Ráadásul Alekszejről időközben kiderült, hogy Vaszilijnek hívják. Egyre gyanúsabb ez az ember.

Szóval holnap reggel indulunk Kijevbe, repülővel, és szombaton onnan megyünk felrobbant atomerőművet nézni. Az utazás egyelőre nincsen túlszervezve, a dolog kérdőjelesebb részletei közé tartozik a harmadik útitárs, akinek az iroda máig sem nyomtatott újat az elveszett repülőjegye helyett, ami azért kínos egy kicsit, mert elvben az ő kocsijával megyünk a reptérre, illetve az állítólagos Alekszej, akinek Kijevben kéne fogadnia bennünket, és akiről keresztnevén kívül semmit nem tudunk.

Az utazás kapcsán egyébként a minap megosztottuk egymással a repülős élményeinket, a fiúm például elmondta, hogy mit kell csinálni túlsúlyos csomagok esetében, márpedig ő tudja, mert nem igazán hajlandó olyan helyekre utazni, ahova nem kell vinni egy csomó karabinert, jégcsákányt és egyéb fém eszközöket a túlélés jegyében. Szóval azt úgy kell, hogy az ember a sor végére áll, nagy, csodálkozó szemeket mereszt, hogy túlsúlya van, és mivel pénz nincsen nála, azt a kompromisszumos megoldást ajánlja fel, hogy itt van még a barátja, aki kihozta a repülőtérre, majd neki odaad dolgokat, és aztán szép komótosan kinyitja a csomagot, elővesz egy csomag papírzsebkendőt, nagyon szomorúan nézegeti egy darabig, majd odaadja a barátnak, sóhajt egyet, és visszanéz a táskára. A reptéri hivatalnokok ekkorra már abba az állapotba kerülnek, hogy szintén sóhajtanak egyet, és azt mondják, menjél, csak ne is lássanak.

A fiúmmal ellentétben nekem viszont már konkrét most wanted top 10 élményem is volt reptéren. Az úgy volt, hogy már a beszállásnál túl sokat vizsgálgatták a vízumomat, de végül felengedtek, el is helyezkedtem, és akkor még mindig nem indultunk, viszont felszállt két egyenruhás pasas. én unalmamban azt kezdtem el játszani, hogy szökésben lévő bűnöző vagyok, és értem jöttek, úgyhogy el kell rejtenem az arcomat valahogy, viszont ez utóbbi nem sikerült, mert tényleg mellettem álltak meg, és felszólítottak, hogy kövessem őket, és még a csomagomat sem hagyták, hogy magammal vigyem, mire persze beugrott az egész bangkok hilton és hasonló művek, és teljesen a padlón voltam, hogy nem elég, hogy valaki heroint csempészett a bőröndömbe, de ráadásul még csak a kontaktlencsémet sem fogom tudni kivenni a fogdában. Aztán lekísértek a lépcsőn, és valami végtelen hosszú ideig sétáltunk a reptér aszfaltján, biztos is voltam benne, hogy statárium, elmegyünk a kerítésig, ahol tarkónlőnek, és kóbor kutyák által lerágott csontjaimat majd a nap szikkasztja hófehérre, de aztán odaértünk egy reptéri kisbuszhoz, ahol mindkét egyenruhás megállt, és bánatosan néztek valamit a földön. Az a valami az én bőröndöm volt, de olyan állapotban, mint a rajzfilmben a gyalogkakukk, miután átment rajta az úthenger, hogy tiszta lapos volt, és a szélein, Dickens hasonlatával élve, feslő rózsabimbóként türemkedtek ki a ruháim. És akkor elmesélték, hogy leesett a kocsiról, és a sofőr vissza akart tolatni érte, de véletlenül áthajtott rajta, és bocsánatot kérnek, és mindenki nagyon szégyelli magát, és természetesen megtérítik majd a káromat, én meg örültem, hogy nem vallottam be semmit, bár felcsempésztem két felvágottas szendvicset a gépre, pedig húskészítményeket nem szabadott kivinni az országból, de én rossz vagyok, ráadásul mindig megúszom.

Azért azt lassan ideje lenne megnézni szerintem, hogy mikor is indul a gép pontosan.

Állati nagy szerencse, hogy már akkor jártam a fiúmmal, amikor még nem volt klímája, mert különben most nagyon nem tudnám eldönteni, hogy nem csak a légkondícionáló miatt vagyok-e vele.

- Mondd meg neki, hogy mindjárt beszélek vele, hadd csillogjon a szeme annak a görénynek - válaszolta nekem kedélyesen a pénzügyes kolléga, útban a széke felé, nem észlelvén, hogy a vonalat nem raktam transzferre, csupán a kezem fejével takarom el a kézibeszélőt.

Remélem, a hanghordozásból azért levette az illető, hogy mi itten jóindulattal viseltetünk a csillogó szemű görények iránt.

Az egy dolog, hogy a fiúmnál arra ébredek, hogy a szemembe süt a nap, nála mindenfelé ablakok vannak, ez így korrekt. De hogy a kommunában, ahol a szobám ablakai nyugat felé, másegyébként meg egy tízemeletes panelházra nyílnak, ott is a szemembe süssön hajnali ötkor a nap, egy szembeni ablakról betükröződve, az ellen tiltakozom.

