- Tényleg, a mi esküvőnkön nem jött össze senki senkivel, pedig azt úgy szokás, nem?
- Mi például összejöttünk.
- De mi már egy éve együtt éltünk akkor, szívem.

Úgy persze könnyű.

Használhatatlan vagyok, így ezen a diétás tisztítókúrás héten (a sótlan krumplit már az első nap utáltam, a teát is napközisen szeretem, de 54 kilómat úgy 48-ra cserélném), leginkább csak ülök itt és bámulom a monitort, ami megkülönböztethetetlen attól, mintha dolgoznék, mivel szellemi munkaerő vagyok. Szerdán mondjuk felpezsgett bennem, hogy még élni akarok, és meg is néztem rögvest a vadászpilótás film vetítésének időpontjait, melyek közül a szerdai volt az utolsó, legott drámai és válsághelyzetes is lettem otthon, ahogy bejelentettem, hogy nekem muszáj moziba mennem, nem beszélve arról, hogy milyen éhes voltam mindeközben.

A franciák soványak, vagy pedig alulról kamerázzák őket. Ez talán marginálisnak tűnő trivia, de nekem a só nélkül főtt barna rizs ebéd és a két paradicsom nyersen vacsora között rögtön feltűnt, illetve az is, hogy a franciák franciául beszélnek, amit nem az éles fülemmel és tévedhetetlen megfigyelőképességemmel való felvágás okán említek meg, hanem mert borzasztóan megzavart, ugyanis eredeti nyelven nézett filmeknél általában nem kell néznem a feliratot, ráadásul ebben is volt pár angol mondat időnként, melyek után mindig elfelejtettem olvasni pár percig, és nagyon csodálkoztam, hogy most mi van, miért nem értem.

Amúgy a film a gyorsautós/gyorsrepülős kategóriában nagyon állat volt, légifelvételekkel meg minden, a főszereplők meg csak néztek szomorúan, de szerencsére nem nagyon pszichodrámáztak, csak egyszer volt egy olyan rész, hogy "jaj, jaj, nekem a repülés az életem, és lehet, hogy soha többé nem repülhetek, jaj, jaj", de hálisten az is megoldódott öt percben, mondta is nekem a glória, akinek meséltem, hogy neki még rosszabb, mert neki is a repülés az élete, de ő ráadásul még csak nem is tud repülni, azt mégse pszichodrámázik ezen, és tényleg nem tette, noha erről életének egy válságos időszakában beszéltünk (nem, ő nem diétázik).

Aztán egy jóakaróm elküldte nekem tegnapra a Touching the Void című kedvenc hegymászós történetem megfilmesítését, amit az étrendem úgy hálált meg, hogy kritizálta a helyesírása külalakját, mert a diéta az ilyen, fennhéjázó és szereti éreztetni mindenkivel, hogy hol a helye. Szóval tegnap meg is néztem rögvest, és nagyon kedves alkotás volt a vonszolom magam, és már nincs mit ennem se kategóriában, teljesen azonosulni tudtam vele, senki nem tudja elképzelni, milyen megtenni azt az utat az íróasztalomtól az autóig úgy, hogy három szem natúr, héjában főtt krumpli volt az ebédem. Na de elvonatkoztatva az én perszonális szenvedéseimtől, az volt a legütősebb része, amikor a vége felé, már a sziklákon araszolt valahogy, és akkor egyszercsak megszólalt a fejében a brown girl in the ring, és az istennek nem tudta elhallgattatni, pedig utálta a boney m-et.

Jövő hétfőre a Plútós / Lány a vízbenes / WTC-s mozgófilmek vannak betervezve, remélem, ezekben kevesebb gasztronómiai utalás lesz, már nagyon unom, hogy minden film a kajáról szól.

Én a rendes pasikkal egyébként úgy vagyok, hogy csak a rendes pasikat szeretem, viszont közülük is csupán azokat, akik végiggondoltan, szabad akaratukból rendesek, pedig tudnának motoros-bőrdzsekis-otthagyósok is lenni. A legtöbb pasi nem tudna.

- Tudod milyen régen gondolkozom már azon, hogy mennyire hasonlítasz a Beregi Tamás leghosszabb távú barátnőjéhez?
- Nem tudom. Milyen régen?

- És azért jók ezek a volt gimnáziumi osztálytársak, mert a múltkor is billiárdoztunk a kocsmában, és rávezettem a nyolcast a bal felsőre (mutatja), és direkt megkértem a haveromat, hogy ne tegye el, erre elrakta, és akkor azt mondtam, hogy baszd meg, és felálltam, és elmentem inkább inni. Mert ha a munkatársaimmal megyünk el valahova, akkor is ugyanannyira unjuk egymás pofáját, csak akkor jó képet vágunk hozzá, a régiekkel meg, érted, ott legalább beszélünk az érzéseinkről.

A temetőben az volt a helyzet, hogy rajtam kívül mindenki jobboldali érzelmekkel viseltetett (na jó, néha jött velem erősítés), úgyhogy a jelenlegi kormány összes hibája és gyengesége rajtam lett számonkérve, noha én kerültem a témát, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a temetőben rajtunk kívül ott dolgozott még pár csoportnyi cigány származású kisebbségi úriember (nem vagyok benne biztos, hogy jelenleg mi a pc megnevezése a jelenségnek), és az egyik jobboldalitól például szó szerint elhangzott az a mondat, amikor a politikai elvekről beszélgettünk, hogy "nehogy már ez ugyanannyi esélyt kapjon, mint én", és a többség ehhez lelkesen helyeselt, ugyanakkor ők valami magától értetődő, leereszkedő, kedélyes jóindulattal beszélgettek a cigányokkal, ellentétben velem, aki - az általam ismert liberálisok többségéhez hasonlóan - ilyenkor kínosan udvarias vagyok, és csak a legszükségesebbekre szorítkozom, noha előbb vágnám le a karomat, minthogy olyat mondjak, hogy nehogymár ugyanannyi esélyt kapjanak, vagy hogy indítsanak külön osztályokat a cigány gyerekeknek, stb. És nem vagyok benne biztos, hogy melyik hozzáállás tisztességesebb, vagy emberségesebb, pedig többek között ugye Maugham is többször megkerülte ezt a témát, de még így sem olyan egyszerű.

Egyébként ez az egész előítéletes dolog nem egyszerű kérdés, ugye, magának a szónak is van egy pejoratív felhangja, pedig szerintem az például kimondottan az intelligencia jele, hogy ha valaki azt látja, hogy a piros bogyók kilencven százalékban halálos mérgezést okoznak, akkor nem eszik piros bogyókat, még ha tíz százalékuk teljesen veszélytelen is. És amikor külföldön tanultam, akkor igenis hasznosabb volt matekon az ázsiai szekció felé helyezkedni, és a fiúk valóban jobban tudnak autót vezetni, ennek ellenére a rendszergazda például mélységesen felháborodik, ha cigányviccen mosolygok, bár ő a Gomba Előkészítésének Dogmája sarokpontjait illetően is a nulla tolerancia elvét képviseli (vö. akasszunk fel mindenkit, aki nem olyan toleráns, mint mi). És ez szerintem éppen annyira nem helyes, és szélsőséges véleményformálások helyett finomhangolásos technikát igénylő kérdés, mint az alkoholfogyasztás, amivel kapcsolatban a rendszergazda egy túlzásba esést követően átcsapott absztinenciába, ami azóta is tart. Szóval szerintem a szélsőségek általában azt jelzik, hogy valamit nem tudunk kezelni, és bármelyik irányban nagyon veszélyesek lehetnek (noha lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert érzékenyen érint a gombafelvágási technikámmal kapcsolatos mindenfajta kritika).

