Most már a hónom alatt is (bal) a tüdőm fáj, a helyzet komolyságát mutatja, hogy a délelőttöt úgy töltöttem, hogy a jobb kezemmel a bal oldalamat fogtam görcsben, és mereven bámultam a monitoromat, amin nem általam érdekesnek talált internetes oldalak váltották egymást, hanem valami csiszológép nézett vissza szembe rám, így gubbasztottunk négy órán keresztül kettecskén. Dél óta, ha nem veszek levegőt, akkor már egész jól vagyok, de holnap orvos, mert ez így nem élet.

Titkos féreg foga rág, vagy mi, mindenesetre nem elég, hogy a tüdőgyulladásos intermezzó óta folyton köhögök, de a köhögés miatt ráadásul pénteken meghúzódott az oldalamban egy izom (bár a mars-szaturnusz együttállásom az oroszlánban állítólag hajlamosít a bizarr, idióta balesetekre és sérülésekre, ezt nem gondoltam volna), és emiatt azóta sántikálok, illetve egész hétvégén nem tudtam rendesen köhögni, de még csak torkot köszörülni sem (ez a harákolóizom valahol a bordák aljánál található, óvakodjatok tőle). Roppant megalázó helyzet volt. Viszont legalább fetrenghettem mindkét napon, a testem el is hitte nekem, hogy beteg vagyok, és belázasodott, abbahagyhatná, nem akarom az egész nyarat nagykabátban tölteni. A fetrengés alatt a Holdparkot kezdtem el olvasni, Bret Easton Ellis, és most szívemből gyűlölöm mind az írót, mind a fordítót; BEE ugyanis egy Bret Easton Ellis nevű íróról írt egyes szám első személyben, viszont az életrajzi adatai nem egyeznek, és ez csalás, továbbá az első 135 oldal arról szól, hogy a fiktív BEE milyen drogokat konzumál, és hogy most akkor végül is buzi-e. Ez egyébként az író számára sem derül ki ez alatt az idő alatt, viszont engem jóval kevésbé érdekel, mint őt.

A fordító meg a következő halálos bűnöket követte el (na jó,az első nem annyira súlyos, de az utolsót csak az erős lelkek olvassák el):

• Nem fordította le a Magyarországon is bemutatott filmek címét;
• Lefordította viszont a könyvben szereplő számok címét (arrghh, aaarrrrgggghhh);
• Szerepeltet a könyvben egy bizonyos Buffy, a véres vámpír című sorozatot (halál rá, halál).

Én ezen annyira felhorgadtam, hogy le is raktam azt a könyvet talán végleg, és tegnap becsörtettem a váci utcai Libribe, ahol vettem három új Pratchettet, meg egy Ed McBaint, hogy legyen valami örömöm is az életben. Ja, meg vettem egy Románia térképet is, mert a hétvégén megyünk Erdélybe, és nálam sose lehet tudni, mikor mondok valami olyat, ami miatt a fiúm úgy dönt, hogy nélkülem tér haza. Vagy esetleg leesik valahonnan, és nekem kell nélküle hazatérnem. Mondom, soha nem lehet tudni.

- És mit fogunk holnap enni? - kérdezte tőlem pénteken a fiúm, mintha én lennék a táplálkozási felelős, vagy mi.
- Hát, ha veszünk csirkét, akkor csinálok sajtos-tejfölös csirkét tepsiben. Feltéve persze, hogy van tepsid - feleltem neki, mivel hirtelen gyanú ébredt a lelkemben.
- Hát már hogyne lenne.
- Csak azért nem voltam benne biztos, mert még nem láttam a tepsit nálad hónapokig hányódni a szennyes edények között.
- Nem is szólhatsz semmit, már majdnem mindent elmosogattam.
- És ez azt jelenti, hogy most jódarabig nem használhatunk tányért és evőeszközöket az evéshez?
- Pontosan. Döntsük már el, hogy mit akarunk.

Soha nem érti, hogy miért csinálnak a lányok akkora faxnit a házimunkából.

Meg újabb jó ötletük is támadt a kilencszázakarhányért-filmes fiúknak, pénteken a The Way of the Gun c. kötelező alkotást is megkaptam a helyileg illetékes nagyáruházban. Juliette Lewis, jó szövegek, eddig drágáért sem lehetett hozzájutni. A magyar címe egy kicsit kínos, Hullahegyek, fenegyerek, a dvd borítója is, és bár a human már évek óta ajánlgatta nekem, sokáig azért nem néztem meg, mert valamiért azt hittem, hogy valami régi Clint Eastwood, ne kérdezzétek, miért, a human sose mondott ilyet, nincsen különösebb CE-kötődése sem, az én asszociációs algoritmusom mindenki számára rejtély, beleértve engem is. Lényeg, hogy amikor megnéztem végül, akkor örültem, hogy igen, mert van hangulata, van katarzis, bármit is mondjanak a hozzánemértő magyar filmkritikusok.

Hale Chidduck: Do you believe in karma?
Joe Sarno: Karma's justice without the satisfaction. I don't believe in justice.

En egeszen mostanaig azt hittem, hogy mar elertem azt a kort es erettseget, hogy kulturaltan vegig tudjak ulni egy eloadast, de ugy tunik megsem. Legalabbis a rendszergazda kepeinek tanusaga szerint en eloadason vagy asitozom, vagy a falnak dolve bamulok a levegobe merengve, vagy a tenyeremet nezem nagy odaadassal, egyedul az vigasztal, hogy a tobbiek sem jartak jobban, ennyi alvo embert nyilvanos helyen keszult kepsorozaton meg nem lattam.

Egyebkent meg ez a wiw, ez a furcsa egybeesesek katalizatora, peldaul mar ket napja fel-felbukkant a fejemben egy furcsa hangzasu, de ertelem nelkuli szo (kb mit a pergola, csak jelentes nelkul), amikor egy ilyen nicknevu ember bejelolt engem; idokozben rajottem, hogy biztos a mult hetvegere regisztraltak kozott volt ott a neve, es biztos ott is talalkoztunk, ugyanakkor az is biztos, hogy ket szot nem valtottunk egymassal, csak asszem, pont a felhivatalos wiwes brainstormingon ultunk egy teremben, de arrol is nagyon hamar kilogtam, mert rogton azzal indult az egesz, hogy oracle adatbazis-programozas, meg kesleltetesi utemezes, es ezekhez en nem nagyon tudtam hozzaszolni. A tobbiek java resze sem, csak ok illedelmesebbek voltak.

A masik ismerosomet, aki bejelolt, eloszor fel sem ismertem, nagyon nem tudam hova tenni, aztan tobboras megfeszitett gondolkodas utan rajottem, hogy egy volt forumtars, akivel szemelyesen is talalkoztunk, meg minden, de az igazi nevet nem nagyon hasznaltam. Itt leginkabb az a rejtely targya, hogy o honnan ismert fel, amikor peldaul a vezeteknevemnek csak a kezdobetuje van fenn, a forumos nickjeim kozul egy sem, fenykepek ugyan vannak, de azota sokat valtoztam, peldaul amikor utoljara talalkoztunk, nem volt hajam. Titokzatos dolgok ezek.