Pláne, hogy alig aludtam valamit, mivelhogy meleg volt, harmincon fokok. A meleg elől és munka végett felmentem a rendszergazdához, aki otthonától távol tartózkodott, viszont a légkondija ment, úgyhogy lakása 26 fokos hűvösében gépelgethettem be, hogy Alabárdos Étterem 53, Alagút 64, Alpár Ignác 89, nem is rontottam el sehol, viszont eléggé unatkoztam, következésképpen bekapcsoltam a tévét, hadd dünnyögjön nekem ott a magányomban. A rendszergazdának nincsenek spektrumcsatornái, de azokon mostanában úgyis mindig csak felháborodok, úgyhogy ráálltam az ATV-re, adni kívánván a politikai tájékozottságomnak, és akkor a Demszkyre azt hittem - a tévé háttal volt nekem, csak hallgattam, nem néztem - hogy valami lótifuti a polgármesteri hivatalban, mert nagyon megfélemlítve és szelíden válaszolgatott a Friderikusz kérdéseire. Friderikusz egyébként egy reklámszünettel később borzasztóan felháborodott a motorosok ellen, különös tekintettel azokra, akik egy kerékre állnak, amit többször elismételt, de ebben megzavart a szomszéd, aki két kopogtatás után be is csöngetett, és úgy tett, mintha engem érdekelne, hogy szerinte nagyon zúg a légkondi és őt ez zavarja. Ekkor már nagyon késő volt, és én még mindig csak ott tartottam, hogy Kommunisták 32, Kongresszusi Központ 72, Konzulátusok 111, és kezdtem kissé lelombozottnak érezni magam, de aztán szerencsére a negatív energiáimat csatornába terelte pénzügyminiszterünk, Veres János, aki minden kérdésre azt felelte, hogy ő soha nem engedi, hogy a munkatársai előrejelzésekbe bocsátkozzanak, mert a jövő bizonytalan, és az előrejelzésekkel csak a politikai ellenfelei kezébe ad kártyákat, és egyébként sem hisz az előzetes becslésekben, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor üt be a cunami, ezért határozottan le is teremti a munkatársait, ha azok prognózisokba próbálnának bocsátkozni. Ettől hirtelen még inkább rasszista lettem a közgazdászokkal szemben, de szerintem ez nálam már nem oszt, nem szoroz, és tényleg nagyon késő lett, úgyhogy a maradék munkát leszkenneltem ügyesen, és megtértem hajlékomba, mely a pokol tüzét idézte hőmérsékletében, különösen, hogy időközben a szélfergeteg is megérkezett, úgyhogy még csak ki se tudtam nyitni az ablakokat tisztességesen, mert akkor csapkodtak volna.

Na és ezek után jött az, hogy alighogy behunytam a szemem, már bele is sütött a világ. Úgyhogy ma reggel nem vagyok boldog.

A titkárnőnk az imént feltárta előttem a mellső testét, a pólója felemelése által. Tette ezt váratlanul, magyarázata szerint azért, hogy megnézhessem az allergiás kiütéseit, amiket nem láttam.

Néha hiányzik Izolda. Ő legalább csak szóban mesélt a hüvelygombájáról.

A rendszergazda meg én kicsit olyanok vagyunk, mint a jin és yang, persze nem abban az értelemben, amire ő szokott időnként célozgatni, hogy ő a kéz, amely etet engem, én meg a száj, ami megharapja az őt etető kezet (ilyen allegóriákra különben is leginkább akkor szokott vetemedni, amikor én tárgyilagosan kommentálom életének eseményeit a blogomban, ő viszont ezzel nem ért egyet). Nem, én inkább M. Night Shyamalan (ezt hogy kell ejteni?) Unbreakable c. filmjét hoznám fel párhuzamként, amiben ugye szerepelt Bruce Willis, aki sebezhetetlen, bármi történjék is vele, illetve Samuel L. Jackson, aki folyton összetöri mindenét, és akkor ők ketten így kiegészítették egymást, pláne, hogy az egyik gonosz volt, a másik pedig jó, mint egy apokrif teremtéstörténetben.

Sajnálatos módon (mármint számára sajnálatos), kettőnk közül a rendszergazda a néger. Az a helyzet ugyanis, hogy róla valamiért sokan azt gondolják, hogy rossz, rossz ember (még megismerkedésünk előtt többen figyelmeztettek, hogy csak vele ne álljak szóba soha, páran eközben keresztet is vetettek*), pedig egészen jó és kedves, leszámítva azt, amikor rámfogja, hogy elszabotálom a mozizást, pedig azt csak nekem szabad rámfogni, ezzel szemben rólam általában nem szokták elhinni, hogy velejemig gonosz vagyok, pedig tényleg. Ennek a megmagyarázhatatlanul igazságtalan megítélésnek jó példája, amikor egyszer régen a rendszergazdával együtt vettünk részt egy zenés-táncos eseményen, vö. házibuli, és én megfigyeltem a rendszergazdát, amint az elektrodinamikáról próbál társalogni egy általam régebben ismert lánnyal, nevezzük Posh Spice-nak, aki enyhén unta a témát, és én akkor (szakítás utáni, erősen alkoholos állapotban) jól hallhatóan odaszóltam neki (a rendszergazdának), hogy ne magyarázzon, úgysem érti, csak a melle nagy. Ez ugye bunkó paréj dolog**, a csaj nem sokkal ezután haza is ment, a rendszergazda kikísérte, felajánlotta, hogy hazaviszi, engem jól letolt, stb. Erre másnap kiderült, hogy Posh Spice rám egyáltalán nem haragszik, mi több, kérte, hogy mondják meg nekem, hogy nem haragszik, a rendszergazdára viszont igen. Megmagyarázhatatlan lelki jelenségek, mondom én.