És van egyébként ez a túlkapás is, amit valami vízöntő-elemzésben olvastam, és magamban is felfedezek párszor (biztos az aszcendensem), hogy annyira fontosnak tartja az esélyegyenlőséget, hogy lerángat mindenkit, aki akár egy fejjel kiemelkedne a tömegből, pláne, hogy a neveltésemnek , illetve a nagyrészt külföldi gyerekkoromnak köszönhetően például úgy nagyjából húszéves koromig azt sem tudtam, hogy mi az, hogy cigány, vagy zsidó, ez utóbbit egészen mostanáig sem tudom megállapítani senkiről (noha az ismerőseim elég nagy része az), ha csak meg nem mondják nekem direktbe. Ugyanakkor nem csak környezeti hatás, mert például Moszkvában ilyen ki nem mondott dolog volt, hogy mi vagyunk a pukka szahib az oroszokkal szemben (a golyórágó, meg a vetkőzőstoll volt az üveggyöngy), én ennek ellenére fél éven keresztül jártam egy orosz sráccal (a járásunk harmadik hetében már a kezemet is meg merte fogni), noha ez határozottan nem volt comme il faut hozzáállás, de hát ugye, a vízöntő aszcendens. Meg nagyon jó pasi is volt, akkoriban vonzódtam az ilyen sötéthajú, kékszemű, nyúlánk, sálas típushoz. Aztán később voltam a másik oldalon is, kelet-európaiként Amerikában, de az sem viselt meg túlságosan, inkább vicces volt, és talán London az egyetlen valóban befogadó nyugati városom, amihez valószínűleg nagyban hozzájárul az, hogy nagyon kevés ott az angol. Azóta viszont szerencsére én vagyok a turista bárhol, akár Budapesten is, aki egyáltalán nem rasszista, csak bizonyos minősített esetekben különösen udvarias és távolságtartó.

A szombati mozit én szerveztem, úgyhogy a Művészből 15 perc alatt gyorsan át kellett érni a Toldiba (induláskor volt bennem egy halovány érzés, hogy talán meg kéne nézni, hol is lesz a nyolcórás előadás, de aztán közbejött halaszthatatlanul, hogy mit vegyek fel vajon), ráadásul már eleve nem volt kedvem moziba menni, csak a rendszergazdával az a helyzet, hogy ha már egyszer felveszem a telefont, akkor hamarabb szabadulok, ha hagyom magam. Egyébként fogalmam sincs, hogy vajon hogy voltak évezredekig képesek az emberek úgy találkozni, hogy nem volt mobil, mert a rendszergazdával például elengedhetetlen része, mintegy felvezetése közös programjainknak, hogy egymás felé haladás közben szép lassan, fokozatosan tájoljuk be a gsm-rendszer segítségével, hogy melyikünk hol tart éppen, mit látott meg az utca túloldalán, és az adott pillanatban miképp módosítja útvonalát, de szombaton azért sikerült valahogy az oktogon-nyugati-toldimozi bermuda-háromszögnek azonos pontján kikötnünk.

A film egyébként az egyetleneim volt, amit csak azért néztünk meg, mert szerepelek benne kb 2 másodperc erejéig, de ez nem mentette meg a sztorit. Mondjuk én egyébként sem szeretem a magyar filmek iszonyatosan életszerűtlen, mafla és erőltetett dialógusait, meg az ilyen kaffkai történeteket sem, amiben a főszereplővel csak úgy megtörténnek a dolgok, és neki fogalma sincs, hogy mi mért van, és most mit kéne csinálni.

Vasárnap a Human Insecttel moziztunk, hosszas egyeztetések után a Trisztán és Izoldát, bocsánat, a Trisztán + Izoldát választottuk, ami egészen nézhető volt, feltéve, hogy az ember szereti a kosztümös drámákat, a ködös-sziklás-tengerpartos jeleneteket, azt, ha a jellemekben nincs semmi oda nem illő, vagy ellentmondásos, és azokat a nőket, akik olyanokat mondanak, hogy ha nem leszel ott egy óra múlva, akkor én meghalok. Másrészről viszont nekem mindig az egyik kedvenc hegymászós történetem volt, amit többször el is meséltettem magamnak, amikor ketten felmennek valami hatezer méterre, és az egyik eltöri a lábát, és akkor a másik ereszti le őt mindig, csak egyszer valami áthajlás fölé lógatja, és nem ér le a talajig, és akkor levágja őt onnan, mire a töröttlábú zuhan egy csomót valami gleccserszakadékba, aminek a túlsó végén aztán a nála lévő kötélmaradék segítségével kiverekszi magát, majd visszaér a táborba, és ott meg kell tudnia, hogy a társai kegyeleti okokból elégették az összes ruháját. Na, pont ilyen érzéseket ébreszthetett a film főszereplőjében az, hogy nem elég, hogy megmérgezik az írek, de ráadásul a saját családja (egy felületes pulzusellenőrzés után) az időjáráshoz képest lenge öltözékben berakja őt egy csónakba, amit a biztonság kedvéért fel is gyújtanak, majd átlökik az írekhez. Több mondanivalóm, asszem, nincs erről a filmről.

Aztán, ahogy estébe hajlott a délután, átbékávéztunk a Duna Plázába, mert a vadászpilótás filmet túl későn játszották volna, és megnéztük inkább a Talladega Nights-ot, ami, ugye, egy amerikai vígjáték, viszont, bár tele van kiszámítható fordulatokkal, nincs benne sok altesti humor, illetve érzelmes jelenet, néhány helyen még kacagtam is. A magyar filmfordítókat viszont sose fogom megérteni, egyrészt telerakják a feliratokat az eredeti szövegben nem szerepelő információkkal, másrészt ritkán tévednek, de olyankor például a film kulcsmondatát fordítják félre, lásd még az if you're not the first, you're last esetét a ha nem lehetsz első, akkor legyél utolsó-val.

Összefoglalva, a filmeket leszámítva tök jól szórakoztam.

Bocsánat, hogy újra idepofátlankodom egy bejegyzésnyire, de most már elvileg megy safariban is, és nem vörös a háttér a szöveg mögött. Ha valami gond még van, akkor jelentsétek.

És szerintem nem lenne szabad pozitív megerősítésként bármiben is engedni az erőszakos, romboló tömegeknek, de azért az illetékesek elgondolkozhatnának azon, hogy mi is a mostani problémák valódi forrása, és hogy milyen könnyen elejét lehetett volna venni az éjszakai felforgatásoknak, ha a média felelősen gondolkozik, és szeptember elejétől a megfelelő időpontokban műsorra tűzi a firefly, a veronica mars, illetve a house md sorozatokat.