Tegnap egyébként végül nem mentem a fiúmmal külszíni fejtést nézni, mert mint megállapodtunk benne, ez az unalmasabb férfidolgok közé tartozik, amik engem nem izgatnak fel (nincs benne olyan, hogy támfal, meg sújtólég), és akkor ott voltam nála, és éhes lettem, de egy hosszas döntési folyamat eredményeképpen végül mégsem ettem meg a vésztartalék-virslijét, hanem felidéztem magamban a gyerekkoromat meghatározó szabályrendszert, ami arról szólt, hogy mit nem vagyok hajlandó megenni semmiképpen. Következzék akkor a feketelista (tekintetbe veendő, hogy időközben sokkal komformistább lettem, például most már simán el lehet vinni társaságba is (legalábbis evésügyileg simán)):

• fehér ételek (pl tejbegríz, vaníliafagyi, madártej);
  
• homogén ételek (pl tejbegríz, spenót, krumplipüré);
  
• minden olyan étel, ami látványosan tejből készült (pl tejbegríz (az örök vesztes), turmixok, gyümölcslevesek), kivéve a kakaót, mert a kakaó nyilvánvalóan a csokoládéfélék családjába tartozik, és nem a tejfélékébe;
  
• halak és egyéb tengeri állatok;
  
• magos szőlő (mindig kimagoztam, mielőtt megettem);
  
• minden olyan hús, vagy húsból készült étel, aminél a zsír-, mócsing-, bőrke-, csont- vagy porctartalom leghalványabb gyanúja felmerült (beleértve a menzás fasírtot, pörköltöt, rántotthúst, nem beleértve a grillcsirke bőrét);
  
• méz (egyszer másfél éves koromban széntablettát mézbe mártva akartak beadni nekem, utána vagy húsz percig öklendeztem, majd a csupasz széntablettát simán benyeltem);
  
• gomba és gombatartalmú ételek;
  
• minden olyan étel, amiben főtt (vagy sült) hagyma van;
  
• olajban sült, kelt-, vagy rétestészták;
  
• külföldi ételek (hat éves moszkvai pályafutásom alatt egyedül a pelmenyit voltam hajlandó a helyi specialitások közül megkóstolni, azt is csak az utolsó évben);
  
• bármi, ami azonosítatlan alapanyagokból készült, és azt mondták rá, hogy kóstoljam meg, ízleni fog.
  

Fenntartással kezeltem továbbá a lekváros kajákat, a vegetát és még egy csomó másegyebet is, és nem értettem, hogy más embereknek ezek a szabályok miért nem nyilvánvalóak. Tanulsága igazán ennek a történetnek nincsen, hacsak az nem, hogy azóta is messzemenően hajlandó vagyok tolerálni mindenki bogarát és hisztijét az elkerülendő dolgokkal kapcsolatban, pedig ezek általában jóval értelmetlenebbek az olyan nyilvánvaló elővigyázatosságoknál, mint például hogy polipot józan ember nem vesz a szájába.

Na, a héten kirúgódott a titkárnő is (őszintén reméltem, hogy valakinek lesz mersze végre megmondani neki, hogy már nem dolgozik itt, és nem csak abból fogja észrevenni, hogy nem kap fizetést, és valaki más ül a helyén). A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt behívták őt a főnöki irodába, ahonnan kuncogva jött ki, felkapta a telefonját, majd továbbra is kuncogva megbeszélt valakivel valamit. Nekem nem mondott semmit tegnap reggelig, amikor is közölte (szintén kuncogva), hogy nyugodtan adjak meghatalmazást a Zandinak is a postához, mert ő péntektől már nem dolgozik it, hihihi, ennél a pontnál már kezdtem sejteni, hogy nála a kuncogás a stresszoldás része, ezzel együtt külső szemlélőnek az ilyesmi baromi idegesítő, rögtön együtt is éreztem a balroggal, aki kuncogás miatt rúgta ki az előző csaját, és el is szégyelltem magam, amiért akkoriban türelemre intettem őt. Rájöttem ugyanis, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet tolerálni, és gyökerestül irtani kell őket, ahol csak lehet. A Zandi meg természetesen nem kap postai meghatalmazást, mert ő ezt rangbéli emelkedésnek tartaná, én meg vagyok elég vérgeci ahhoz, hogy megfosszam az ilyen apró örömöktől (meg persze azért sem, mert így sem bírom követni, melyik levél mikor kinek a kezén tűnik el, a Zandi meg különösen amnéziafenomén, de a fő motivációm természetesen a vérgeciség).

Természetesen volt egy ki búcsúztatóbuli is tegnap, ilyenkor ugyanis mindenki örül titkon, hogy nem őt rúgták ki, és ezt meg kell ünnepelni. Az ajándékot a Zandi választotta ki, tetszését egy határozottan szexuális töltetű jelenetet ábrázoló, kétszereplős fekete asztali szobor nyerte el*, amit ráadásul a titkárnőnek itt mindenki előtt ki kellett bontania, és hát az ilyesmit nehéz így nyilvánosság előtt kommentálni, nem is sikerült neki. Az új áldozat jövő héten érkezik talán, és így első blikkre némileg életképesebbnek tűnik, bár neki is vannak ilyen beszólásai, mint hogy az előző helyemen kitöltettek velem egy intelligenciatesztet, hogy megtudják, mennyire tudok bánni az emberekkel, tehát a szórakoztató faktort, úgy néz ki, a jövőben sem kell majd nélkülöznünk.


* A Zandi szerint ez az igaz szerelmet, és a feltétel nélküli odaadást szimbolizálta, ami nem tudom, hogy jön a munkaügyhöz, ha csak úgy nem, hogy erről mindig eszébe juthat majd a titkárnőnek, hogy kibasztak vele így esküvő előtt. Ilyenkor mindig pozitív visszaigazolást kap az az életelvem, hogy mindent elkövetek annak biztosítására, hogy a Zandi ne szeressen engem. Még mindig biztonságosabb az ő érzelmeinek az árnyékosabbik oldalán maradni.

Ja, egyébként meg mindenkinek, aki szereti (tudom, hogy illik, de nekem hosszú évek alatt sem sikerült megkedvelnem, ellentétben pl. az Arizonai álmodozókkal): az Auchanban újabban kapható ezresé' a Macska-jaj c. Kusturica alkotás.

