takeshi film magyar tagline-ja (a borítóról): Vágyak, gyötrelmek, küzdelmek, szamurájok. Nemrégiben egyébként kiadták a Gésák gésája c. könyvet is. Most már nagyon várom a Szamuráj gésa, illetve a Gésa, gésa, gésa megjelenését, aztán legalább léphetünk tovább.

Természetesen azért maradt nála a kulcsom, mert tegnap megint úripicsáskodtam, és vele vezettettem a moziba. A programot egyébként úgy jelentette be két nappal korábban, hogy akkor csütörtökre beszélte meg a Gináékkal azt a filmet, amit meg akartam nézni, pedig neki egyáltalán nem úgy vezettem fel a témát, hogy meg akarom nézni, hanem úgy, hogy neki biztos tetszene ez a film, mert arról szól, hogy nincsenek többé gyerekek (ez az alapfelvetés egyébként zavart is, mert manapság már mi sem könnyebb, mint gyereket csinálni, elég hozzá egy petesejt meg egy hímivarsejt vagy akármilyen őssejt, aztán a filmben szó nem esett lombikokról, csak szmog volt, és mindenki nézett maga elé szomorúan), neki egyébként tetszett is, nekem viszont három dolog van filmekben, amit nem bírok, az egyik, ha szemekkel csinálnak valamit, a másik, ha macskákat bántanak, a harmadik meg a nemi erőszak / szülés kultúrkör, tehát bármi belső női nemiszervekkel kapcsolatos dolog, és akkor beülök egy filmre, ami elvben arról szól, hogy senkinek nem lehet gyereke, erre az arcomba nyomnak egy (fájásokkal együtt) kb 30 perces szülési jelenetet, látom a fejét, meg köldökzsinór, úgy naturalisztikusan. Hát éreztem az iróniát.

(Egyébként, csak úgy kisbetűvel jegyezném meg, hogy én amúgy nem igazán hiszek abban, hogy az emberiség valamiféle pozitív dolog lenne az univerzum szempontjából, és különösebben érdemes lenne harcolni azért, hogy ne pusztítsa ki önmagát. Amiket magasabbrendű értékeknek nevezünk, azok ilyen öncélú dolgok, amiket csak mi (maga az emberiség) vagyunk képesek értékelni, egyedül talán a molekuláris szerveződés igen magas fokát (információ, meglehetősen sikeres harc az entrópia ellen) tudnám a javunkra írni, de ez is biológiai, nem pedig szellemi kvalitás, az evolúció csodája.)

A Ginával kapcsolatban meg néha nagyon nehezemre esik, hogy ne szólítsam mamának, különösen akkor, amikor így előre foglal nekünk jegyeket egy filmre, vagy ránkszól, hogy adjuk oda a parkolójegyünket, mert le kell húzni a pénztárnál, ugyanakkor az, hogy vagy szélsőségesen motorosnak, vagy szélsőségesen goth csajnak öltözik, némileg konfúzálja bennem a szülői képet. Azt viszont eldöntötte, hogy megtanít nekem recepteket, és nem kispályázik, úgyhogy amikor bejelentettük, hogy valamikor mostanában átmegyünk hozzájuk filmet nézni, mi visszük a dvd-t (Night Watch), ők meg főzzenek (ennél a résznél ki is fejtettem, hogy valami csirkés dolgot, meg sütit, mert kaja tekintetében jobb nem teret hagyni a félreértéseknek), akkor a Gina rögtön kitalálta, hogy mostanában úgyis annyiszor eszébe jutok főzés közben, töltsük nála az egész délutánt, és akkor több menüt is végig tud velem venni.