(Erre én is csak tegnap este döbbentem rá, amikor is Pesten költöttük el az estebédünket képző söröket, bibliai békében meghúzódva a Fehér Gyűrűről elnevezett vendéglátóipari egység további közönségét képző, felsőruházatként zászlót viselő ifjakkal, illetve azzal az asztaltársasággal, akik szájából tíz másodpercenként felhangzott az a szó, hogy demokrácia. Az L., aki megengedőbb nálam, mondta is, hogy amikor mi húszévesek voltunk, mi is állandóan a demokráciáról beszélgettünk, én meg azt mondtam, hogy ezeket is ki kéne vezényelni málnát kapálni, vagy tuját ásni, és akkor megtudnák, hogy mi merre hány méter, és erre a L. is egyetértett, hogy tuját ásni mennyivel valódibb és konkrétabb munka már, mit amit mi csinálunk, hogy ülünk a gép előtt egész nap, és úgyse fogja sose senki elolvasni azt a használatit, és úgyis elromlik az a levelezőszerver, bezzeg a tuja, ha abból felpakolsz huszonötöt a kamionra, akkor az a huszonöt tuja elmegy rendben. A tuja nem szarozik. Erre ittunk.)

Ja, egyébként tegnap mesélem az L.-nek, hogy a glóriával megállapodtunk abban, miszerint a mai politikai életből leginkább egy karizmatikus, motoros, bőrdzsekis fiatalember hiányzik, aki felkelthetné az érdeklődésünket. Azt felelte erre, hogy Navracsics Tibor, ráadásul komolyan gondolta, még sms-ben is elküldte nekem, úgyhogy ma reggel rákerestem a google által. Hát, nem is tudom. Egyelőre azon az állásponton vagyok, hogy ha akar tőlem valamit, kezdeményezzen ő.

Szóval találkoztunk tegnap, és jó volt, olyan szembenézős dolog, például egy csomó minden kimondatott, ami mostanában foglalkoztat, és kaptam két hanglemezt is, az örökzöld Track 1, Track 2, Track 3, stb számokkal.

Kiderült például, hogy úgy két éve összevesztünk, szerencsére ez nélkülem ment végbe. Mert két éve (bár szerintem ez egy volt, azt észrevettem volna, ha tavaly se kíván boldog szülinapot) is találkozni akartunk, csak otthonhagytam a telefonomat, L. viszont hívott rendületlenül, amíg fel nem vette egy idegen férfihang, és meg nem mondta neki, hogy nem vagyok ott. Ez annyira rosszul esett neki, hogy akkor két hétre valami brutálisan összeveszett velem, csak nem nyílt lehetősége arra, hogy ezt elmondja nekem is, mert ugye pozíciójánál fogva ő nem hívhatott fel engem, én meg elfelejtettem felhívni őt. Aztán meg már hülyén éreztem magam, hogy nem hívtam, úgyhogy azért nem telefonáltam. Leginkább arra számítottam, hogy majd (szokás szerint) születésnapomra küld sms-t (neki két nappal később van, emlékezni szokott), és akkor felvesszük a kapcsolatot, de nem küldött, úgyhogy akkor arra gondoltam, majd karácsony alkalmából írok neki (amikor ezt meséltem, az asztalra borulva röhögött, hogy persze, én pont az a típus vagyok, aki békés, boldog karácsonyt kíván), de szerencsére közbejött az, hogy szerepelek egy filmben, és ez elég ok a status quo felborítására.

Az összeveszésünkön aztán ezzel szerencsére nagyvonalúan túlléptünk, és belecsaptunk abba, hogy ő a büdös életben meg nem mondta volna, hogy ez az én blogom, mi több, a blog alapján a büdös életben nem akart volna velem találkozni. És pontosan tudom, miért, nekem ugyanis az alapállapotom a depresszió és a stílusos szenvedés, baromi nagy tehetségem van hozzá (ezt minden álszerénység nélkül kijelenthetem), amellett meg natural born addikt vagyok, és a depresszió kezelése nálam abból áll, hogy rákattanok valamire, ami elég elvont és haszon nélküli, legyen az a játszmaelmélet, a felsőbb matematika, az evolúciós folyamatok vagy a nagy egyesített elmélet, és egyik monomániából a másikba esem. És a depresszióban otthon vagyok, a depressziótól jól írok, még ha nem is arról, hogy én szegény, jaj de szenvedek, most viszont konstans boldog vagyok, és így nem lehet írni, mert az, ha otthon reggel-este szeretnek és örülnek nekem, és a legnagyobb problémám az, hogy mit együnk este, az baromira ellustít szellemileg.

És ennek kapcsán szóbajött az is, hogy mindkettőnkben megvan az a tehetség, hogy azzá az emberré váljunk, akit két éve még végtelenül megvetettünk, viszont amikor bekövetkezik a változás, akkor nagylelkűen legitimáljuk a létezésüket, elvégre az a dolog (állandó munkahely, autó, stb) nem is lehet annyira rossz, ha mi is azt csináljuk. Az ikrekben én egyébként ezt bírom nagyon, az önmaguk iránti feltétlen bizalmat és szeretetet, ami megengedi, hogy nagyvonalúak és elnézőek legyenek másokkal. És amúgy az L.-lel való beszélgetésinkben az a jó, hogy egyikünk sem hisz igazán az asztrológiában, mégis, ha azt mondom, hogy Szűz vagy Bika, pontosan tudja, mire gondolok, és például a tükröm-tükröm hozzáállású mérlegekről sem kell magyarázni, hogy miért vonzódunk hozzájuk végzetesen, annak ellenére, hogy érzelmileg olyan hülyék, hogy az ember öt perc után legszívesebben összekötözve dobálná őket elektromos nagyfeszültségű vezetékekre.

Szeretném még egyszer tisztázni, hogy nem hiszünk az asztrológiában. Ez fontos adalék.

Szóval a lényeg az, hogy nagyon megöregedtünk, elpuhultunk, pedig L. állítólag bennem még bízott, hogy nekem akkora tehetségem van az elveszésre elvont dolgokban, hogy biztos sose fog leérni a lábam a földre, és most mégis. És annak idején, amikor hat éve összejöttünk, rengeteget mászkáltunk az éjszakában hajnali 1-2-3-4 körül a városban, és megbeszéltünk mindent, ami a világban egyáltalán létezik, és olyanok voltak, hogy a Millió dolláros hotel a moziban, meg éjfél után felmegyek még gyorsan az ICQ-ra, mert muszáj elmondanom, mennyire hasonlít rá amit a Lét elviselhetetlen könnyűségében olvastam a giccs hiányáról, és hazafelé menet (mindig hazakísért) énekel nekem az Árpád hídon, beleértve a gitárszólókat. És rengeteg film meg zene kapcsolódik hozzá, a Pink Floydot például teljes egészében tőle kaptam, és nem múlt el vele, most viszont olyan emberek vagyunk, akik 15 méterre parkolnak a munkahelyük bejáratától, és tartós kapcsolatban élnek. Nem jól van ez így, még ha konstans boldog is vagyok, de valahogy rendjénvaló.