Az Aljas (Alias) nem igazán jött be nekünk, a Dark Angelt meg nem lehet megszerezni, úgyhogy próbaképpen lenyomtuk most a Shield első szezonját (nem hosszú, rendhagyó módon 13 epizód) azokban a szakaszokban, amikor éppen nem aludtam és nem ettem (nem könnyű elkapni ezeket mostanában). A Shield egy Los Angeles-i rendőrkapitányságról szól, amin belül működik kísérleti jelleggel az ún. Strike Team is Vic "Good cop and bad cop have left for the day. I'm a different kind of cop" Mackey vezetésével, aki nem igazán riad vissza a törvény árnyékosabb oldalára való átcsellengéstől sem, amennyiben ez érdekében áll. Ugyanakkor a Strike Team tagjai számára igen fontos a betyárbecsület, és tetteiket a személyes haszonlesésen kívül egyfajta sajátos igazságérzet is vezérli, például csak az olyanokat lövik le, akik árulkodnak, aminek jogosságát mindenki beláthatja, aki hozzám hasonlóan öcs típusú testvérrel nőtt fel. Van persze mindenféle személyes mellékszál is a történetben, de szerencsére nem nyünnyögnek sokat, a lényeg mindegyik epizódban az aktuális bűntények kinyomozása (időnként több részen keresztül), a belső kimittud, meg a vallatási technikák, ami számomra különösen vonzó motívum. És pörög az egész, az egyetlen negatívum talán a szereplők megjelenítése az elején, ami úgy történik, hogy bevillan két másodpercnyi akció, majd egy fekete képernyő egy névvel, és ez ismétlődik párszor roppant idegesítően. Viszont a főcím kimondottan rövid (már-már a Lostéval vetekszik), és jó a zene.

Elgondolkoztam egyébként azon, hogy mennyire károsítja az emberek pszichéjét egy olyan sorozat, ahol a kimondottan simlis (gyilkosságtól, rablástól, súlyos testi sértéstől sem visszariadó) főszereplőkkel azonosulnak, akik ráadásul rendszeresen megússzák tetteiket, és arra a következtetésre jutottam, hogy számomra például ez kimondottan üdítő a sok kilúgozott, pc cuccos után. Ráadásul megtaláltam a távirányítómat (vagyis nem én, én ez alatt a két hónap alatt nem vittem igazán túlzásba a keresését, csak időnként ránéztem a kisasztalra, hátha valahogy visszakerült oda, de nem, viszont vasárnap este volt valami csernobilos összeállítás a Discoveryn, úgyhogy a fiúm két perc alatt megkereste), úgyhogy bekapcsoltam a tévét, és az kb 45 perc alatt annyira felbaszta az agyam, amennyire a Shield teljes első évadja sem, pedig az gyilkosságos sorozat, és mindezt úgy, hogy a Discoveryről nem kapcsoltam máshova. A Discoveryn a Mythbusters ment, és azt próbálták benne bebizonyítani, hogy a vajaskenyér nem hajlamosabb a vajas oldalára esni, mint a simára, és esküszöm, pár perc után fizikailag rosszul lettem attól, ahogy a vajaskenyereket rugdosták bakancsban a hülye amerikaiak, azt hiszem, ezt nevezik kulturális szakadéknak. Bár alapvetően kedvelem őket, de abban, hogy az egyszervolt amerikai pasimmal szakítottam, komoly szerepet játszott az, hogy képes volt a repülőre vett könyvét az utazás végén kidobni. Igen, a szemetesbe bele.

Szóval akkor leültem látótávolságon kívül a monitor elé, és csak hallgattam a tévét, már kezdtem is lenyugodni, amikor jött a köcsög Robi az ő Nicorette tapaszával. Egyszerűen nem értem, hogy van képe ehhez a tapaszgyárnak, hogy a majomarcút erkölcsileg magasabbra helyezik azért, mert nem képes magától leszokni, hanem ehhez segédeszközökre van szüksége - nagyon felháborodtam, sajnos ehhez nem volt közönségem, olyankor sokkal jobb, amikor a fiúmmal nézzük ágyból a tévét, és versenyt fikázzuk a benne szereplőket, valószínűleg igen szórakoztató öregkor elé nézünk. És az a leereszkedő hanghordozás, ahogy Zoliról, a Nicorette tarajos süléről beszéltek, na azzal végleg kihúzták a gyufát, ki is kapcsoltam a készüléket. Holnap talán kísérletet teszek az Animal Planettel, hogy azt meddig bírom.

Tehát a sportolókról az az én elméletem (ne feledjük, hogy ezt a biciklit tolva egy végeláthatatlan úton felfelé dolgoztam ki), hogy a sportolók végtelenül buta és tehetségtelen emberek, mert ha bármilyen intellektuális vagy kreatív hajlamuk lenne, akkor maradandó alkotásokba fektetnék az energiáikat, és nem azzal próbálnák felhívni magukra a figyelmet, hogy a lábukkal ütemesen nyomkodnak lefelé. Valahol a tizenhatodik kilométer környékén arra is rájöttem, hogy a biciklizés még az úszásnál is unalmasabb, mert az úszásban van kartempó is. A tizennyolcadik kilométernél - ami az út legmagasabb pontja volt - a fiúm maltodextrint etetett velem, valószínűleg csupán azért, hogy a szenvedéseimet fokozza (én ilyen rosszat még nem vettem a számba), nem törődve szemrehányó, sebzett tekintetemmel (bár az is igaz, hogy a szemrehányó tekinteteimnek az erőteljesebbjeit még az út előtt elhasználtam rá, mert tudtam, hogy útközben átlagban 5 kilométerrel fog előttem haladni, és úgy kevésbé hatásos, ezért előre szenvedtem látványosan). Az út pozitívumai közé sorolható viszont, hogy rengeteg érdekes madarat láttam, sajnos a legtöbbje már nem élt, meg volt valami shaolin falu felé mutató tábla is, de lehet, hogy akkor már hallucináltam a fáradtságtól, mert ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Mindenesetre a klub számolhat azzal, hogy ezentúl minden tábor Budapesttől biciklivel elérhető távolságon kívül fog bekövetkezni, amennyiben nekem ebbe bármennyi beleszólásom lesz.

Kesobb szandekomban all majd kifejteni tobbek kozott a sportolokkal kapcsolatos elmeletemet, ami nem vet rajuk tul jo fenyt, talan azert sem, mert a bicikli tolasanak kb 8. kilometerenel kepzett meg bennem, de egyelore merhetetlenul fel vagyok haborodva azon, hogy a rendszergazda azzal vadolt meg nyilvanossag elott, hogy mindharom este elszabotaltam a vetitest. Ha legkozelebb azt a koltoi tulzast olvassa a blogomban,  hogy mekkora egy pszichopata vagyok, akkor kovetelni fogja, hogy zarjanak be, vagy mi van? Es raadasul valaszolni sem tudtam a meltatlan felvetesere, mert o meg a mai netemet szabotalta el. Pfuj.

Meg azert is kesobb irok, mert itt nincsenek ekezeteim, es azt nem szeretitek.

A kanalas orvosságnak hála az étkezések közét leginkább alvással töltöm, viszont legalább nem köhögök, érdemes engem utazni vinni. A Shieldben tényleg Vic Macnek hívják a kopaszt?