Meg beszéltünk az ilyen párkapcsolati izékről is, mondtam például, hogy múltkor is megyek haza, és hallom, hogy a pasim kiabál valamit az emeleten, közelebb érve kiderül, hogy konkrétan azt, hogy "fussatok, thai kurvák, fussatok". Nekik meg van egy (remélhetőleg) imaginárius Beájuk, a pasija például mindig megkérdezi a Ginát, hogy mennyi időre megy el, érdemes-e áthívni a Beát, meg a Gina mindig hazaszól, hogy most indul, el lehet küldeni a Beát. Az is szóba került, hogy míg nálunk az okoz konfliktushelyzetet, hogy mondjuk átrakom a kád egyik sarkából a másikba a szappant, és olyankor a fiúm nem tud fürödni, csak néz rémülten, náluk olyanok vannak, hogy a pasiját tekintetes úrnak kell szólítania, meg ha elfogy a lájtkólája, akkor nem is az, hogy szól, hanem addig kocogtatja a dobozzal az asztalt, amíg a Gina nem hoz neki újat (ezen a lájtkólás dolgon nagyon röhögtem, ugye a Gina pasija ilyen nagydarab, hosszúhajú, motoros típus, és akkor nem sör, hanem lájtkóla, meg ugyanazt a salátát eszi a mekiben, mint én, csak macsósan két öntetet rendel hozzá, és kiborul, ha nem kap hosszú szívószálat, a fiúm ilyenkor mindig megjegyzi utánozhatatlan hangsúllyal, hogy hát a chopperesek, azok ilyenek).

Aztán a Gina elkezdte mesélni azt is, hogy furcsa, mert csak egyszer voltam a társaságukkal motorozni, de azóta így mindig rólam beszélnek, erre a fiúm megkérdezte, hogy hát mégis mit (én nem voltam benne biztos, hogy akarom tudni). És akkor a Gina mondta, hogy például a D. (aki lány) nagyon pozitívan csalódott bennem, azok után, amit hallott rólam tőlük, erre már muszáj volt megkérdezni, hogy mégis mit hallott, és állítólag a Gina úgy írt le, hogy én is olyan számítógépes, egyéb tekintetben pedig néma típus vagyok, a fiúm meg kényszerítette, hogy megnézze a csecsemőkezes képeket, meg jellemzett engem általánosságban véve is (ezt nagyon el tudom képzelni, egyszer hallottam, amint büszkén meséli a haverjának telefonon, hogy és a csajom szeret temetőbe járni hullákat kiásni, időnként haza is hoz dolgokat), és ez elég alapozás volt D.-nek ahhoz, hogy aztán pozitívan csalódjon bennem. Az szerencsére nem derült ki, hogy a többiek mit gondolnak rólam, mert időközben elértük a parkolóházat, mindenesetre tegnap is nagyon jól szórakoztam.

Ezúton üzenném a fiúmnak, hogy elvitte magával a slusszkulcsomat, viszont otthonhagyta a telefonját. Rossz! Rossz!

És akkor az úgy volt, hogy tegnap megint bloggerkávézóba evett engem a fene, épp hogy csak haza tudtam ugrani előtte magamhoz venni a két lemezt, amit senoinak égettem, meg bedobtam még a hajvágó ollómat a táskámba, illetve rámarkoltam a frissen nyomtatott borítóra, majd megérkeztem után rábírtam őt az eszközhasználatra, elvégre mi is lehet bloggeresebb dolog, mint a tandemben másolt dvd letöltött borítóját körbevagdosni.