És arról is beszéltem, hogy én nem akarok azokkal találkozni, akiket a blogommal kapcsolatban ismertem meg, mert nem vagyok benne biztos, mit tudnának kezdeni azzal, hogy élőben nem olyan vagyok, mint ebben a blogban, hanem görbén tartom magam, és vagy egyáltalán nem beszélek, vagy olyasmiről pofázok órákig, ami nem tartozik az általánosan elfogadott, széleskörű érdeklődést magáénak tudható témák közé, és hogy én nagyon szeretek néhány nicket, sokkal jobban, mint a körülöttem előforduló emberek javarészét, és akkor L. azt mondta, hogy pedig nekem van ahhoz tehetségem, hogy magammal ragadjak emberek úgy is, hogy például a kedvenc könyvemről magyarázok csillogó szemekkel olyasvalakinek, akit két napja szólítottam le ICQ-n (mi ugyanis így ismerkedtünk meg, akkoriban, amikor még csak hét-nyolcjegyűek voltak a UIN-ok, és este 6 után átalányban ment a modemes netezés), de addigra már nagyon elzsibbadt az agyunk a söröktől.

És szóbakerült még a Filmbuzi, és többször csodálatát fejezte ki mondtam neki, hogy ő a Human Insect, és még nagyon régen együtt jártunk moziba minden héten, és az is van a Humannal, hogy az ő írásában például egyikünk agyát se basszák fel a helyesírási, illetve vesszőhibák, pedig mindketten nagyon sznobok vagyunk az ilyesmire általában, de a Human egyszerűen autentikus, és megengedheti magának.

És akkor még átsétáltunk a Margit hídon, és bekötötte a cipőjét (néha az az érzésem, valószínűleg protekcióval tudtam csak elvégezni az óvoda nagycsoportját), és aztán elbúcsúztunk és hazamentünk a mostani életünkbe.

Ma este meg az L.-lel találkozom, igen, a Frannys L.-lel.Évente-kétévente egyszer látjuk csak egymást, de akkor egy forradalom sem állhat az utunkba.

Családunkra mindig jellemzőek voltak a politikai szélsőségek, illetve a karakteres ízlés öltözködés terén, de azért mégis elcsodálkoztam, amikor megláttam az öcsém képét az index Lonsdale cikkében. Ami az én öltözködésemet illet, asszem, a női korszakomat élem, legalábbis a rajtam előforduló csipkés harisnyák meg hímzett hogyishívjákok (szélsőséges esetekben virággal) erre engednek következtetni, továbbá újabban fülbevalót is hordok, hunyorítva valódi zafír. A külvilágot sem hagyom hidegen, a lenti irodában meg is jegyezték, hogy rendkívül üdítő ez a nőies stílus, igaz, ők mindig ezt mondják, ha a dekoltázsom mélyebb a szokásosnál, viszont mostanában még a fiúm is kinyitja fél szemét reggel, mielőtt elmegyek otthonról, és utánamszól, hogy csinos a lány, pedig ezt régebben is tudtuk mindketten, és ő általában nem híve a redundáns információátadásnak.

Az, hogy öltözködöm, az úgy kezdődött, hogy idén végre lehet kapni normális orrú női cipőket is, nem csak azt a végtelenül kihegyesedő idétlenséget, ráadásul idén már nem olyasvalakivel járok, aki nem hagy magassarkút viselni attól való féltében, hogy akkor nem lesz eléggé magasabb nálam, és ennek örömére vettem is rögtön hármat, egy szépségesen hidegrózsaszín belsejű sötétbarnát, meg egy sokcsatos csizmát, illetve egy fekete bőr félcipőt (az előszobában körbetekintve most már a gyengébb megfigyelőképességű látogatóink számára is nyilvánvalóvá válik, hogy a fiúm egy százlábúval jár), és ennek örömére a felsőruházati termékek terén is megcéloztam a nyárvégi kiárusításokat, hogy hozzá tudjak öltözködni a cipőmhöz. A cipőimhez. Ugyanakkor meg kellett tapasztalnom a határaimat is, a mai reggeli kitűzött célom ugyanis az volt, hogy a göndörítő hab segítségével lágyan omló csigákat varázsolok a fejemre, viszont valahol félrecsúszott a dolog, és most leginkább úgy nézek ki, mint aki lágyan omló, ugyanakkor csoffadt döglött patkányokat visel a fején, ráadásul kendőm sincsen, csak egy piros, amin fehér csontvázak kopulálnak egy "bone me" felirat alatt, ez utóbbit a temetőben tartózkodás ideje alatt viseltem, mert nekem is van stílusérzékem, nem csak az öcsémnek.

És egyéb tekintetben is bebizonyosodott, hogy nem is vagyok annyire impulzív, hanem inkább jól megfontolt, takarékos és előrelátó vásárló, a fiúm legjobb barátjáék például most költöznek, és ennek kapcsán kiderült, hogy ott a feleség némely könyveket esetleg 5-6 példányban is megvesz. Ehhez képest én abszolút visszafogott vagyok, nekem semmilyen könyvből nincs 3 példánynál több darabom, és ezekre is tökéletesen helytálló magyarázattal tudok szolgálni, vannak például azok a művek, amiket többfajta fordításban kiadtak (plusz az eredeti), meg azok, amiket többféle borítóval kiadtak, meg azok, amiket különösen gyakran a kezembe veszek és nem akarok mindig lemenni a földszintre vagy fel az emeletre, ha olvasni van kedvem, satöbbi.

Amikor pedig a gobelines fedelű varródobozomat vettem jól megfontoltan, takarékosan és előrelátóan, az még a fiúmnak is tetszett, hoha először nem tudta, micsoda. Kis gondolkozás után viszont fülig érő szájjal közölte velem, hogy rájött, mi az: egy szerszámosdoboz lányoknak, amiben azokat a dolgaimat fogom tartani, amiket még csak ezután szándékozom megvenni. És nagyon örült a kovácsoltvas próbababámnak is, ami egy végképp hasznos és szükséges darab, nem beszélve az esztétikai minőségről, amit a nappalinkhoz adott, a kovácsoltvas kalitka kapcsán viszont megjelent néhány kérdőjel a feje körül, de miután tisztáztuk, hogy tudatában vagyok annak, hogy nincs madarunk, azzal sincs baja, noha igazából szerintem nem érti, annak ellenére, hogy a koporsófogantyúkat érti, pedig koporsónk sincsen. Nem baj, mert én például a kenőmájast nem értem. Jól van ez így.

Amúgy meg azt még mindenképpen le akartam írni, hogy szerintem hülye kérdés az, hogy "Melyik a kedvenc könyved, mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?".