Eltoltam egész Esztergomig a biciklit, szétégtek a vállaim, de állítólag az erkölcsi győzelem az enyém. Az intellektuális szerintem bizonyítottan azoké, akik légkondícionált autóban tették meg az utat. A tegnapi nap kifejezése: "re ja vue", vagyis "ez egy olyan hely, ahol bizonyára megfordulok még", ezt szeretett ex-elnökünk követte el. A Titi amikor beállított, rögvest közölte velem, hogy fázott a lába, ezért felvette az egyik zoknimat, de utána ki mosta a saját patyolat kezével, és ki is teregette. Most azon töprengek, hogy csempészhetném be az önéletrajzomba mintegy természetes, gördülékeny módon, hogy a klub elnöke szokta mosni az én zoknimat.

Egyébként meg minden a szokásos, időnként halványan ismerős emberek jönnek oda hozzám, és rég nem látott jóbarátként üdvözölnek, én meg próbálom valahogy megtudni a keresztnevüket. A tegnapi (általam rendezendő) mozizást szabotáltam, majd még felelek magam előtt ezért.

Ó, hogy én mennyire végtelenül gyűlölöm az elektromos kenyérpirítókat. Mivel érdemeltem én azt ki, hogy morzsatálcák használati utasítását kelljen fodítanom?

- Látod, ilyenek a demokraták - magyaráztam a fiúmnak, úgy is, mint illetékes. - Ellenzik ugyan a fegyvertartást, de bárkit agyonvernek egy fogkefével, ha úgy hozza a sors.
- Nem, te félreérted a lényeget. Arról van szó, hogy egy demokratából is lehet rendes ember, ha legyilkolják a családját és levágják három ujjpercét.

Az indított minket megint ilyen politikai témájú értekezésre, hogy tegnap este megnéztük a The Hills Have Eyes című, sugárfertőzött zombikat szerepeltető filmet, közvetlenül miután a fiúm lefoglalta a csernobili utat. Szerinte ez így egy romantikus este volt, én meg nem vitatkozom vele, hanem örülök, hogy szereti a romantikát. A nap ezt megelőző része sokkal szörnyűbb volt, abban hülye titkárnők, hülye biztosítók és hülye biztosítási brókercégek szerepeltek, pedig a munkámat kellett volna végeznem, ráadásul a klímaszerelő szerviz ürügyén elvitte a légkondícionáló leglétfontosságúbb alkatrészét (v.ö. ventilátor), azóta nincs nekünk hideg, csak egyre magasabb fokok. Még szerencse, hogy holnap utazás.

- Létezik olyan ember, aki képes nem elolvasni a spoilereket, ha ott vannak a szeme előtt, még ha ki is táblázzák, hogy spoiler? - közvéleménykutattam a fiúmat, ő lévén kéznél.
- Én például simán átugrom őket.
- Ez furcsa, mert én mindig meg voltam győződve, hogy ez emberfeletti képességeket kívánna, úgyhogy a spoiler kijelzése/nem jelzése csak udvariassági kérdés, illetve ürügy a nyafogásra. És mivel kettőnk közül én hasonlítok jobban egy normális emberre...
- Már miért te? Most páratlan hét van, vagy mi?

Szóval spoilerkedés következik, így május vége felé gyors áttekintés még az általunk preferált aktuális seasonok befejező részeit illetően:


És akkor ott van még annak a problémája, hogy vajon mit fogunk csinálni egész nyáron. Az Aljasból csak egy részt bírtunk ki.

A hétvégén megint visszanyertem a bizalmamat a fogyasztói társadalomban, mert bizony kiadták kedvezményes áron a Mementót, amit két hete még drága pénzekért sem lehetett megkapni sehol, annak ellenére, hogy filmtörténeti klasszikus (különös tekintettel a "What am I doing? Oh, I'm chasing this guy. No, he's chasing me" jelenetre, amely kiváltképp emlékeztet engem a saját gondolkodásmódomra időnként, például azokban a pillanatokban, amikor a fürdőszobában ácsorogva eldöntöm, hogy biztosan fogat mosni jöttem ki, és másodszor is sikálok, viszont egyszer sem rakom be a kontaktlencsémet), szintúgy, mint például a Pitch Black (különös tekintettel a "Don't you cry for him. Don't you dare" jelenetre, ami ugyan nem emlékeztet engem magamra semennyire, viszont rendkívül jó példája annak az igazságosztós jólmegmondásnak, ami manapság, amikor a gonoszokat is meg kell menteni az saját üdvözülésünk érdekében, teljesen kiveszett a filmekből. Ehelyütt ünnepelném még egyszer a Fireflyból azt a jelenetet is, ahol a fenyegetőző nagyon gonoszt különösebb faxni nélkül belelökik a repülőgép-hajtóműbe). Ha még a Dogville-t is megjelentetik valami kigazdálkodható formátumban, akkor nem is marad nekem több vágyam ebben az életben.

Pedig egyáltalán nem így kezdődött a hétvége, hanem úgy, hogy a fiúm szombat hajnalban, amikor a legsebezhetőbb és kiszolgáltatottabb vagyok, nekemszegezte gyors egymásutánban, hogy menjünk el Felső-Sziléziába, a Ruhr-vidékre és valami harmadik gyanús helyre, amire már nem emlékszem. Azt, hogy Kijevbe foglal repülőjegyet, már előző este megbeszéltük. Meglepő módon igent mondtam, noha a számomra kívánatosnak tűnő úticélok között olyan helyek szerepelnek, mint Thaiföld, Japán, Finnország és Izland, sajnálatos módon ezek a lokációk nem keltették fel a fiúm figyelmét azzal, hogy valami módon (hasadóanyag-sugárzás, hatezer méteren felüli magasságok, esetleges hóviharok lehetősége mínusz negyven fokban) életveszélyesek lennének, vagy dúskálnának olyan objektumokban, ahova csak erővágó segítségével lehet bejutni, ellentétben például Felső-Sziléziával, ahol állítólag más sincs, mint elhagyott gyártelepek, úgyhogy a fiúm, aki hozzám hasonlóan egy lelkiismeretlen, opportunista ribanc, keresett is rögtön egy gyártelepfanatikus lengyelt a neten, akinek megírta, hogy magyar, lengyel két jóbarát, úgyhogy lesz szíves útbaigazítással és egyéb információkkal szolgálni. Mondjuk én egy szót nem szólhatok, mert éppen ma vetettem latba minden személyes vonzerőmet, hogy valakit rábeszéljek egyrészt arra, hogy jöjjön el Esztergomba, másrészt meg arra, hogy ha már amúgy is jön, hozza el a hivatalos cuccokat, és ha már amúgy is ő hozza, akkor egyenest a szüleimtől tegye ezt, hogy ne nekem kelljen velük konduktálnom.