És akkor most megint valami ilyesmi történik. Van ugye ez a női listatársunk, aki nem az én szívem csücske, mert például mondatonként átlag 2,5 felkiáltójelet használ, amiatt panaszkodik, hogy a (túl jó) iskolái miatt kiközösítik mindenhonnan, hisz mindenfajta csakrával, aurával, stb kapcsolatos dolgokban, ráadásul szociológus, de elmesélni úgysem lehet őt. A listára írt leveleim (kb 25 db/év) elég nagy része hozzá intéződik, és azokban általában a tévedéseit korrigálom, illetve rút célzásokat teszek az intellektuális képességeire, amiket - szerintem - nagy arccal pótol, noha ezek nem csereszabatosak; felületes szemlélőnek akár úgy is tűnhetne, hogy pikkelek rá, de nem, ugyanis bár a hölgy elég felületes szemlélő, mégsem bántódott meg rám soha, mi több, citál engem a véleménye támogatása céljából. Ezzel szemben a rendszergazdának elég volt egyetlenegyszer szólnia hozzá, amikor is annyit jelentett csak ki, hogy szerinte az illető, idézem "nem érdekes személyiség", és ezzel rögtön a sértettség és a megbántottság eddig rejtett kútjait nyitotta magára via magánlevelezés. Ezt hívják egyenlőtlen társadalmi megítélésnek, asszem, és tényleg nem lehet mással magyarázni, mint hogy olyanok vagyunk, mint ezek a híres párosítások, karmailag jó zsaru és rossz zsaru.

Tanulság persze megint nincs.

* Egyébként egyszer régen, még amikor nem ismertük egymást, csak a rendszergazda - állítása szerint - próbált velem megismerkedni, akkor egyszer én is elhittem róla, hogy gonosz. Az úgy volt, hogy én szerveztem ezt a mozis dolgot, és előtte kivonultam egyet rágyújtani és egyedül lenni, a rendszergazda viszont úgy gondolta, ez megfelelő alkalom arra, hogy szóba elegyedjünk egymással, tehát kijött utánam. Viszont ő mérhetetlenül utálja a bagófüstöt, és ez kiült az arcára is, úgyhogy én az egészből annyit vettem le, hogy én egy kicsit kifújnám magam, erre megjeleni előttem egy kopasz ember, és nagyon csúnyán néz rám, mintha ő lenne az ismeretlen tüdőrákos szobra, pedig én nem is csináltam semmit. Nem csoda, hogy nem is ismerkedtünk meg akkor.

** Az előzmények közé tartozik, hogy Posh Spice régebben többször hevesen kikezdett a pasimmal. Ráadásul az a típus, aki hozzádörgöli a mellét a pasidhoz, majd rádpillog, és megkérdezi, hogy de ugye nem baaaaj? ez persze nem mentség (az én viselkedésemre), csak ok-okozati összefüggés.

A genetikás könyvben az is benne volt, hogy a sziámi macskák ott sötétebbek, ahol nagyobb a  hőleadásuk, vagyis ahol hidegebbek, és ha sokáig melegben tartják őket, akkor kivilágosodnak.

Én is ilyen munkát szeretnék télre, macskákat nézegetni melegben.

A málnás kosárkáról elnevezett sütemény elkészítésének nem az a legijesztőbb része, amikor a tortazseléről applikálás közben kiderül, hogy csak diszkrét állapotai vannak, akár a kvantumoknak, melyek közül az egyik az, hogy folyik mint állat, a másik meg az, hogy meg van szilárdulva, és egyáltalán nem folyik; még csak nem is az, amikor a fent említett tortazselé beszerzése közben lezuhan az ember a fiúja biciklijéről, hanem az, amikor egyenként elrendezgetve az ötezer* kis málnát a százhúsz* kis kosárkában a légkondícionálatlan alsó szinten, miközben zubog mellettem a húsleves, meg serceg forrón a sütőben a fregattmáj**, rádöbbenek, hogy mivel az ilyesfajta viselkedés egyáltalán nem vall rám, valószínűleg a fiúm manipulál észrevétlenül.

A bicikliről egyébként úgy estem le, hogy azt hittem, a fiúmtól csak a férfiúi felsőbbrendűség megnyilvánulása az, amikor azt mondja, hogy csak egy ujjal érjek a fékhez a biciklijén, bármi is történjék, és akkor csorogtam a kereszteződés felé megközelítőleg 3,5 km/h-s csigasebességgel, majd óvatlanul ráfékeztem, és leestem a bicikliről, mert az tényleg megállt. Mármint konkrétan nem ment tovább egy centit sem attól a pillanattól fogva, hogy hozzáértem a fékjéhez. Innentől kezdve, mármint hogy eldőlt a harapási sorrend, beláttam, hogy kettőnk közül a bicikli az alfaállat, és én ne nyúljak a fékhez, majd megállunk akkor, ha a bicikli meg akar állni, az autók meg vigyázzanak magukra. Ezt az életvezetési elvet követve sikerült is további sérülések nélkül megúsznom az utat nekem, és a többi tortazselének.

És akkor este a fiúm be is ismerte a manipulációt, mert feltűnt nekem, hogy mennyire különösen szimpatikusnak találom, például nem tudom róla levenni a kezem meg ellágyultan nézek rá hosszú másodpercekig, még csak nem is a Shield, hanem a Buffy közben, és ezt meg is említettem neki, mire ő bevallotta, hogy experimentál az agyammal: délután egy fokkal lejjebb vette a légkondit, és azóta tényleg nagyon bújós meg aranyos lettem. Sajnos nem tudtam rá meggyőző mértékben felháborodni, mert mindeközben nagyon édesen nézett, úgyhogy csak remélni tudom, hogy nem kap vérszemet, és csavarja le még két fokkal a klímát, mert akkor az lesz a vége, mint a horrorfilmekben, hogy sikoltozva próbálja eltorlaszolni a fürdőszobaajtót, miközben én kívülről dörömbölök rajta a szerelmemmel, és több tálca macerás kis süteménnyel üldözve őt. A fiúk soha nem tudják, hol a határ.

* Természetesen exaggerált értékek.
** Igazából baconbe csavargatott máj, csak szeretem az egzotikus kifejezéseket.

Minimalista, betonkék, jó az. Tetszik. Egyébként, ha akarod, nyugodtan írd ki valahova hogy designed by human insect, vagy amit gondolsz.

Lehet anyázni meg minden, úgyis nagyon sokatoknak nem fog tetszeni. Ez a szemét human mit művelt a kedvenc blogotokkal.

azért a "bordó" hátterűnél jobb remélem.