Aztán az volt, hogy senoi csupán pár kedves bloggertörténetet mondott el nekem, de még ezek alapján is megerősödött bennem a meggyőződés, hogy érdemes továbbra is tartanom magamat ahhoz az életvezetési elvhez (három is van egyébként ilyenekből nekem), hogy egy mikroközösségből maximum egy emberrel kezdek (mivel megboldogult ifjúkoromban a dinamikus életvezetés illetve a változatosság híve voltam, ez az elvem (is) késztetett arra, hogy igen sok mikroközösség tagja legyek ideig-óráig, beleértve különböző egyetemeket, a Metakazamatát, a Mensát, a Netpártot illetve a Kapu portált, éppen hogy csak meg nem keresztelkedtem, bár pár hónapig jártam egy sráccal, akiből idővel katolikus lelkész lett, ő így mindig udvariasan kinyitotta előttem az ajtókat, meg ilyenek). Aztán jött még egy blogger, aki azzal a megdöbbentő információval szembesített, hogy ő az építkezős kategóriára kattant rá (eddig azt hittem, hogy ez a téma igazából csak engem érdekel,és mindenki más csupán udvariasságból olvassa), közben meg felhívott a fiúm azzal, hogy megtért. Ez megdöbbentett engem, mivel mindig is rendes, normális embernek ismertem őt (kis rasszista beütéssel), úgyhogy mondtam, hogy azonnal hagyja abba, mire ő azt felelte, hogy nem úgy, hanem építészetileg tért meg. Merthogy neki nem tetszik a felső szinten a vécé, utálja a vécét (mellesleg én is, mert olyan kicsi, elkülönült helyiség, ami vagy egy bazi nagy sarkot vág le a nagy minimalista térből, vagy egy egész sávot, nem beszélve az ajtóról, amit tenni kell rá), és most kitalálta, hogy lenn legyen a vécé a pincében. Erre mondtam, hogy jó (és nem vagyok hajlandó erről vitába bocsátkozni, most pl a hálószoba alatt van a vécénk, viszont a lépcső meg pont a ház túlsó oldalán, úgyhogy a leendő házban még így is kábé közelebb lesz, pedig most is kibírjuk), és egyben elképzeltem, amint esetleges vendégeink netán ki akarnak menni éjszaka, és például nem jönnek rá, hogy a liftben egyszerre kell a padlón lévő gombra rálépni, és az oldalsó gombot nyomni (a biztonság kedvéért így lesz beállítva), mivel ez úgy annyira azért nem kézenfekvő.

Aztán a senoi elkezdte mondani, és többször elismételte, hogy szerinte mi leküldjük a tudatalattinkba a vécét meg a rendetlenséget, idővel én meg arra a következtetésre jutottam, hogy igazából engem nem zavar, ha a vécé meg a kupi a tudatalattimban van, elzárva. A tandem tudatalattijában viszont hideg van, bagófüst, és értelmezhetetlen képek (ezt meg is jegyeztem hangosan, hogy ezek a képek nem ábrázolnak semmit, mert mindig felháborít, ha úgy érzem hogy be akarnak csapni), meg hirtelen olyanok történnek, hogy öngyilkosság, és mentőkutyák. Ezt onnan tudom, hogy mint a glóriának elmondtam, egy idő után sokat ittam, és akkor valahogy nem tudom hogy történt igazából, de lementünk a pincébe találkozni egyéb bloggerekkel is, de szeretném kijelenteni, hogy én igazából természetesen csak a glóriával szeretnék találkozni, ami tegnap volt, az csak úgy megtörtént, olyan homályos, összemosódott ez az egész, és csak ilyen futó dolog volt amúgy. Na jó, mondjuk kíváncsi voltam a tyttö nevűre is (hogy van ez egyébként, hogy általában a női bloggerek érdekesebbek a pasiknál, ellentétben például a női írókkal?), meg a többi arc is szimpatikus volt, csak nekem kéne megtanulnom társaságban viselkedni (asszem az "análisan fixált" mellé felírom a "szingli fiúblogger"-t is, mint nem comme il faut kifejezést, legalábbis az én hangsúlyozásommal biztosan nem az egyik sem, illetve az is neveltetési hiányokról árulkodik így utólag szerintem, ha éppen hogy csak bemutatkozva számonkérem valakin, hogy asszimetrikus az arca), a taxi is jó volt hazafelé, meg nem is drága.