A nyaralási terveink egyeztetése után - vagyis azután, hogy a fiúm közölte velem a nyaralási terveinket, és szépen nézett, úgyhogy igent mondtam - a hétvége, meglepő módon, azzal folytatódott, hogy toltam felfelé a biciklit az emelkedőn. Sokáig. Utána bútort szereltünk, majd kifordult a világ a sarkából, mert mégsem kellett lemennem egy végtelen szerpentinen csak azért, hogy utána felfelé vánszoroghassak rajta pár órán keresztül, hanem egyenest hazamentünk. Ez már csak azért is meglepő, mert a fiúm meg van róla győződve, hogy én igazából szeretek emelkedőn felfelé kerékpározni, csak valami lányos izé miatt nem vallom be; szerintem meg én meglehetősen straightforward vagyok ilyen élet-halál problémákat érintő kérdésekben, de azért valahol örülök, hogy a fiúm mindenféle titokzatosan nőies vonásokat tulajdonít nekem, még ha ez azzal is jár, hogy állandóan egy biciklit kell magam után vonszolnom mindenféle úttalan utakon, mint egy misztikus thrillerben. Na és ezután jött a vasárnap, amikor elmentünk a boltba zsemléért, és vettünk Mementót meg Lengyelország térképet is, ami azt bizonyítja, hogy csak hagynunk kell a dolgokat történni maguktól, nem szabad harcolnunk ellenük, és akkor a dolgok maguktól a lehető legjobbfelé fognak tendálni, időnként még biciklizni sem kell majd.

Tényleg, nem tud valaki egy jobbfajta elhagyott gyártelepről Thaiföldön?

Attol, amikor araszolok felfele biciklivel a gazdagreti lakotelep mellett a hosszabbik uton, es reszben buszke vagyok arra, hogy mar tul vagyok a felen es meg nem alltam le, leszamitva a csokivasarlast a Kaisersben, reszben meg azon toprengek, lehet-e biciklis sisakban napszurast kapni, es egyaltalan, a fejem hany szazalekat kell susse a nap es milyen hosszan ahhoz, hogy napszurast kapjak, es akkor elhuz mellettem a ket oszhaju kerekparos tata masodszor is, majd visszafordulva biztato szavakat inteznek felem, na attol elont egyfajta bibliai alazat.

Itt bent egyébként minden a szokásos módon folyik, egyre közelebb kerülünk az új titkárnő ígéretéhez, akit aztán a régihez hasonlatosan kifacsarunk majd, mint egy citromot, majd eldobjuk meggyötört, üres korpuszát, vagy valami hasonlót cselekszünk vele. Addig is elvagyunk valahogy a régi titkárnővel, akinek valószínűleg az agyára húzódott a közelgő esküvője, mert egész nap virágot kell vele válogatni, meg menyasszonyi fülbevalókról beszélgetni, ugyanakkor már e-mailt sem képes küldeni. Nem nekem, hanem úgy általában. Ezt onnan tudom, hogy tegnap elárulta nekem, de az ártatlanság vélelmének fenntartása céjából nem kívántam belemenni mélyebben ebbe a témába vele, mert nem sokkal korábban például másfél órán keresztül nem sikerült elküldenie egy faxot, aztán megesett rajta a szívem, és elárultam neki a titkot, hogy külföldre nem 06-tal kezdjük a tárcsázást. Mindkét témában (e-mail, fax) a gépet hibáztatja, az ártatlanság vélelme arra vonatkozik, hogy hátha az előbbi tekintetében neki van igaza. De nem hinném, mert egyéb tekintetekben is furcsa dolgokat művel, például rendszeresen mint urakra és hölgyekre referál a kollégáira, pedig csak ránk kéne néznie.

Ma viszont jön megnézendőnek egy új lány, remélem, ő hagyja majd szeretni magát, az viszont egyelőre nem teljesen világos számomra, hogy ki és mikor fogja megmondani a régi titkárnőnek, hogy már nem dolgozik itt, mert egyelőre senki nem szólt neki, hogy nézegesse figyelmesebben az álláshirdetéseket. Végső soron mondjuk az valószínűleg jelzésértékű lesz számára, ha valaki más ül a székén, illetve egyszercsak nem kap fizetést, de sajnos ebben sem lehetünk biztosak, tekintve, hogy mint már említettem, számára a fax- és e-mail küldés is leküzdhetetlen szellemi kihívást jelent. Mindegy, majd kiderül.

A tegnap átéltek hatására még inkább kikristályosodott bennem az eddig is ott lapuló meggyőződés, hogy a lélegzés lehetősége ok nélkül túl van értékelve napjainkban, továbbá, hogy tökmindegy, hogy a metrón fulladok meg vagy a biciklimen, ugyanakkor az utóbbin legalább méltósággal, a tömegtől távol tehetem ezt, úgyhogy ma reggel megint kerékpárral tettem meg a 22,5 kilométeremet. A bicikli nagyon boldog volt, meg kicsit kajla, például a láncot is többször ledobta örömében, meg alig tudtam olyan gyorsan tekerni, mint ahogy menni akart, és igen büszkén száguldott el például a budai alsó rakparton feltorlódott kocsisor mellett, én viszont várakozásaimmal ellentétben nem haltam meg, még csak meg se kellett állnom, és a köhögéseimet is beosztottam a piros lámpákra. Továbbá el sem ütöttem egyetlen, a bicikliút közepén andalgó gyalogost sem, ami mindig öröm. Leginkább a gyalogosoknak, csak ők nincsenek ezzel teljesen tisztában, úgyhogy én örülök helyettük is. Meg örülök annak is, hogy megint úgy érzem, van rá esély, hogy túlélem a Budapest-Esztergom távot is; a fiúm ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy ezt majd biciklivel tegyük meg, indoklása szerint azért, mert ő nagyon régen utazott úgy bárhova, hogy nem volt annak komoly esélye, hogy útközben belehal valamibe, és másképp ő már nem képes. Én viszont felhívtam a figyelmét arra, hogy még ha biciklivel is megyünk, számára az út legnagyobb megpróbáltatását jelentő része az lesz, amikor engem kell majd meggyőzni arról, hogy hagyjam abba a nyávogást, keljek fel az aszfaltról és üljek vissza a biciklire, azt hazudva, hogy már közelebb vagyunk a célhoz, mint a kiindulási ponthoz, mivelhogy ő délutáni szórakozásképpen szokott ekkora távokat megtenni. Ennek ellenére hajthatatlan, mondjuk ő szereti az ilyen dramatikus jeleneteket (mármint azokat, amiben én vagyok a dramatikus). Szerintem elkapattam.

Nem süket. Tudom, mert ráüvöltöttem, amikor másfelé nézett, hogy húúú, és akkor megfordult és értetlenül bámult rám, én meg közöltem vele, hogy nem süket, aminek később együtt örültünk.