Mert én pontosan tudom, hogy melyik a kedvenc könyvem, a Franny és Zoey Salingertől, ami olyan, mintha L.-től kaptam volna, pedig én adtam neki. Szerinte rémesen emlékeztetek (vagy emlékeztettem akkor, 22 évesen) Frannyre, máig is így szólít, mondta is, hogy úgy vette észre, nagyon jellemző az emberekre avagy kapcsolatokra, hogy milyen könyvet kap tőlük az ember, ekkor felhívtam rá a figyelmét, hogy ő a Közönyt adta nekem. Nevettünk. Szerintem egyébként Zoeyra is legalább annyira hasonlítok, van például az a rész, ahol a szemére hányják, hogy társaságban vagy folyamatosan hallgat, vagy be sem lehet fogni a száját, mire ő azt feleli, hogy csak akkor áll szóba bárkivel is, ha legalább egy kicsi esélye van annak, hogy az illető maga Buddha, vagy Jézus Krisztus, na, ennél a résznél kimondottan nagyon hasonlítok. De azért is a kedvenc könyvem a F & Z, mert minden mondata vagy bekezdése nagyon meg van írva, szinte akárhol felüthetném, és beleidézhetném a blogomba. Salinger többi könyve is jó, de ez különösen a szívemhez nőtt.

A lakatlan szigetre viszont nem vinném magammal, mert már kívülről tudom, oda biztosan vagy valami szakkönyvet pakolnék, amiből tanulni lehet (vö. Sailboat Constructing for Dummies), vagy valami hosszú és szórakoztató regényt, amit többször ki lehet olvasni. Mittudomén, Dickenst. Pedig ő az első tízben sincs benne.

>> mit csinalsz ma?

> hazamegyek és sírok nélküled. esetleg fasírtot is csinálok krumplival,
> meg cipzárt varrok a szoknyámba, meg felvarrom a nadrágom alját.
> aztán megjössz, és minden jó lesz.

..tehat hazajovok, es meg mindig kabatban fogsz ulni a notebookod elott, valami egeszsegtelen dolgot majszolva.
:)

Muszáj kiolvasnom az Utas és holdvilágot, mert a fiúm ragaszkodik hozzá. Tegnap nagyon örült egyébként a könyvnek, mutatta is nekem, hogy nézzem, borítója is van külön, de a belső fedelén is van kép, ráadásul még könyvjelzővel is rendelkezik, nem csak olyan papír vacakja van. Ezután mintegy rávezetőleg megkérdezte, hogy mikor megyek már végre fel, és kezdem olvasni, úgyhogy felmentem, és letudtam az első 110 oldalt. Aranyos volt. A 90. oldal felé van ez a levél Zoltántól, a volt férjtől, az különösen tetszett, például hogy

"bizonyára éppen azt szereti benned, hogy olyan vagy, amilyen vagy, olyan végtelenül távoli és elvont, hogy senkihez és semmihez közöd nincs, és mint ha egy átutazó idegen, egy Mars-lakó lennél ezen a földön; hogy semmit sem tudsz pontosan megjegyezni, hogy senkire sem tudsz komolyan haragudni, hogy nem tudsz odafigyelni, ha mások beszélnek, hogy inkább csak jóakaratból és udvariasságból csinálsz néha úgy, mintha te is ember volnál"

meg az, hogy

"Erzsi ahhoz szokott, hogy férje minden tekintetben gondoskodjék róla, a széltől is óvja, hogy neki semmire se kelljen gondolnia, csak a szellemi, a lelki életére és nem utolsósorban a testápolásra."

Kicsit előrébb van az a rész, ahol Ravenna dekadens város, ezt szinte már kívülről fújom, mert a fiúm többször felolvasta nekem az elmúlt egy hétben, valamiért különösen megragadt benne. Én meg örülök, hogy most már neki is van könyve.

Amúgy meg pont tegnap mondtam neki mélán, hogy én az önkormányzati választásokra el se megyek majd, mert rengeteg hasznosabb és érdekesebb tevékenységet el tudok képzelni, mire ő azt felelte, hogy de ő azért elmegy. Kérdeztem, hogy miért, azt felelte, hogy mert az is egy ürügy a motorozásra. Ennyit az elhivatottságunkról. A forradalmat átaludtuk, csak reggel néztem, hogy mi van már.

Amúgy meg volt már egyszer egy politikai témájú vitánk is, amikor mondta, hogy höhö, milyen hülyék az SZDSZ-esek már megint, és kérdésemre, hogy mi van, azt felelte, hogy valami olyat nyilatkoztak, hogy remélik a 12. kerületi önkormányzat elhatárolódik az Apor Vilmos téri turultól (vagy mitől), és hogy röhej, hogy mindig a liberálisok akarnak betiltani dolgokat, én meg összekapartam az emlékeimet arról, hogy miről is van szó, majd közöltem vele, hogy szerintem sem stílusos a II. világháború áldozatainak olyan emlékművet állítani, ami azoknak a jelképe volt, akik sokat tettek azért, hogy az említettek áldozatok legyen. Véleményem szerint például a szvasztika sem lett volna megfelelő motívum ebben a kontextusban, annak ellenére, hogy az is egy ősi indiai jelkép (a fiúm ugyanis azzal érvelt, hogy a turul (vagy mi) ősmagyar szimbólum, meg minden). Erre a fiúm nem is válaszolt semmit, csak dünnyögött valamit maga elé, és amikor közelebb értem, akkor hallottam, hogy azt mondja, egy ötéves minden világfájdalmával a hangjában, hogy "bántja a madarat". El is szégyelltem magam.

De aztán szerencsére másnapra megfejtett, és mondta is nekem (a TESCO pénztáránál), hogy rájött, hogy én igazából csak félre vagyok vezetve, azért vagyok liberális. Megsimogatta a fejemet is ehhez. Nagyon aranyos volt.

Újabban Szerb Antal-napokat élünk, a fiúm ugyanis felfedezte a könyvek csodálatos világát (ilyenkor sarkítok, hiszen mindent olvasott, de általában monitoron, a könyvekkel az a baja, hogy az oldal végén nem tudja megnézni bennük az e-mailjeit), és ha ő csinál valamit, azt alaposan csinálja, tehát először kiolvasta az Utas és holdvilág digitális változatát, majd elmesélte nekem, a táborban éjszaka meghallgattuk a belőle készült rádiójátékot (vagyis én tíz perc alatt bealudtam rajta), majd tegnap mondta, hogy menjünk könyvesboltba, és vegyünk belőle papír alakú példányt is, és miután megtaláltuk, és én még mászkáltam egy kicsit a libriben, ő jött utánam, és felolvasta nekem az érdekes részeket, közben időnként böködött is. Aztán otthon mondtam neki (nem ezzel kapcsolatban), hogy milyen gáz, hogy neki nem lehet szülinapi ajándékot venni (holnap lesz), mert mindent megvesz magának, amit szeretne, mire azt felelte, hogy jó, akkor legyen a Szerb Antal a szülinapi, likviditási okok miatt úgyis én fizettem, úgyhogy ideiglenesen eldugtam, de előtte megkértem, jegyezze meg, hova dugom, mert kettőnk közül neki van memóriája.