Aztán még csak annyit, hogy én mostanában valahogy egyáltalán nem bírom az alkoholokat (másnaposság tekintetében), és a tegnapi sör után ma reggel beleharapni a chocomallow poptartsba az olyan volt, hogy azt se tudtam, hova hányjak (ugye arról a kajáról beszélünk, ami ilyen nagyon édes, nagyon vékony tészta, közepén mályvacukor és csokoládészósz keverékéből álló krémmel, a tetején csokis cukormázzal), szal don't try this at home, vannak kaják, amik csak egészséges, felelősségteljes felnőtt embereknek valók, akik tudják, mikor és mennyit szabad.

Ma pontosan egy szám alatt értem be a XII. kerületből a törökbálinti munkahelyemre. Igaz, hogy a települések egymáshoz közelebbi széléről van szó, és a szám az I'd Do Anything for Love volt Meat Loaftól (majd' 12 perc), és az egérutas kereszteződésnél is zöldet kaptam, de akkor is. Holnap asszem megpróbálkozom a Whiteweddinggel, Billy Idoltól. Kénytelen vagyok retrózni, manapság már nem készítenek tisztességes hosszúságú zenéket.

Ja, amúgy a puccos közért munkatársai is igen kedves emberek, szóltak még múlt héten, hogy a skittles és a pop tarts megérkezett (ez utóbbit nagyon ajánlom, de csak azoknak, akik hajlandóak előítélet nélkül megközelíteni a junk food típusú élelmiszeripari termékeket). Egyébként kapni nálunk Oreost is, és jöttek a Lindtől ilyen cseresznyés-chilis, fügés-karamelles, meg még két ízben kapható táblás csokik is, a fügéset meg a cseresznyéset kóstoltam, mindkettő olyan, hogy krémes keserűcsokiban (az az igazán finom, markáns fajta, amit még az orrodban érzel egy ideig) édes gyümölcslekvár egész vékonyan, de meghatározóan, alatta meg nugátréteg. A cseresznyésben a chili nem igazán jött át, de nem is hiányzott, a fügésben meg a karamell egészen egybeolvadt a fügével, nagyon ott volt. Meg vettem Baxter's konzerv leveseket is (ugyanolyanok minőségben, mint a Campbell's termékek), és hosszan gondolkoztam azon, hogy hogyan tudnak tökéletesen egyforma sárgarépa- illetve krumplidarabokat gyártani, illetve az élet egyéb rejtélyein (százalékban kifejezve például mennyi borsót lehet a húslevesbe rakni anélkül, hogy borsóleves lenne belőle? Van-e mócsingfelelős az amerikai levesgyárakban, vagy a térfogat/súly arány alapján a gép önállóan távolítja el a zsíros részeket?).

Remélem, az, hogy mostanában vagy hülyére iszom magam, vagy a kaján elmélkedem, nem a demencia jele, hanem a letisztult művészi öntudat kifejeződési módja nálam (vagy valami hasonló, az építész például azt is mondta a házunkra már a tokajis szakaszban, hogy szubjektív idealizmus, valami ilyesmire gondolok).

- Csak azért hívlak, hogy most indulok haza, előveheted a thai kurvákat.
- ...
- Jól van na, próbálkozni azért lehet.
- ...
- De karácsony még messze van, nem lehetne, hogy télapóra is kapjak egy egészen kicsi kurvát? Vagy legalább egy felet?

Azért néha el szoktam gondolkozni, hogy ilyenkor vajon mit gondolnak a fiúm kollégái a családi életünkről.

- Ez akkora baromság, amit az indexen írnak, hogy betiltanák a növényvédő szereket az öngyilkosok miatt.
- Miért?
- Mert ha nem jut növényvédő szerhez, akkor nem azt fogja mondani az öngyilkos, hogy ja, akkor mégse, hanem megoldja egyszerűbben, például beledobál húsz cigarettacsikket egy bögre vízbe...
- ...és utánukugrik?