Viszont egyre jobban érzem az új sorozat megfelelő kiválasztásának felelősségét. Amikor a Fireflyt néztük, akkor a fiúm leginkább a reaverekkel azonosult és időnként meg is támadott, az Angeles korszakban vámpíros pólót vett nekem, tegnap viszont elmesélte, hogy a múltkori internetes problémát egyfajta Sherlock Holmes meets House módszerrel oldotta meg. Kérdeztem, hogy azt meg hogy, azt válaszolta, hogy először kizárta az összes hibalehetőséget, majd úgy döntött, hogy akkor az ügyfél hazudik, és kiküldött hozzá egy ügyfélszolgálatost egy notebookkal, aki be is bizonyította, hogy megy az internet. Szóval nagyon, nagyon fontos lenne, hogy ne olyan sorozatot találjunk, aminek például egy visszaeső kannibál a főszereplője. Az azonosulás miatt. Sokáig töprengtünk azon is, hogy ha a version úgy gondolja, hogy nekem bejön a szuperügynökcsaj, akkor vajon a fiúmnak tetszene-e az Alias, egyáltalán, milyen a mi szuperügynökcsaj-zsánerünk? A többszörös intencionalitási szintekbe mindig belezavarodom.

Viszont nagyon jó fej vagyok és rendkívül hűséges, még álmomban is, ugyanis tegnap éjjel nem más, mint Charles, Wales hercege kérte meg a kezem, én viszont rövid gondolkodás után azt feleltem neki, hogy nem mehetek hozzá, mert van barátom. Érdemeimből szerintem nem sokat von le az a tény, hogy a rövid gondolkodás alatt az is átfutott a fejemen, hogy nem is tudnék mit felvenni egy flancosabb eljegyzési partira; lényeg, hogy egy egész koronahercegről mondtam le a fiúmért. Hiába, love conquers all.

Amúgy meg továbbra is aktívan részt veszek a Tábor Praecox szervezésében, például - szándékaim szerint - lelkesítő leveleket írok klubtagoknak, annak ellenére, hogy a táblázatoktól (az e-mail címeket tartalmazó táblázatoktól is) valamiért hajlamos vagyok kiborulni. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a múlt éjjel egy Bruno Taglista nevű korzikai bérgyilkossal álmodtam, aki szörnyű dolgokat cselekedett, ami nem kicsi ár, tekintve, hogy úgysem fog eljönni senki (főleg, hogy leveleim stílusában mindkét elémfektetett irányelvnek próbáltam megfelelni; az egyik az, hogy hangsúlyozzam ki a rendezvény intellektuális/előadásos jellegét, a másik az, hogy domborítsam a buli oldalát, mindezt egy ékezeteket nélkülöző gépen). A leveleket a fiúm, a postázási trükkök ismerője adta fel ügyesen, és ráadásul nem is ez az ő egyetlen jó tulajdonsága, hanem például nem ébred fel éjszaka arra, ha köhögök. Meg se moccan. Lehet, hogy süket, csak eddig nem vettem észre, mert jól olvas szájról (lehet, hogy ő se vette észre, a múltkori House-ban pl olyanok szerepeltek, akik nem vették észre, hogy vakok, úgyhogy simán elképzelhető), sebaj, én ilyennek szeretem.

Na jó, igazából kikeltem az ágyból, bejöttem dolgozni is (az előző bejegyzés nagy részét még tegnap írtam), és a mai napom a gérvágó jegyében telik (minden, amit valaha is tudni akartál róla, de soha nem merted megkérdezni). És amúgy végignéztük a House-t is a második évad 21-ik részéig, úgyhogy nagyon, nagyon gyorsan kérek ajánlatokat valami nézhető sorozatra, mert ha függőségem nem talál magának új tárgyat, annak beláthatatlan következményei lehetnek az univerzumra nézve.

Szóval Jared Diamonddal nincs túl sok gond, abszolút kiegyensúlyozott a viszonyunk, szeretettel és tisztelettel viseltetünk egymás felé, és bár tisztában vagyunk a másik esetleges fogyatékosságaival, ezekkel képesek vagyunk együttélni; az, hogy időnként hosszabb időre lerakom a Háborúk, járványok, technikákat, az nem a személyes problémáink miatt van, hanem leginkább a téma egyenes következménye.

Az előző könyvét, a Harmadik csimpánzot amúgy is jobban szerettem, mert abban könnyed, érdekes dolgokról volt szó (leszámítva a népirtásokat, meg azt, hogy az emberi nők pár szülés után eldobhatósnak lettek tervezve), mint például arról, hogy miért hangsúlyozottan szexuális töltetűek a legális drogok (alkohol, cigaretta, szivar) plakátjai. Itt Diamond Amotz Zahavi fitogtatásgén-elméletével von párhuzamot; Zahavi szerint a "fitogtatásgén" okozza a paradicsommadarak rendkívül hosszú, őket a mozgásban és a menekülésben is akadályozó díszes farktollait, amik a lány-paradicsommadarakban szerinte olyan feltételezéseket keltenek tudatalatt, hogy ha ez a fiúmadár ekkora hendikeppel képes volt idáig életben maradni, akkor biztos rendkívül jó tulajdonságokkal rendelkezik minden más téren, úgyhogy nosza, csináljunk vele kicsi paradicsommadarakat. Hasonló dolog történik néhány gazellánál is, aki meglátván a vadászó oroszlánt, menekülés helyett négy lábon egy helyben kezd el szökellni, ezzel kívánván jelezni, hogy ő annyira gyors és fürge állat, hogy még ezt a pillanatnyi hátrányt is megengedheti magának, az oroszlánnak ilyenkor mérlegelnie kell, hogy mekkora annak az esélye, hogy a gazella egy blöffre teszi fel az életét. Diamond szerint ugyanez a helyzet az egészségkárosító élvezeti cikkek reklámjaival, amikben általában különösen ki van hangsúlyozva a szokás férfias jellege (Marlboro Men, stb); szerinte ez is azt a tudatalatti üzenetet közvetíti, hogy én annyira fasza gyerek vagyok, hogy a szervezetemet romboló nikotin, koffein, alkohol, stb ellenére is képes vagyok funkcionálni és szexuális aktivitást tanúsítani.