Egyébként, ha már szóbakerült a tábor, ezúttal pozitívan csalódott a klubban, mert eddig csak azt látta belőlünk, hogy liberálisok vagyunk, és szerinte azt csak nekem szabad, mert én aranyosan csinálom, illetve hogy nem tudunk viselkedni előadás közben (ezt szintén szabad nekem, mert nálam ez abban nyilvánul meg, hogy őt molesztálom), illetve, hogy bármit is akrunk csinálni, előbb legalább fél órát pofázunk róla, de most tegnap a nagyáruházban elismeréssel a hangjában megemlítette, hogy úgy tűnik, a klubban és a barátaim között egész magas szintre fejlesztettük a genyaság művészetét, azt feleltem neki, hogy ja, az biztos, hogy nem a jóindulatunkkal és a simulékonyságunkkal vagyunk nagyra, bár néha megvárjuk a konstruktív kritikánkkal, amíg annak tárgya hallótávolságon kívül kerül, de általában azért nem. Erről mindig a Márkó örökbecsű megjegyzése jut eszembe, aki szerint nem lenne hamvába holt ötlet a klubtagok "átlagnál magasabb arroganciájának az emberiség javára való fordítása", már ha egyáltalán kezdeni akarnánk magunkkal valamit, de nem akarunk.

A könyvekre visszatérve, természetesen magamnak is vettem kettőt, csak hogy tudja a fiúm, hol a helye, mindkettő Marquez, az egyik a Szerelem kolera idején, a kedvencem tőle, a másik meg amiben azért él, hogy elmesélje az életét, ami szerintem nagyon bloggeres cím.

Az én utódaimnak és örököseimnek már-már kínosan könnyű dolguk lesz. Másoknak meglehetősen bonyolult szervezőmunkájukba kerül, hogy például tengerész nagyapjuk hamvait a tengerbe szórathassák, vagy nagynénjüket, aki imádott a füzek alatt sétálni, fűzfa alá hantolhassák, az enyimek meg majd állnak hülyén a sírom mellett, és olyanokat mondogatnak, hogy de szerette szegény mindig a temetőket.

Nagyon remélem, hogy közben legalább egy kicsit elröhögik majd magukat.

A fiúm azt mondta, még valamikor a nyár folyamán, hogy na jó, ha kész lesz a ház, és lesz garázs, nekem is lehet motorom, ha ennyire akarom. Kis szünet után hozzátette, hogy ha nem akarom, akkor is. Én ugyan egyáltalán nem akarom, fel is világosítottam őt, hogy nem tudok motorozni, erre elmondta öt percben, hogy melyik kezemmel meg lábammal mit kell csinálni, és hogy kell kanyarodni, és hogy motoron ne indexeljek, mert az olyan, mint kalapban vezetni, és innentől kezdve az "én nem tudok motorozni" az számára nem érv, hiszen tudja, hogy szimulálok. Mondtam neki azt is, hogy én nem tudok felállítani egy motort, de ő látott neten ilyen videókat, ahol egészen kicsi lányok állítanak fel motorokat, és innentől kezdve számára ez sem a nem tudom, hanem a nem akarom kategóriába tartozik, nem beszélve arról, hogy szerinte amúgy sem kell felállítanom majd motorokat, mert azok egészen maguktól állnak. Erre mondtam neki, hogy persze, menet közben még oké, de én tuti fel fogok borulni az első sarkon, mert én menni nagyon jól tudok városi járművekkel, csak állni nem. Ha én megállok valahol, akkor érdemes a párméteres körzetemet szabadon hagyni, mert vagy nagyon leesek egy bicikliről (hülye cipőfűzők), vagy például tavaly volt egy olyan is, hogy az autó egyszer csak megindult előre, a fék nem működött (mint utólag kiderült, lefulladt közben), úgyhogy azon vettem észre magam, hogy álló helyzetből beleszaladok az előttem levőbe, aki szerintem máig sem hiszi el, hogy nem direkt csináltam. Ha az autó nem lenne négypontosan kitámasztva, simán felborulnék azzal is, és nagyon, nagyon nem kívánom Dél-Budának azt az élményt, hogy én elábrándozom egy motoron, ugyanakkor idővel valószínűleg ez vár a környékre, merthogy a fiúmnak van ez a személyes tértorzító tehetsége, hogy az ember egyszercsak azon veszi észre magát, hogy azt csinálja, amit ő szeretne (vö. biciklizés hegynek felfelé nyakig sárban csupa fideszes között).

Azért a biztonság kedvéért majd mindig közzéteszem előre, hogy mikor hova megyek motorral.

Szóval amit a version csinált nekem blogkinézetet, az nagyon sikkes volt, csak egész mostanáig nem sikerült rájönnöm, mi a csuda közöm van nekem egy sirályhoz, és mivel az elmúlt három hónap alatt sem tudtam magamévá tenni a madaras életérzést, most új kép. Ugyanaz csinálta, mint a piroshajú temetős lányt.

Eljutottunk arra a pontra (még mindig / már megint itt ülünk sorban a notebookokkal a hallban), hogy emberek már nem csak azt mondják, hogy de aranyosak vagyunk, de ide is ülnek mellénk, csak hogy lefotózzák őket velünk. Tudunk bulizni, az biztos.

Egyébként pillanatnyilag Kiskunmajsán vagyunk, a tábor keretében, ami a programot illeti, így estére idehúzódtunk a drótnélküli internet melegébe, és aranyosan sorakozunk egy heverőn a fiúm, én, a rendszergazda, és az Edina, mindenki a saját notebookjával, mint egy szép, elidegenedett kis család. További kiemelt események közé tartozik a helyi Spar közért, a soltvadkerti cukrászda, és hogy bezártam a főnökömet a házba, minek következtében az ablakon kellett kimásznia. Amennyiben még történik valami, mindenképpen jelentkezem.

Szóval tegnapelőtt este vendégség volt nálunk, mert jöttek a Gináék, és főztek. Előtte megküldte mailben a fiúmnak, hogy milyen alapanyagokat vegyen, a lista tartalmazott olyan itemeket is, mint például a szerecsendió, amit a fiűm természetesen nem volt hajlandó vásárolni (az kizárt, hogy ő valaha is szerecsendiót vegyen), de én ebből már tudtam, hogy profival van dolgunk, pláne, amikor klopfolót is kért. A Gina egyébként személyiségét tekintve rendkívül hasonlít Monicára a Friendsből, például, ha már ott volt, rendet rakott a konyhapolcokon, elvágólag, meg a hűtőben is, különös tekintettel a húsok és a sajtok elhelyezkedésére. A fürdőszobához szerintem csak valami félreértelmezett jólneveltségből nem nyúlt, de talán legközelebb. És mindenkinek lehetett saját kése meg villája, pedig ezekért nekem általában úgy kell nálunk megküzdenem, sőt, még szalvétát is osztott a tányérok mellé, ja, meg amikor egy pillanatra magára maradt a konyhában, akkor kiszortírozta a lejárt élelmiszereket. Vacsora közben börtönsztorikkal szórakoztatott minket, mert ilyen börtönökben felvett interjúkból írta a diplomamunkáját, ami különösen jó társalgásindítási alap, lásd még "és amikor a párom hazajött a sittről...".