Tegnap találkoztunk az építésszel és a feleségével. Nagyon kedves emberek, a sör után kaptam tőlük még Martinit és Tokaji Aszút is. A fiúm is nagyon kedves ember, megmondta, hogy hol a tej, és szó nélkül csinált nekem szendvicset, amikor ma délben a kanapént fetrengve, a kezemmel a szememet árnyékolva elhaló hangon erre kértem. A benzinkútnál nagyon tudatlan emberek dolgoznak, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mi az az Outox. A városvezetés munkatársai viszont egyáltalán nem kedves emberek, tegnap szó szerint két órát tipegtünk a Nyugati-Oktogon-Deák háromszögben anélkül, hogy parkolóhelyet találtunk volna.

Úgy érzem, a világban egyensúlyban van a Jó és a Gonosz.

Az van, hogy mióta megírtam, hogy nem akarok bloggerekkel találkozni, folyamatosan bloggerekkel találkozom, mindenféle ürüggyel, mint például hogy ugyanaz a törzskönyvezett nevünk (az első karaktertől az utolsóig), ráadásul az egyszerűség kedvéért a napjegye is, meg megálmodta, hogymilyen helyen lakom, illetve hasonló dolgokat csinál. A bloggersörözőként elhíresült objektumban adtunk egymásnak randit, izgultam is, mert s. ismer egy csomó bloggert, akik esetleg odajöhettek volna köszönni, én viszont egyrészt inkognitóban voltam, másrészt a piros kabátomban, és ez a kettő ütötte egymást, úgyhogy egyeztettük előre, hogy én egy Skóciában élő rokon vagyok látogatóban, gondolkoztam is skót vicceken, meg mittudomén, recepteken, hogy teljesen lemossam a gyanú árnyékát, és akkor egyszercsak besétált egy olyan blogger, akit én ismerek. Mentségemre szóljon, hogy őt nem blogger minőségében ismertem meg anno, most meg meg se ismertem, mert nagyon megnőtt a haja, ő viszont engem igen, pedig nekem még jobban (asszem, mondtam már, hogy mennyire csodálom az emberek memóriáját, úgy általában), és odaült hozzánk, miáltal csak úgy tombolni kezdett az asztalunknál a merkúr, a hatból két ikrek, illetve három szűz aszcendenssel/napjeggyel, ami jó volt, mert én alapvetően szeretem a szüzeket nagyon, még ha ki is hozzák belőlem az állatot. Most is ez történt, félórával később már olyanokat mondtam, hogy análisan fixált, meg biztonsági játékos, meg kényszeres, ezekért utóbb meg is kaptam a magamét, aminek hatására el is gondolkoztam azon, hogy talán nem kéne rögtön kategorizálnom, és jelzőket aggatnom emberekre csak azért, mert mondjuk arról mesélnek, hogy elindulás előtt a fürdőszobát sikálták, illetve mert az este folyamán repetitíven egy nemlétező morzsát (az asztal polírozásának kis hibáját) próbálnak lesöpörni. És természetesen elismerem annak a reakciónak a létjogosultságát is, hogy amikor elmesélem, hogy a fiúm a minap az éjszaka közepén azzal ébresztett, hogy azonnal ne aludjak, és nyissam ki a szemem, mert meg kell néznem, hogy milyen szépen lesikálta a serpenyőt a hideg zsíroldóval (igen, a fiúm is szűz), akkor nevetnek ugyan, de rögtön utána mindketten megkérdezik, hogy mi a neve annak a hideg zsíroldónak, és hol lehet kapni (egyébként megnéztem, St. Moritz "Well Done" hideg zsíroldó, és kb. bárhol).