A közgazdász diplomáját bármilyen vitában logikai érvként használó kollégát időközben elérte az a csúfos vég, amivel eddig csak az emberiség legalját, a spammereket sújtottam: felkerült a durvábbik spamszűrőmre, de bizisten, kivártam hogy nagyon megérdemelje.

Az utolsó húzásai közé tartozott egy olyan, aminek az az előzménye, hogy munkahelyem jóvoltából harmadáron szereztem neki egy kis esztétikai hibás mosógépet (a külső dekorborítás volt egy húsz centis részen megrepedve, ha jól emlékszem), amihez elintéztem, hogy ingyen kiszállítsák neki 60 km-re, azon a napon, amelyikre ő kérte, mindezt a szabadságom alatt, betelefonálgatva a munkahelyemre. Most, amikor a kommunizmus, gépjármű-fenntartási költségek, és egyéb húsbavágó témák miatt befrusztrálódott, odavágási szándékkal tett a végén egy megjegyzést, hogy ja, egyébként a mosógép egy hónappal később tönkrement, a szerelő azt mondta, hogy nincs hozzá alkatrész, és amúgy is biztos lopott volt, azért adtuk olcsón. Na ez a történet több sebből is vérzik, például 1. az adott termékeknek a készülék gyártása idején mi voltunk itthon a kizárólagos forgalmazói, tehát maximum magunktól lophattuk volna, továbbá számlával, garanciajeggyel kapta; 2. az adott termékek jelenlegi forgalmazója a M****** M***********, akik természetesen szervizhálózatot is fenntartanak a márkának, ahol például alkatrészeket is tárolnak hozzá, arra az esetre, ha javítás közben szükség lenne rá; 3. más forrásból tudom, hogy a mosógépnek semmi baja nem lett, tökéletesen működött.

Szóval ez volt az a pont, ahol, bár meggyőződéssel hiszem, hogy a wiw az ismeretségi háló bemutatására, nem pedig rokon- és ellenszenveink kinyilvánítására való, ott is levettem az ismerőseim közül (később pedig, amikor ott is próbálkozott levelezéssel, tiltott felhasználóvá is tettem; ennek kapcsán elgondolkodtam azon az érdekes nyelvi jelenségen, hogy amikor valakit nagy faszként, vagy kis pöcsként jellemzünk, akkor az nagyjából ugyanazt jelenti). Nem az ellenszenvem kinyilvánítása végett, hanem mert cikinek találnám, ha valaki esetleg megtudná, hogy ismerem.

Ma volt a szellemi fogyatékosok ügyfelek számára rendezett nyílt napunk, legalábbis ezt ők így tudták (elnézést kérek minden udvarias, vagy szórakoztatóelektronikai cikkek iránt nem érdeklődő szellemi fogyatékostól), ráadásul a titkárnőt is magára hagytam a dolgok intézésével, mert állítólag így fogja megtanulni. Mostanra kicsit kikészült, az előbb felvette a telefont, meghallgatta, ki mit akar, azt csilingelte, hogy egy pillanat, benyomta az illetőnek a gépzenét, nagy átérzéssel közölte a monitorjával, hogy "hova vidd?!? a szervízbe vidd, bazmeg, oda", majd visszavette a kagylót, és kedves hangon elmondta az ügyfélnek, hogy azon a papíron, amiről a telefonszámunkat szedte, egy sorral lejjebb fel van tüntetve, hogy hibás készülékével forduljon az alább felsorolt szervízek közül a területileg illetékeshez, igen, viszonthallásra.

Lehet, hogy mégis kedvelem egy kicsit.

Egyébként meg megjött a nagyon várt genetikás könyv, tele van érdekes, hosszú szavakkal. Legelőszörre pont a pszeudoizokromatikus (most mondjuk ki egymás után tízszer) ábráknál nyitottam ki, és a fiúm tényleg nem látta a második számot, neki az csak pizza volt (ez a képessége engem minduntalan lenyűgöz, hogy például soha nem látott még pipacsot a zöld mezőn), viszont a képaláírást elrontotta a fordító, azt írta, hogy akik nem látják a kettest, azok színvakok, pedig csak színtévesztők, hiába colorblind-colorblind angolul. A színvakok azok, akik az egyest sem látják (mert monokróm látásuk van, csak a pálcikák működnek a szemükben, a csapok nem).

Igazából persze a molekuláris genetikás része érdekel a dolognak, nem ez a mendeles recesszív öröklődés vs. ecetmuslincák történet a múlt századi szerzetesekről, akik egész nap cukorborsók leveleit nézegették (nem kisebbítendő az ő dicsőségüket). Majd beszámolok mindarról, ami közérdeklődésre érdemes.

Én úgy tizenötévesen nagyon szerettem a Kis Herceget (aztán huszonnégy éves korom körül a Citadella úgy felbaszta az agyam Saint-Exupérytől, hogy ha nem kölcsönkönyv lett volna, kivágom a vonat ablakán, a kerekek alá, hogy fájjon neki), de ez a rókás-szelidítős tanulság nagyon el van cseszve benne. Mert ha adok valamit valakinek, akkor azt önzetlenül illik, jó szívvel, a viszonzás követelése nélkül, viszont ha adok valamit valakinek, akkor az nem jelenti azt, hogy az a dolog az illetőnek jár, és hogy azontúl mindig járni fog, mert tegyük fel, hogy a rókáról kiderül, hogy rühös és szociálképtelen, és ha bélszín helyett csirkét kap vacsorára, akkor megharap, meg akkor is, ha szimplán csak süt a nap, vagy nem süt, és minden héten összeszarja a szőnyeget, és szinte folyamatosan vonyít. Én nem azt mondom, hogy el kéne altatni az ilyen rókát, de ha már százhuszonnyolcadszor próbál visszatörleszkedni azzal, hogy ő megváltozott, majd amikor résnyire nyitod az ajtót, odacsinál a lábtörlőre, hiszen ez jár neki, hogy megtehesse, elvégre eddig is eltűrted ezt tőle, és ő ilyen, nem bír uralkodni az ösztönein, magyarázza, akkor szerintem minden önjelölt kisherceg alapvető emberi joga, hogy úgy bassza ki páros lábbal azt a rókát az utcára, hogy csak úgy nyekkenjen, hiába óbégat az a róka, hogy ó jaj, ó jaj, milyen gonosz vagy.