A sikeren felbátorodva el is határoztuk, hogy ebből rendszert csinálunk, és szabályos időközönként olyan vendégeket fogunk hívni, akik főznek ránk. Eddig semmilyen vendéget nem hívtunk, csak egyszer feljött hozzánk húsz percre a rendszergazda, de ő nem főzött semmit, noha tud, és ez határozottan az erőforrások pazarlása.

A Szabolcs jó fej.

(Ezt, noha határozottan ellenzem az ismerősök pozitív hangvételű megemlítését blogokban, kénytelen voltam beírni, mert amikor tegnap azt mondtam neki, hogy "de te jó fej vagy, bár mindenkinek ezt mondom", az nem hatott rá kellőképpen meggyőzően, konkrétan azt válaszolta, hogy csak akkor hiszi el, ha beleírom a blogomba, mert csak az a valid, ami itt van. Pedig egyszer már volt olyan is, hogy vagy fél órán keresztül pofáztam neki szünet nélkül (leginkább) arról, hogy míg a Szüzek azért keresnek mindenben hibát, mert nem tudják nem észrevenni, addig a Bakok azért tapogatják le a gyenge pontjaidat, hogy alkalomadtán felhasználhassák ellened, és ezt szerintem nyugodtan vehette volna a bizalom és rokonszenv egyértelmű jelének.)

Mást kirúgnak, ha valami miatt hosszasan távolmarad munkahelyéről, legyen az akár betegség, vagy egyéb ok. Én ilyenkor több fizetést kapok. Időnként úgy érzem, lassan már nem tudnak elég ürügyet kitalálni arra, hogy miért adjanak nekem pénzt.

(Jó, mondjuk azért kaptam prémiumot, mert a távollétem ellenére is elvégeztem a szükséges munkát, de akkor is nagyon tetszik ez nekem, hogy nem kell bejárnom, viszont többet fizetnek. Látok potenciált munkakörülményeim ilyen irányban történő változásában).

Bár már nem sok maradt a gyermeki naivitásomból, az élet képes újból és újból meglepni. Az ember megkapargatja olyan tökéletesen ártatlan dolgok felszínét, mint a kötés, ráguglizik (elfelejtettem, hogy kell az első sort csinálni, azért), és akkor olyan dolgok kerülnek a szeme elé, mint ez itt. Amúgy már szemem sem rebben a fekete ku-klux-klánosok, vagy a kefélő apácák láttán, de ez még nekem is sok.

Tegnap a szememre lett hányva, hogy mindig mindent elviccelek, és soha nem írok ide a problémáimról, a félelmeimről meg a vágyaimról. Mert az én életemben is akad ilyen, ezeket általában azért nem teszem közzé, mert nem akarom, hogy sajnálkozzanak, vagy kárörvendjenek felettem, másrészről viszont, ha mindent magamba fojtok, lemondok az együttérzésről is, illetve arról, hogy megtudjam, más is hasonló gondokkal küszködik, ami csillapítaná a kínzó magányt szívemben.

Mert tökre lehetséges például, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki retteg a fogastól.

Régen nem féltem tőle, amikor még a rendes helyén állt, akkoriban jó fogas volt, és nem mozgott mindig gyanúsan, ha csak a szemem sarkából lestem rá. Most meg már ott tartunk, hogy fogmosás közben is fél szemmel oda-odapislogok, hogy ne essen ki a látókörömből (a fürdőszoba előtt áll), persze becsukhatám a fürdőszobaajtót, de akkor nem látnám, mit csinál. A fiúm természetesen nem veszi komolyan az egészet, olyannyira, hogy azzal hülyéskedik, hogy előránt a háta mögül vállfákat, és azt mondja, hogy hu, ráadásul itt hagyott most vele egyedül. Hétvégén, mivel majdnem végig otthon voltam, már annyira életem központi kérdésévé vált ez a fogas-ügy, hogy a Júdás nevű sörrel elkövetett afférom után bátorságot kapva csak azért lementem az alsó szintre, hogy odaálljak elé, és vádlón rámeresztett mutatóujjal megmondjam neki, hogy nem félek tőled, hülye fogas, mert úgysem tudsz feljönni a lépcsőn. Szerintem akkor egy kicsit beijedt, mert azóta mintha meghúzná magát.

Biztos erre is van valami support group.

Nemrégiben próbáltam valakinek illusztrálni, hogy milyen is volt az, amikor én múzsa voltam, ezért hosszan böngészgettem az illetékes topikot, amíg rá nem találtam erre meg erre. Persze mást is választhattam volna DeMeNTia alkotásai közül, de szerintem ez a két példány fajtájának tökéletesen kifejező darabja, már-már ideálja.

Az úgy volt, hogy az akkori pasim nagyjából hetente-kéthetente felbaszta az agyát azon, hogy - ahogy ő kifejezte - én vagyok az életében a bizonytalansági tényező, például tizenöt méterrel odébbcsellengek, ha ő elmegy vécére, vagy hirtelen filmben kezdek olyankor szerepelni, vagy az éjjeliasztalra rakom a kontaktlencse-tartómat. Olyankor általában szakított velem végleg, DeMeNTia pedig beküldte a szerkesztőségbe az újabb alkotását. Persze először mindig tagadta, hogy rólam szólna, de előbb-utóbb azért rákérdezett cinkos mosollyal, hogy azért ugye fájt? És eleinte, természetesen, mindig fájt, még sírtam is, vagy cigarettáról-cigarettára gyújtva rohangásztam az utcákon, ami nálam a sírással ekvivalens, de előbb-utóbb mindig eljutottam addig a gondolatmenetig, hogy hmm, ez a vége, hogy szép vagy, mint mindig, stb, ez egészen kedves, nagyon szerethet engem, ha ez így a legvéresebb tombolása közepette is így kiszaladt a tollán (ennél a pontnál általában már egészen meghatódtam), és talán érthető is, hogy ennyire megharagudott, elvégre tényleg az éjjeliszekrényre raktam a kontaktlencse-tartómat, és különben is, szegénynek annyit kellett már csalódnia a nőkben, a volt felesége is, sóhaj, meg a hányatott gyerekkor. És amikor legközelebb találkoztunk, akkor ebben a te szegény, nincs semmi baj, anyu nagyon szeret stílusban viselkedtem vele, ami borzasztó meghökkentő és idegesítő lehetett számára, mivel ő az a fajta volt, aki miután levágja mindkét kezedet és lábadat, utána még életre pofoz, hogy magadnál legyél, amikor nagyon lassan megfojt, én viszont, ahelyett, hogy megadtam volna neki azt az örömet, hogy szenvedek, sajnálkoztam, amiért meghúzta a vállát, miközben a karomat fűrészelte. Valószínűleg volt egy erőteljesen igen, kicsikém, nagyon nagy, erős, és rettenetes vagy, hadd pusziljam meg azt a buksi fejedet-szerű vezérmotívuma is a viselkedésemnek, esküszöm, nem direkt csináltam, de tudom magamról, hogy tenyérbemászóan megértő bírok lenni.