Na, a Háborúk, járványok, technikák nem ilyen, bár az is jó könyv, sőt, szép könyv, vonzó papíron, jó tördeléssel, hibátlan fordítással (leszámítva talán az alcímét, The Fates of Human Societies, ahol a Fate sorsot jelent, míg magyarul a fátumról, ami bár kétségkívül fennköltebb, inkább a végzetre asszociálunk, aminek nem ugyanaz a csengése, mint a sorsnak), viszont rögtön az elején előhozza a moriorikat, akik nagy részét a maorik egyszerűen megették, kihasználva azt, hogy a moriorik egy békés vadászó-gyűjtögető nép voltak, akik úgy vélték, hogy a konfliktusokat először megbeszélés útján kell megpróbálni rendezni, míg a maorik nem. Na itt tettem le először a könyvet, mert ettől a sztoritól mindig ideges leszek; kábé az volt rám még ilyen hatással, amikor az Angelt behegesztette egy koporsóba a köcsög Connor, és leküldte a tenger fenekére, na akkor napokig nem lehetett hozzám szólni. Egyszerűen nem hiszek abban, hogy bármilyen sanyarú fiatalkor felmentést adhat ilyesmire, elvégre mindannyiunknak megvannak a magunk gyerekkori történetei (még ha nem mindannyiunkéban is szerepelnek bizonyos pokoli dimenziók), aztán mégsem csinálunk ilyet. Ezután kicsit lenyugodott a könyv (mármint a Háborúk, járványok, stb), úgyhogy folytattam, és legközelebb csak akkor raktam le hűlni, amikor már a harmadik fejezeten keresztül csak arról volt szó, hogy a hadi technikák kifejlesztéséhez mindenképpen át kell térni a vadászó-gyűjtögető életmódról a növénytermesztő-állattartóra, és le kell telepedni, és nemesíthető növényeket kell tartani, és át kell térni. Mindenképpen. Mert ahhoz, hogy erőforrások szabaduljanak fel technikai fejlesztésekhez, mindenképpen megtermelni kell az élelmiszert gyűjtögetés helyett, stb, stb, és ez így ment vagy ötven oldalon keresztül, mint amikor elakad a tű. Azért még itt is voltak aranyos részek, például a zebráról, akinek az egyik kedvenc szórakozása, hogy beleharap emberekbe, és nem engedi el őket, hanem áll ott vigyorogva egy emberrel a szájában, és ráadásul nem lehet lasszóval elkapni, mert elhajol, amivel az életrevalóságnak sokkal nagyobb fokáról tesz tanúságot, mint például a levesteknős, aki nem is tudom, mire számított ezzel a névvel.

Azóta egyébként rájöttem, hogy a Thackeray életrajzzal (ami szintén dühítő bír lenni, csak másképpen; soha nem értettem, hogy ha valaki nem hajlandó dolgozni, illetve luxuscikkekre szórja el a pénzét, akkor miért a sors igazságtalanságára panaszkodik, amikor elfogy neki?) és a Tomorrow magazin kisszínes rovataival* kombinálva pont megkapom azt a sokszínűséget és témáról-témára ugrálást, ami a Harmadik csimpánzot olyan vonzóvá tette számomra, következésképpen az életem csupa kaland és érzelmi hullámvasút mostanában. Képzeljétek el, mi lenne, ha még az ágyból is kikelnék.


* na jó, ez utóbbiban napjában párszor azt is elolvasom, ahol kedves és szép dolgokat mond a blogomról; lehet, hogy ezáltal leszek egész életemben a legközelebb a hírnévhez és csillogáshoz, úgyhogy igyekszem minél teljesebben kiélvezni.

Nagyon ugy nez ki, hogy megmaradok vegul, peldaul tegnap mar vasarolni is elkisertem a fiumat, es minden varakozasommal ellentetben nem estem ossze az aruhaz kozepen (kamera korbejar, nagytotal), kozvetlenul miutan egymasra mosolygunk, es a fium kisimit egy tincset a homlokombol (kamera az erhalozatban cikazik, rakozelit a tudore, amiben hemzsegnek az amorf, zold bakteriumok, megszolal a focimzene). Jo, lehet, hogy egy kicsit tul sok House-t nezunk mostanaban, de a dolgainkat, mint koztudomasu, nem erdemes felszivvel csinalni, es szerintem napi 4-5 epizodnal kevesebb hatarozottan a felszivvel kategoriaba esne, es egyebkent is, az ilyen edukacios celzatu sorozatok megvedenek attol, hogy valami sokkal, sokkal szornyubbet tegyek a szabadidommel; erre egy vegtelenul ronda es giccses, keresztoltesu technikaval himzett parna is emlekeztet engem es a jovendo generaciokat, amit tizenket evesen, a mumpszom alatt kovettem el, es ami azota is a nagyszuleim kanapejan ijesztgeti a gyanutlanokat es artatlanokat. A pink szin harom kulonbozo arnyalata is szerepel rajta.

Persze olvastam is, de az lazasan faraszto; ezzel egyutt befejeztem vegul a Rajt, amit betegseg nelkul talan csak jovore, es tovabbra is tartom a velemenyemet, miszerint olyan konyvekert, amik arrol szolnak, hogy emberek bemennek a vizbe, ahol megharapja oket valami, de legkozelebb azert megint csak bemennek a vizbe, olyanokert ne adjanak irodalmi dijakat, tovabba <spoiler> az (foldi tipusu) egysejtuek kollektiv intelligenciaja biologiailag lehetetlen dolog, innentol kezdve unalmas volt </spoiler>, harmadreszt pedig aki nem tud magyarul, az ne forditson magyarra, akkor sem, ha nemetul tud, mert nem tisztesseges dolog. Ja, es az erzelmes jeleneteket is kihagyhatta volna az iro, mert ezeknel csak kabe ott talalkoztak a feltetelezesei a realitassal, ahol azt irta le, hogy a tudosok milyen duhosek lesznek, ha rajuk lonek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan rossz konyv, csak a mar emlitett mogorvavenasszony-komplexusomrol van szo ismet, mondtam is a fiumnak, hogy idonkent tok olyan vagyok, mint a House, csak sokkal tehetsegtelenebb orvos, o erre azt valaszolta szeretettel, hogy mindig, es ez is azt bizonyitja, milyen hasznosak a sorozatok amelyekben magunkra ismerhetunk, es ezaltal megovnak bennunket a mardoso ketsegtol es az elidegenedes erezesetol ebben a toleranciara es lelkesedesre buzdito vilagban. Ket szot mondok: role model.

Ja, es akkor mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy benne vagyok az ujsagban, mint a Tomorrow magazin kedvenc blogja. Koszonom szepen. Ez sokkal jobban esett, mint peldaul ha a Nok Lapja Magazin kedvenc blogja lennek. Es mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy a masodik szezon 14. reszeben a House osszekoltozik valakivel. Sose talalod ki.

Meg kiolvastam az ausztralias Pratchettet is, meg Ed McBaintol a Vespers-et. McBaint nem csak azert szeretem, mert nagyon jol felepitett, jol adagolt, lenyegre toro krimiket ir a 87-es korzet mindennapjairol, hanem azert is, ahogy ezt teszi, a humoraert, ami nem az a fajta, amitol hangosan rohog az ember, hanem az, ami folyamatosan csiklandoz eppen meg a tureshataron belul, konnyeden (nincs most nalam a konyv, de valahogy igy: "mindharman rogton Hawes-hez fordultak. Lehet, hogy az volt ennek az oka, hogy a rendor voros ustoke vilagitotoronykent vonzotta magahoz a tanacstalanokat. Persze amiatt is lehetett, hogy Hawes magas termete es bizalomgerjeszto abrazata tekintelyt sugarzott. Talan viszont megis azert ohozza siettek, mert pillanatnyilag mindenki mas hazon kivul volt az orson."), szoval bejon nekem, na. Jared Diamond is bejon, a Haboruk, jarvanyok, kronikak megis nagyon hosszu ideje huzodik mar, hogy miert, arrol inkabb majd holnap, mert most surgosen vissza kell ternem az addikciomhoz.

Na, de hogy a rendszergazda gondoskodo es kulturerto oldalara is helyezzek egy kis hangsulyt, ezt o kuldte ma nekem, felviditas celjabol:


nevettem.