Szerintem Saint-Exupéry nem tanulmányozta a rókákat elég közelről, mielőtt felelőtlenül könyvet kezdett volna írni. Vagy csak én vagyok velük előítéletes.

Azért érdekes dolog az erkölcsi határok kérdése. Amikor Amerikában voltam cserediák, az ottani bf-em (höhö) egy brazil lány volt, egyéb tekintetben élénk, belevaló típus, aki a bulizást, alkoholizálást, házasság előtti szexet, füvezést egyáltalán nem ítélte el, viszont felháborította az, ha valaki az iskola vécéjében kakilt. Mert azt az ember nem ott végzi. Esetleg csak nagyon betegen, végső esetben, de leginkább még akkor sem.

Szóval ilyenek is vannak.

kieg.: bf, mint best friend, természetesen, nem boyfriend. érdekes, ez akkoriban egyértelműnek tűnt.

És ha már ilyen erkölcsileg fennsőbbséges* hangulatomban vagyok mostanában: ha valaki olyat szándékozik írni egy nyilvános levlistára, hogy a buddhizmusban nincsen lélekvándorlás, akkor miért nem konzultál először barátunkkal, a google-lal? Már csak a biztonság kedvéért.

* A kifejezést a jövőben a negatív tulajdonságaim összességének szinonímájaként fogom használni (az egyszerűség kedvéért).

Ezt tessék olvasni, egyrészt mert az én kedvencem, másrészt, mert irodalomtörténetünk hiánypótló darabja, különösen a női fehérneműkről és az sztk-ról szóló esszék kategóriájában.

Természetesen ezt is nagyon szeretem, csak eddig mindig elfelejtettem belinkelni, nem egyszerű nekem az ilyesmi, de most már unom a címsorba nyomogatni, hogy f4.

Ezt meg tegnap találtam, határozottan kimondottan szimpatikus.

Ma reggel egyébként komolyabban felmerült bennem ez a rövidnadrág-probléma (mármint az a probléma, hogy nem tudom, hol lehet venni), és eszembe is jutott, hogy van ez a térd fölé érő, sztreccs típusú kategória, amiben biztos tök kényelmes biciklizni, csak hogy a fenébe hívják? Ezen percekig törtem a fejem, amíg eszembe nem jutott a neve, miszerint biciklisnadrág.

Még szerencse, hogy legalább a humorom intellektuális.

Tegnap egyébként hazaérkezésem után közvetlenül megérdeklődtem a fiúmtól, hogy vannak-e nekem erkölcseim (kicsit számonkérő hangon, mintha ő tehetne róla). Azt felelte, vannak, úgyhogy felszólítottam, gondolja át a válaszát még egyszer, és ezúttal ne tévessze meg, hogy kedvesen nézek rá, és akkor rájött, hogy valójában nincsenek, amit az is bizonyít, mint felhívtam rá a figyelmét, hogy - nem lévén rövidnadrágom - miniszoknyában szoktam bebiciklizni a munkahelyemre (megtekinthető munkanapokon a budaörsi repülőtér környékén, reggel 7:30 és 8:30 közötti időpontokban), a fellow kamionosok nagy örömére. Aztán megkérdeztem tőle, hogy felsőbbrendű vagyok-e, mire azt felelte, hogy természetesen. Ebből nehezebben engedett, de végül egy kompromisszumos megegyezésre jutottunk, miszerint bár önhibámon kívül felsőbbrendű vagyok, de ezt nem szoktam szándékosan éreztetni másokkal.

A dolog úgy került szóba, hogy igazságtalanul megvádoltak azzal, hogy erkölcsileg felsőbbrendű vagyok. Az úgy volt, hogy ez az ismerősöm megint levelezést indukált (időközönként meg szokott kérni, hogy segítsek neki, mintegy pszichológiailag, majd komoly energiákat befektetve bebizonyítja, hogy úgysem tudok segíteni, lásd még Eric Berne összes műve), és rögtön az elején elpanaszolta, hogy ő mostanában nagyon kommunista lett, mert nap mint nap megszenvedi azt, hogy másoknak a szülei a segge alá tolnak autót, lakást, neki meg nem (egyébként jobban keres nálam, pedig én sem panaszkodhatom). Én a válaszomban szelíden megjegyeztem, hogy bár az kedves dolog, amikor valaki azért akar kommunizmust, hogy a szegény gyerekeknek is legyen mit enniük, de az nem, amikor azért, hogy másnak ne lehessen jobb, mint neki (fiúm, amikor meséltem neki, hozzáfűzte, hogy igen, ez utóbbit hívják magyar kommunizmusnak). Erre ő azt válaszolta, hogy énnekem már megint az a fontos, hogy cipőt adjak a szegény gyerekek lábára, míg ő sokkal fontosabbnak tartja, hogy a burzsoá gazdagok ne süttethessék a hasukat Ibizán a cipőgyáruk bevételéből, mert ez a probléma forrása. Én ekkor felháborodtam, és meg is írtam neki, hogy leszarom a szegény gyerekeket (fiúm a történetnek ezen pontján megjegyezte, némi büszkeséggel a hangjában, hogy igen, engem tényleg végtelenül nem érdekelnek a szegény gyerekek), nem róluk beszéltem, hanem arról, hogy én azok iránt tudok rokonszenvet érezni, akik a szegény gyerekek miatt ideológusok, nem pedig azok iránt, akik azért, hogy másoktól elvehessenek dolgokat (különösen, hogy többször megtapasztaltam, hogy az illető milyen sebességgel képes sutba vágni bármilyen ideológiai ellenszenvét, ha egyszercsak a jövedelmező oldalára kerül a dolognak). Erre megkaptam, hogy már megint erkölcsileg magasabbrendű vagyok, és egyébként is kapjam be, és egyébként is, az xy nőismerőse sokkal jobb fej nálam (mondjuk ennek élét kicsit elvette az, hogy korábban az illető legjobb tulajdonságaként azt tudta felhozni, hogy "fejlődőképes" - én is ezt a szót használtam mindig, amikor valami pozitívat próbáltam mondani a titkárnőinkről a főnökségnek).