Voltak persze intellektuálisabb témák is, néha kifejezetten filmvilágosnak éreztem a hangnemet, természetesen szóba került minden értelmiségi eszmecsere örökzöldje (rögtön a felláció után), a "minden létezik" (ezúttal "minden igaz" formában) is, a hangulat egyszer szürreálisra is vette magát, amikor s. egy olyan ismerőséről mesélt, akit ugyanúgy hívnak, mint őt és engem, akkor olyan volt, mint egy európai művészfilmben, ahol mindenki Anasztázia. Meg az m. feltette a kérdést, hogy ha van egy írógéped, végtelen hosszúságú papírral, amin kódolt üzenetet kell hagynod a jövőnek, ahol tudni fogják, milyen kódolást használtál, akkor az írógépnek minimum hány billentyűjének kell működnie, hogy sikerüljön, majd ezután én is feltettem a kedvenc kérdésemet, amire, amikor sok évvel ezelőtt nekem tették fel, én egyértelműnek éreztem a választ, rögtön rá is vágtam, mire megkaptam, hogy ez a tipikus pszichopátiás jellemvonásokra utaló megoldás. M. már ismerte, mert három (négy?) éve is megkérdeztem tőle (egyébként most már elmondhatom, hogy három (négy?) éve ismerjük egymást, és mindig másfél (két?) évente találkozunk, ez már pattern), és mint kiderült, később valaki más is megkérdezte tőle, és akkor már ő is automatikusan az én válaszomat mondta (nem tudatosan), ami azt jelenti, hogy a pszichopátia tanulható. A kérdés egyébként az, hogy van ez a lány, akinek meghal az apukája, és elmennek a temetésére, ahol találkozik egy sráccal, aki a nővére egyik ismerőse, és megtetszenek egymásnak, meg minden. Két héttel később megöli a nővérét. Miért? (Ez olyan kérdés egyébként, amire nincsen egy, "jó" válasz, minden válasz jó, még szerintem, szubjektíve is (azt, hogy milyen toleráns és elfogadó vagyok, egyébként ez is bizonyítja, hogy nem muszáj pszichopatának lenni ahhoz, hogy én kedveljek valakit)).

Ja, egyébként s. meg távolkeleti katona volt gyerekkorában, ezt mindenképpen le kellett írnom, mert tetszett, és nem akarom elfelejteni.

Aztán elmentünk még enni, és m. nem ette meg a lilakáposztáját, viszont nagyon kedvesen beszélt róla, én meg ösztönösen megróttam, hogy egye csak meg ügyesen, nézze meg, a senoi is milyen szépen megeszi a lilakáposztát, mire ő elemzőleg megjegyezte, hogy nekem már nagyon hiányozhat egy gyerek. Akkor kapcsoltam, és mondtam, hogy nem arról van szó, csak én olyasvalakivel élek együtt, akit mindig úgy kell rábeszélni, hogy egyen, és köztünk rendszeresek az olyan párbeszédek, hogy nézd meg, a nyuszi is milyen aranyosan eszik. Aztán a volt pasim alsónadrágját (amit ablaktörlésre használok) átvezető szálként használva még mindannyian kinyilvánítottuk véleményünket a féltékenységről, aminek m. szerint vannak vonzó és kevésbé vonzó formái, s. szerint egy félmeztelen elfnő képe lehet kiváltó ok, én meg a nyuszira vagyok féltékeny, viszont még a fiúm browser historyját sem nézném meg (a nyuszinak nagy, tömpe kezei vannak, szerintem nem tud gépelni), aztán elvivődtünk haza, ahol a fiúm már aludt, viszont álmában is tévedhetetlenül megfogta a mellemet, amikor melléfeküdtem.

Kicsit félek hazamenni, mert a hatezer forintos kardigánt (most fagyjak meg?) meg az ezer forintos hátmosó kefét (unatkoztam) valószínűleg meg tudom majd magyarázni a fiúmnak, de vettem két mosogatószivacsot is, a drágábbikból, aminek darabja kerül 95 forintba, nem a tízes csomag, pedig az előző szivacs még egészen jó szerinte, csak hat hónapos, és még csak félig rohadt szét. Ez legalább olyan kemény menet lesz, mint amikor 69 forintos sajtos stanglit vettem, pedig volt hatforintos zsömle is.