Tegnap egyebkent hazudtam, valoszinuleg eluralkodott rajtam az a szellemiseg, amivel a negyvenes kozepiskolai tanarnok es apukak gyanusitjak az internetezok osszesseget, es en is ugy gondoltam, hogy kedvem szerint torzithatom a valosagot es allithatok barmit itt a web nevtelensegeben, a mardoso lelkiismeretfurdalassal viszont nem szamoltam, ugyhogy most beismerem: tegnap nem csak a kedvenc ex-blogger levele hozott oromet az eletembe, hanem a version szinten mailformatumu ajanlata, miszerint o majd csinal nekem kinezetet (mialtal nagy tehetsegu elmek talalkozasa lesz ebbol a blogbol). Meg ma is jott egy jo hir, de azt meg leellenoriznem, mielott elkiabalom.

A rossz hir viszont az, hogy Dr. House tegnap elrontotta: mivel a barna szemszin dominans a kekkel szemben, ket barna szemu embernek siman lehet kekszemu gyereke, csak forditva nem. Egyebkent tovabbra is jo a sorozat igy az elso evad vege fele, csak a sok lumbalastol fekszem ki, de ott eltakarom a szemem. Eletem esemenytelensegere (mar ha eletnek lehet nevezni ezt itt az agyban) jellemzo, hogy almodni is a sorozattal almodom, tegnap ejszaka pl azt mondta nekem a House doktor, hogy azert kohogok fel sargasbarnas dolgokat, mert evekig dohanyoztam, de en inkabb a fiumnak hiszek, aki a bakteriumokra fogja. Jarkalni meg mindig nehez, ugyhogy nem ugrandozom, de hoemelkedes lejjebb, es, mint mar emlitettem, szakad a hurut fel csimbokokban. A lelki ellenallokepessegemrol a rendszergazda gondoskodik, aki telefonon dolgoztat engem ebben az allapotban is, es egy dolog az, hogy kipresel belolem minden maradek kreativitast, szellemesseget es nyelvi tudast a tabor praecox hire novelese erdekeben, de masik az, hogy miutan en gyongyeimet ontom ele, o kepes felhivni es belekotni a szenvedo szerkezeteimbe. Ilyenkor hosszan, emelt hangon probal meggyozni igazarol, en viszont lelkiismeretfurdalas nelkul belekohogok a mondanivalojaba, ami legalabb olyan hatasos, mintha ervekkel probalnek hatni ra. Es most vissza a munkahoz.

Tovabbra sem igazan vagyok mozgaskepes, es az engem leginkabb foglalkoztato kerdes tovabbra sem a vilagbeke, hanem az, hogy melyik tudomre fekudjek ra, es milyen szogben. Elkepeszto egyebkent, hogy mennyire erzekenyen birnak tudok reagalni a legkisebb nyomasra is, peldaul arra, ahogy a mellkasi bordaim rajuk nehezednek. Gyaszos eletembe nemi oromet mostanaban csupan az hozott, hogy a kedvenc ex-bloggerem elore megfontolt szandekkal beleblogolt a postaladamba, volt abban minden, bunos eji elet, vamp, celebritas, fuvosok, ezuton is koszonet, csak azt nem ertem, hogy az osszes tobbi blogger miert blogol mashova, ahelyett, hogy csak nekem irna meg.

Allapotomban kulonosebb valtozasok nincsenek, habar idokozben egy ujabb termeszetfeletti kepessegre tettem szert: megtanultam csak kifele lelegezni. Elkepeszto, hogy mennyit lehet kohogni levegovetel nelkul, ha igazan akarja az ember. Az oxigenhianyt meg lehet szokni, egyetlen hatulutoje van csupan (a rohamosan pusztulo agysejteket leszamitva, de azt nem sajnalom, jut is, marad is), hogy igy nagyjabol mozgaskeptelen vagyok, a teafozes peldaul ugy nezett ki, hogy lementem, leultem pihenni, toltottem vizet az apparatusba, lihegve leultem pihenni, majd hosiesen ket taskot is vegrehajtva raktam bele filtereset es egyben el is inditottam, leultem pihenni, satobbi. Gyengebb idegzetu olvasoimra tekintettel leven nem akarom fokozni az izgalmakat, ezert a teascseszevel nehezitett visszautrol az agyba ehelyutt nem szolnek.

Es ehhez jon minden delben a menetrendszeru laz, mint egy Rejto-regenyben.

Es nemcsak delben, hanem ejszaka is, es a fium eldugja a lazcsillapitomat. Legalabbis egyszer eldugta. Konkretan az agy melle. En nem ertem, hogy a rezidens router, harom konyv, otezer parna, negy darab plussallat, es az idonkent ideiglenesen ott allomasozo csokoladek, notebook, meg tobb konyv, stb mellett miert pont lazcsillapitot ne tarthatnek az agyamban, mindenesetre lerakta a foldre. En viszont ejszaka felebredtem a hidegrazasra, erre o is felneszelt, odahajolt puszi vegett, majd amikor megkerdeztem, hol a Rubophen, atfordult a masik oldalara, es tovabb aludt. Azota az en en fejemben o a Fiu, Aki Eldugja A Lazcsillapitot; legalabbis tegnap is lazra ebredtem, viszont meg se neztem, hogy a taskamban van-e a gyogyszer (ott volt), mert felalomban meg voltam gyozodve arrol, hogy biztos ugyis megint csinalt vele valamit. Az elvesztett bizalmamat nehez visszaszerezni. A masik furcsa dolog, hogy zavarja a parnadobalasom, meg van ugyanis gyozodve arrol, hogy en ejszaka, almomban elemelem tole a parnait, es ledobom azokat a foldre. Ebben igaza is van, csak azt nem ertem, miert nem kepes ezt elfogadni, mondtam is neki, a jatszmaelmelet strategiajat alkalmazva, hogy felnott no vagyok, aki akkor dobal le parnakat a foldre, amikor ugy tartja kedve; erre o azt felelte, hogy nem, ugyhogy szerintem meg dolgozom egy kicsit az ervelesi strategiamon.

De amugy kedves, meg a futest is feltekerte beteg-szintre (majdnem 18 fokra), meg (miutan megigertette velem, hogy nem dobom le a foldre) kaptam tole egy masodik takarot is, ami jol jon, amikor a benti kanikulaban felhevult testere ranyitja az erkelyajtot, es besuvit a hideg levego (amibol amugy en most nem profitalhatok, ugye, az oxigen, mint olyan, minden piaci erteket elveszitette szamomra). Lenyeg, ami lenyeg, szeretem ot nagyon, o is hasonlo erzelmeknek adja tanujelet, igy elunk mi boldogan, zsinorban nezve a House MD-ket, amikben szinte minden reszben rangorohamot kap valaki, vagy kek lufibol levegot nyomnak a mellkasaba, ilyenkor csak nezek irigyen.

De legalabb fogyaszt a betegnek leve`s.