Erre csak annyit kérdeztem, mintegy költőien, hogy biztos-e abban, hogy én vagyok a felsőbbrendű, nem pedig ő kapar nagyon az alsóbbrendű helyért a konverszációinkban.

A másik thread az volt, amiben felhívtam a figyelmét arra, hogy tudna ő magának autót venni, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy ötmilliós, szalonból kigördülő darabnál kezdődik a gépjármű, hanem tényleg autót akarna, amivel A pontból el lehet jutni B-be, meg még vissza is. Erre a közgazdász diplomájával érvelt, ami, vele ellentétben nekem nincs, és ami, velem ellentétben, megnyitotta számára a tudás kapuit annak tekintetében, hogy megfizethetetlenül drága egy autót fenntartani. Ekkor felhívtam a figyelmét arra, hogy lehet, hogy neki közgazdász diplomája van, nekem viszont konkrét számaim igazi autóról a témában, amit az én fizetésemből lehetséges fenntartani (igen, még mindig kevesebbet keresek nála). Arra (merő rosszindulatból) nem hívtam fel a figyelmét, hogy a közgazdász diplomáját jobb társaságban ne nagyon emlegesse, mert esetleg rossz fényt vethet rá.

Végső, halálosnak szánt tőrdöfésként azt kaptam, hogy majd akkor fogja olvasni a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik. Noha nem teljesen értettem, hogy ebben, a szavak szintjén mi lehet a sértés, de azt éreztem, hogy ez az én szellemi képességeim hiányáról árulkodik, és ez egy olyan beszólás volt, amitől ha felfogóképesebb lennék, össze kéne omlanom és belátnom mindösszes bűneim, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdeztem a fiúmat, hogy ő, ugye, akkor se mondana nekem ilyet, ha nagyon meg akarna bántani. A fiúm azt felelte, hogy ő soha nem akar engem nagyon, vagy kicsit megbántani. Ekkor, csak hogy biztosra menjek, megkértem, hogy képzelje el azt az imaginárius helyzetet, amiben megeszem a sütijét, amiről az Auchan hűtőpultja mellett határozottan kijelentette, hogy ez az ő sütije, és ha én is akarok, akkor most szóljak.
Ezen rövid ideig gondolkoztunk, majd megállapodtunk, hogy az nagyon abszurd helyzet lenne, ha én megenném a sütijét, mire ő azt mondaná nekem, hogy majd akkor olvassa a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik (sokkal valószínűbb, hogy azt fogja mondani, hogy fuj, köpöd ki). Mi szerencsére eléggé a sorokban, és nem a sorok között szoktunk egymással kommunikálni, ez például megkönnyíti számomra a megértést.

Szóval vigyázzatok ti is nagyon a közgazdászokkal. Következő felsőoktatási kasztelemzésünk a szociológusokról fog szólni.

- Hmmmmm.
- Mire gondolsz?
- A következő blogbejegyzésemre.
- És az mi lesz?
- Az, hogy gáz-e vajon, ha én a fejemben előre megfolgalmazom magamban a blogba szánt dialógusainkat, majd elmondom neked az első sorát, és te úgyis azt fogod mindig válaszolni, amit a fejemben válaszoltál.

(Könnyű annak, akinek gondolatolvasó a pasija)

Itt zúg a légkondi. Még nem döntöttük el, kit áldozunk fel neki ezen a héten imádatunk jeléül.

Azért írok mostanában ilyen keveset, mert nehéz elszakítanom gondolataim folyamát attól a témakörtől, ami engem és a fiúmat mostanában leginkább foglalkoztat: a légkondícionálós ember (akit az egyszerűség kedvéért csak a "Messiás" néven szoktunk emlegetni) eljövetelétől. Otthon leginkább erről beszélgetünk, hogy hol lesz, meg mekkora, és nézzük a helyét. Levelezni is róla levelezünk, hogy mégis nagyobb lesz, meg hogy mikor jön. Időnként a plüssállatokat is biztatjuk, hogy nemsokára már csak 13 fok lesz, pedig nekik nincs is hőérzékelésük (de azért természetesen örülnek). Én tartottam számon, hogy még hányat kell aludni, és ma reggel mentálisan áthúztam az utolsó pöcköt is, majd rekordot döntöttem bicajjal lefelé a gazdagréti ltp mellett (49,3 km/h, muszáj mindig emelni rajta, mert a kollégák rendszeresen ellenőrzik), és közben a légkondícionálóról gondolkoztam. Aztán végigdézsmáltam az összes szederfát az út mentén, és arról álmodoztam, hogy este milyen jó hideg lesz. Valahogy a futárral, aki meghozta a könyveimet, is sikerült a klímaberendezésre terelni a szót az alatt a három perc alatt, amíg kontaktusban voltunk, aztán kaptam egy hírt, hogy egy órát késni fog az ember, már ha embernek lehet nevezni egy ilyet, úgyhogy majdnem nyitottam egy blogot a témában, mert elhatalmasodott rajtam a monománia.

De már ott van, és csinálja. Lehet, hogy este például levegőt is tudunk majd venni.