Ja, és a nappali egyik fala mászófal lesz, úgy néz ki. Áthajlással, meg minden.

Mostanában lettünk egyébként egy évesek (opcionálisan múlt vasárnap, vagy ma, vagy december 15.-én leszünk, nemtom), és azóta se veszekedtünk, hanem egy csomót nem veszekszünk, és mindig amikor hazamegyek, akkor az ajtóban vár, és nagyon megölel, meg minden.

Lassan én is kismamablog leszek, csak én építkezésben, meg lakberendezésben, ami, ha csak virtuálice, még nem is lenne baj, de olyanok vannak, hogy tegnapelőtt lepauséztuk a Monkot, hogy jobban megnézhessük azt az állat vakolatlan betonfalat, ami a pszichiátere rendelőjében van, tegnap meg a Lars von Trier film közben a fiúm, aki soha meg nem szólal a moziban*, az egyik résznél izgatottan megragadta a karomat, és odasuttogta, hogy ugye olyan tologathatós létrát akarok majd a könyvespolcaimhoz, a ma délelőtt nagy részét pedig egy burkolóanyag-mintaboltban (vagy hogy az istenbe hívják ezeket) töltöttük a bép.-pel**, nem is volt elég az az óra, amennyit terveztünk, mert nagyon belemerültünk a különböző betonszínű lapok összehasonlításába (szegecseléssel avagy anélkül), meg utána a konyháról is beszélgetnünk kellett. Egysíkúak-e vagyunk?

* egyébként másokban se szereti az ilyesmit, nem is érti az ismerőseimet, ha valaki például sokat zörög előadáson vagy ilyesmi, akkor nagyon csúnyán néz, és azt mondja, rosszabb vagy, mint egy mensa-tag.

** aki nagyjából kiismerte már a fiúmat, rá is mutatott egy éjjeliszekrénykére ma, hogy az biztos tetszene neki, a fiúm viszont rázta a fejét, mire a bép. csodálkozó tekintetet vetett rá, és azt mondta, hogy de hát ez tökre olyan, mintha hulladékból lenne összehegesztve, és az arcára volt írva, hogy szerinte a fiúm odavan az ilyesmiért. Amiben igaza is volt, csak az az ördög a részletekben, hogy a fiúm a nagy, idomtalan fémhulladékból összehegesztett izéket szereti. A kicsi, buzisan cizellált fémhulladék az én világom inkább.

- Akkor húsz perc múlva a ravatalozónál - mondta a telefonba derűsen anyám, a találkozó végén pedig biztosítottak arról, mennyire remek volt, és milyen jól érezték magukat. És akkor rájöttem, hogy valószínűleg azért nem tudtam eddig nekik megfelelni sohasem, mert még soha nem jutott eszembe az ősz egyetlen borús, egyben leghidegebb napjára találkozót javasolni nekik egy a lakóhelyüktől 50 km-re lévő temetőbe, ahol szemerkélő esőben, térkép nélkül kereshetünk sírokat. A fene gondolta volna, hogy ez kell ahhoz, hogy megdicsérjenek.

Van ugye ez a közkeletű hiedelem, hogy azok ajnározzák túl a kutyájukat/macskájukat, akiknek nincsen gyerekük. Szerintem ez így nem pontos teljesen, szerintem azok pótcselekszenek, akik gyereket csinálnak, mert nem tudják, hogy kell plüssállatot tartani. Időnként gondolkozom is azon, hogy kéne csinálni egy csomó fényképet, és amikor a gyermekes ismerőseink elkezdenek csemetéikről áradozni, akkor az orruk alá kéne tartani és mutogatni, hogy nézd, ez itt a zsiráf, amint kirakózik, ezen meg a nyuszi ölébe bújik, ez meg itt a három patkány, éppen sorozatot néznek.