Egyébként meg, amikor éppen nem balhéztunk, akkor szép és jó volt minden, nagyon kedves tudott lenni, egyik születésnapomra például vénusz-átvonulást kaptam tőle, felvitt a planetáriumba másnap, június nyolcadikán, és mondta, hogy nézzek bele a távcsőbe, és ott volt a Vénusz a nap előtt, meg tőle kaptam a tibeti szótáramat (és nyelvtan) is, és nagyon sokat fogta a kezemet, és nézett rám szó nélkül, kedvesen, úgyhogy mondom, volt szép része is az egésznek, de az izgalom, vagy a hitelesség egyre csak fogyott az összekapásainkból (egyszerűen nem lehet valakiben huszonegyedszer is autentikusan végleg csalódni. Tizennyolcszor még talán, de huszonegyszer biztosan nem), és amikor száztizennyolcadszor is szakított velem örökre, akkor én pofátlanul komolyan vettem, pedig nem erről szólt a szerződésünk, de nálam van egy egészen konkrét, számmal bizonyosan kifejezhető határ, nevezzük ezt a számot mondjuk száztizennyolcnak, amennyi hisztit képes vagyok elviselni, megmagyarázni, időnként még bátorítani is, de a száztizenkilencediktől kezdve zéró toleranciával viseltetek minden próbálkozás iránt, ez általában elég meglepetésszerűen ér mindenkit, és nincsen rá igazán magyarázatom, hogy miért pont ott van a választóvonal, egy rejtély vagyok, időnként saját magam számára is.

Az egyik tanulság ebből, így utólag visszagondolva, az, hogy én az áldozattípusok egy meglehetősen speciális alfaja vagyok. A másik pedig, hogy ha igazán meg akar bántani az ember valakit, akkor a közömbösség a tuti, az érzelmi jellegű kirohanások túl kockázatosak.

A harmadik persze az, hogy a nők alapvetően hülyék.

Asszem, néha kicsit túlzásba viszem az empátiát. Szombat este felhívott a fiúm, hogy tök meleg van a hegyen, 3 fok, én erre természetesen beijedtem, hogy roppanósra fog fagyni reggelig (nem fértek be a házba), pedig mondta, hogy nem. Ennek ellenére ragaszkodtam ahhoz, hogy de igen, és ezt bizonyítandó, én meg is fáztam reggelre, de csúnyán. Takony, torokfájás, fülviszketés, ilyenek.

Tegnap egyébként a szüleim társaságában kellett ebédelnem, rettenetes volt (bár szerintem a legtöbb ember fejében a "rettenetes" szó hallatán nem az képzik meg, hogy burgundis szarvasszeleteket töm magába két pofára, de úgy döntöttem, hogy nekem is jogom van nyafiblogot írni, és nem tehetek róla, ha csak ennyire telik, hozott anyagból dolgozom), ráadásul nem is azt mondták nekem, hogy borzasztó sovány vagyok, hanem azt, hogy jól nézek ki, ami azt jelenti, hogy istentelenül el vagyok hízva. Egyébként egészen az ebéd végéig sikerült elkerülnöm velük a kényesebb témákat, miszerint csernobil, temető, pasim (aki nem jött velem), eljegyzés (ami nincsen), iskola (ahova nem iratkoztam be), stb, úgy nagyjából az egész életem, csak búcsúzkodáskor feledkeztem meg magamról, és amikor megkérdezték, hogy és most hova megyek, mondtam, hogy moziba, majd amikor afelől érdeklődtek, hogy melyik moziba, mondtam, hogy fogalmam sincs, mire megjelent a szokásos tekintet a szemükben, úgyhogy gyorsan elköszöntem, és nem magyarázkodtam, hogy majd a rendszergazda megmondja, hogy hova megyünk és mikor, csak még nem hívtam fel.

A mozi jó volt, Volver, én szeretem az ilyen történeteket, ahol nem is az aktuális cselekmény a lényeg, hanem az, amit elmondanak, és bár nem ez lesz a kedvenc Almodovar filmem, de ez is nagyobbat ütött, mint bármi más, amit megnézhettünk volna, jó volt, na. Az a rész, ahol a Penelope Cruz beleharap az ajkába, amikor meglátja az anyját. Érdekes egyébként, hogy nekem ugyan abszolút nincs fülem a zenéhez, éppen olyan hülye vagyok hozzá, mint a fiúm a színekhez, leragadtam a Pink Floydnál meg a Hisztis Ír Picsáknál (tori, sinead, cranberries, stb), szóval film közben a Volver c. nóta se tetszett a fejemnek, mert nem találtam benne dallamot, viszont a tarkóm bizseregni kezdett tőle, és ebből tudtam, hogy ez jó, meg igazi, ez a tarkóbizsergés teljesen megbízhatóan működik nálam, például azonos szám közben mindig ugyanott csinálja, megmagyarázhatatlan.

Utólag, amikor már a tehenek között bóklásztunk a millenárisban, kérdeztem a rendszergazdát, hogy akkor most az volt-e a film tanulsága, hogy minden pasi és apa sötét bunkó paraszt, a rendszergazda erre azt felelte, hogy minden Almodovar film tanulsága ez, és a nőknek erősnek kell lenniük, és saját erőből kell boldogulniuk, hiába, a rendszergazda szívvel-lélekkel feminista, ellentétben velem, aki sokkal inkább hímsoviniszta vagyok, leginkább azért, mert szeretem a fiúkban, hogy nem sírnak, és meg tudják javítani az autót.

Aztán volt a parkban egy kiskölyök, olyan 6-8 éves (élettani besorolása szerint juvenis, hiába, a temetőzés nagyon jót tett az embertani szókincsemnek), szóval ott guggolt az aranyhalas tó felett, és valami mérhetetlen megdöbbenéssel a hangjában kérdezte meg, hogy jé, ilyen egy hal? Példáján felbátorodva én is ugyanezt kérdeztem, ugyanilyen hangsúllyal a rendszergazdától, a halasra festett tehénnél. Oda egyébként vissza kell majd egyszer menni, mert láttam a trafikban kicsi műanyag csontvázat, és nekem kell olyan, hogy majd játszhassak a gyerekkel (aki nem lesz) leletmentést a homokozóban. Megmutatnám neki, hogy hogyan kell óvatosan lekapirgálni róla a földet, meg minden. Hogy tudja.

Aztán este otthon sörözés volt majdnem instant tatárbifsztekkel, ami úgy készül, hogy már a boltban ledaráltatom duplán, bekeveréskor meg nem szarozok a hagymákkal, hanem fokhagymakrém, és készre vágott, mélyhűtött vöröshagyma, fűszerek, mustár, aztán ráengedtem a mixert, az egész két perc volt, úgy, hogy közben egyszer hosszan bámultam a hűtő belsejébe, mert elfelejtettem, hogy mit akartam kivenni. Az általam fogyasztott belga sört pedig Júdásról keresztelték el vala, és nem hazudtolt rá a nevére, úgyhogy vacsora után snitt.

Csak még mielőtt valaki azt hinné, hogy munka közben nem várom el az engem megillető hódolatot a környezetemtől.