Valószínűleg egy kicsit túl sokat vagyok a plüssállatokkal, mert bennem is kifejlődött ez a kismamabetegség, tegnap, amikor megláttam egy csótit átfutni a fürdőszobán, a nyusziék számára rendszeresített gügyögős hangon azt mondtam neki, hogy hát te mit szaladgálsz itt, te csúnya, rossz csótány? De legalább utánafújtam a rovarirtóval, pedig azt a plüssökkel nem szoktam.

A környezetemet okolom. A fiúm még a biciklihez és a kajához is beszél. Néha kicsit olyan, mint Drusilla az Angelből.

Egyébként meg csak szerintem beteg dolog, hogy az öcsém barátnője az alig 1 éves gyermekük nevében küld köresemeseket? és hogy hívják azt a személyiségzavart, amikor valaki a gyereke képét rakja be fotónak a wiw-en?

A polcot a beköltözés alkalmából kaptam, hogy legyen hova tennem a dolgaimat. Előtte két darab, összesen kb 1 nm rakodófelületet biztosító óriásfiókot is ezért kaptam. A polc különösen praktikus ötlet volt, mert így legalább nem kell a nyuszinak meg a bandájának napközben is az ágyban fetrengenie léhán és dekadensen.

Asszem, a második fiókban a parfümömet fogom tartani.

A fiúm, amikor már semmi mással nem tudta elterelni a figyelmemet a könyvemről, azzal jött oda hozzám, hogy fogott nekem egy döglött legyet, akarom-e megnézni a mikroszkóp alatt.

Ember legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni egy ilyen ajánlatnak.

Külön felhívnám a figyelmet középtájon az általunk - jobb híján - zsiráfként aposztrofált állatra, aki minden porcikájában egy zsiráfra (esetleg tehénre) emlékeztet, kivéve a nyakát, mert az rövid.

Van énnekem ez a viszonyom a könyvekkel, amit talán az jellemez a legjobban, hogy felszólítottam a fiúmat, hogy ne hagyjon új könyvet vennem, amíg az eddigieket ki nem olvastam. Azért szólítottam őt fel, mert ő az egyetlen folyamatosan a közelemben lévő, általam tekintélyszemélyként elfogadott illető (ami azt jelenti, hogy esetleg hajlandó vagyok elgondolkozni arról, amit mond, akkor is, ha az nem egyezik az én véleményemmel és vágyaimmal, a másik ilyen a balrog, de ő messze lakik), tehát az ember azt gondolná, hogy hallgatok rá, de nem. A múltkor is ott kellett konfesszionálnom neki a valamelyik szupermarketben, hogy visszaestem, és rendeltem a netről (persze muszáj volt, mert a nagy genetikásra adtak 25% kedvezményt), úgyhogy aztán amikor közvetlenül ezután bementünk egy igazi (3D) könyvesboltba, már nem is mertem venni semmit, még egy nagyon kicsi könyvet sem.

Igazából azért mentünk be, mert a fiúm térképeket akart nézegetni (ő a térképekkel van úgy, mint én a könyvekkel, hogy az előzőt még ki sem olvasta, és már venné a következőt; további érdekes reláció, hogy én amint belépek egy TESCO-ba, azon kezdek gondolkozni, hogy kéne venni valami DVD-t, ő meg azon, hogy kéne venni még egy memóriát a fényképezőgépbe, ezekből sem elég soha), de végül nem talált érdekeset, úgyhogy jött mellettem, és, mint kifejezte magát, megfigyelt engem természetes környezetemben.

Noha nemrég valamikor csalódtam a magyar könyvpiacban, ezúttal találtam egy csomó könyvet, amit nem vettem meg, például rögtön a bejáratnál láttam, hogy kiadták a Tökfilkók Szövetségét és még mindig kapható a Harmadik rendőr is, mely két könyv számomra azonos kedvelt műfajba, az Ír Alkoholisták Hagymázaiba tartozik, függetlenül attól, hogy John Kennedy Toole például New Orleans-i (hasonló kategória muzsikában nálam a Hisztis Ír Picsa, amibe például az észak-karolinai Tori Amos is beletartozik, és amit a rendszergazda talált ki a zenei ízlésem jellemzése végett).

A következő könyv, amit nem vettem meg, Az időutazó felesége volt, amit amúgy még kevésbé vettem volna meg, csak Isolde annyit áradozott róla, hogy mégis bekonszideráltam, pedig nem szeretem a nyünnyögős könyveket. Ugyanitt láttam, hogy a Gésa sikerén felbuzdulva további öt íróember döntött úgy, hogy gésás témájú könyvet ír hasonló címmel, és a kiadók sem árultak el túl nagy fantáziát a borítótervezésnél, hiába, járt utat járatlanért soha. A gésát egyébként anno 5 éve olvastam, egyszer elég volt.

A gésák után kicsit balra sodródtam, a szépirodalom irányába, és ott ért az első igazi kísértés, az új Nick Hornby könyv képében, de szerencsére nem tudtam eldönteni, hogy magyarul vegyem meg, vagy angolul. A fiúm persze rögtön mondta, hogy angolul, úgyhogy kénytelen voltam megállni, és elmagyarázni neki, hogy könyvet nem a primer ösztöneinknek engedelmeskedve vásárolunk, mint az állatok, hanem megfontolva például azt, hogy hol, mikor és milyen körülmények között fogjuk olvasni. Namármost a Hornby-fordítások nem szoktak túl gázosak lenni, ráadásul Hornby nálam a lektűr kategória (nem túl gondolkodós, nem túl koncentrálós, nem kell figyelni a szójátékokra), amit fáradtan olvas az ember, viszont fáradtan azért nehezebb angolul, mint magyarul. Mindegy, ez is a polcon maradt.

Itt kezdtem felfedezni a fiúm mozgásában egy bizonyos mintát, miszerint valahogy mindig közém és a könyvek közé helyzkedik, úgyhogy a hegymászós darabok felé vettem az utam, hátha ott lemorzsolódik, de a számításom nem jött be, Japán történeténél már ismét mellettem volt. Kérdeztem is, hogy mi van, azt mondta, nem szereti a hegymászós könyveket, mivel azok vagy arról szólnak, hogy emberek felmásznak valahova, és hülyék, és leesnek meg minden, vagy arról, hogy emberek felmásznak valahova, aztán lejönnek, őt pedig ezek a témák nem izgatják fel túlságosan. Akkor kértem, hogy ajánljon könyvet a katasztrófás-hegymászós típusból, mert én szeretem az ilyesmit (mindig boldogsággal tölt el, hogy nem velem történnek ilyenek), van otthon vagy 5 db repülőgépkatasztrófás darabom, és a Discovery adekvát sorozatának is hűséges nézője voltam, nem is örülök, hogy lecserélték egy olyanra, amiben most emberek a dzsungelben mindig eltévednek, mert az már tényleg szánalmas.

Aztán mondat közben megláttam a leértékelt Taschen albumok között a Movies of the 80's és a Movies of the 90's darabokat, és tudtam, hogy ezek nekem kellenek, nagyon, de végül erős maradtam. Erről nem akarok többet beszélni, mert még mindig fáj, viszont a természettudományos szekcióra emiatt, szokásommal ellentétben, már csak annyi erőm maradt, hogy fikázzam a Sagan és a Gribbin könyveket, amik olyanok, hogy a fülszöveg alapján az ember azt hinné, érdekes tudományos kérdéseket és hipotéziseket vetnek fel, aztán beleolvasva kiderül, hogy a szerző ismertet valami agyonrágott tudományos tényt, aztán hosszan-hosszan leírja róla a véleményét, mint valami bölcsész, vagy mi, golyót az ilyenekbe. Aztán kivonszoltak onnan, és az újságosnál (ugyanannál, akinél végül is Tomorrow magazin is volt, szal felkészült egy hely) kiderült, hogy mégsem szűnt meg a grafilogika, hepiend. Ja, és kaphatóak nála ezek az újrakiadott, Korcsmáros Pál féle Rejtő képregények, boldogság.

Hát, ennyit a kínálatról.

(Izé, ha senki nem jut el idáig, nincs harag, én sem szoktam a tíz sornál hosszabb blogbejegyzéseket elolvasni)

Mióta váratlan hirtelenségekkel meggyógyultam, elővettem a nyári ruhatáramat (vö. miniszoknyák, atlétatrikók, térdzoknik és neccharisnyák) és alkalmazom is magamon. Az nem lep meg, hogy azóta a vizuálvezérelt férfikollégáim látványosan örülnek annak, ha megérkeznek, és nem nyafognak, ha menetleveleket kérek tőlük. Azon sem csodálkozom, hogy azóta Tarzan azt, hogy "a mellékletet, holnapra" úgy fogalmazza, hogy "csináld meg ezt a bácsinak légyszi". De azon, hogy ma reggel a Zandi is szóvá tette (túl hirtelen léptem be az irodába, nem volt ideje magába fojtani), hogy milyen jól nézek ki, azon úgy meglepődtem, hogy el is felejtettem dehonesztáló megjegyzéseket tenni a borítékolási technikájára, pedig eltökélt célom, hogy semmiképpen, még tévedésből se tekintsen engem barátnőjének. Ha ez bekövetkezne, akkor a továbbiakban ugyanis fél helyett két és fél órákon keresztül avatna be engem az élete történéseibe.

Mindegy, délután majd kritizálom egy kicsit a módot, ahogy a kávét főzi. Remélem, hogy mivel az ilyesmit mindig a szakmai büszkesége ellen tett támadásnak veszi, ebből észreveszi majd, hogy bunkó vagyok és érdemtelen.

Most már hivatalos, hogy az anyám nem szereti a fiúmat (soha nem találkoztak), ezt úgy értem el, hogy elmondtam, hogy Kijevbe visz engem ő nyaralni, meg csernobilozni. Anyám szerint, aki nem helyesli, hogy Ed McBain könyveket olvasok, mert szerinte erőszakosak, ez minimum furcsa. De igazán aggódni akkor kezdett, amikor bevallottam, hogy barlangászati célból voltunk Erdélyben, le is eshettél volna, mondta ő, én meg nem világosítottam fel, hogy maximum az emeleteságyról eshettem volna le, mert a fiúm határozottan úgy jár jobban, ha utálják a szüleim (én csak tudom, engem szeretnek), sőt, az is megfordult a fejemben, hogy célzásokat teszek arra, hogy a kilenchónapos évfordulónk alkalmából fel akar engem áldozni a sötét erőknek (akik barlangásznak, azoktól minden kitelik, talk about falling with the wrong crowd), de aztán inkább mégsem, úgyhogy a társalgás a megjelenésem, az életvitelem és a barátaim kritizálásával folytatódott. Szerencsére ez egy puccos étteremben (étterem és koktélbárban, konkrétan) történt, bár mondtam, hogy kár belém, én, aki az alantas ösztöneinkre építő irodalomhoz vonzódom, egy McDonald's-zal is megelégszem, de mégis nagyvilági helyre mentünk, ahol barátaim, a tatárbifsztek és a karamellás túrópuding ribizlilekvárral és hántolt mandulával megvigasztaltak és elterelték a figyelmemet.

Az este pozitív kimenetelei közé tartozik ugyanakkor, hogy megbeszéltük, hogy mivel júliusban új autó áll a szülöi házhoz, az egyik régi át lesz írva a nevemre. Azért határozottan vannak annak előnyös oldalai, amikor jó útra akarnak téríteni.

"Különös ismertetőjele: az R betűt raccsolva ejti."

Miért, milyen betűt lehet még raccsolva ejteni?