Nagyon, nagyon beteg vagyok, tegnap du óta például képtelen vagyok az ágyból kikelni, ma hajnalban meg már autóriasztókat szólaltatott meg a köhögésem. Az utolsó utamon, amikor még tudtam járni, a fiúmat kísértem a gázgyárba fotózni (ebből szép sírfelirat lenne), képeket majd valamikor rakok fel, hadd maradjon nyomom e siralomvölgyben. Érdekes egyébként, hogy amikor én vagyok lázas, akkor a fiúm viselkedik furcsán, pédául csokis fügével dobálja a galambokat az ablakból, bár ezért nem hibáztathatom, elvégre a csokis füge nagyjából ehetetlelen, meg különben sem vagyok ellenére a dekadens, enyhén szürreális, szecessziós jeleneteknek az életemben.

Egyébként is, valószínűleg csak az aggódását akarta ezzel kifejezni.

Ma itthon maradtam betegségügyileg, illetve beugrottam az okmányirodába botor módon, ahol egy óra alatt sikerült átadniuk nekem egy darab új jogosítványt (bizony, öregszem), meg orvoshoz, aki hosszú évek után ismét abban a megtiszteltetésben részesült, hogy láthatta fényességes avatárom. Találkozásunk rövid volt, de célratörő, kaptam tőle beutalót tüdészhez, meg felírt valami antibiotikumot receptre, a papírt valószínűleg elrakom majd ezen együttlétünk mementójaként, úgy is, mint biotikum, egyébként meg felháborítónak tartom, hogy a tüdész csak péntek délig rendel, és így aki péntek tizenegykor kap hirtelen tébécét, az akár ki is vérezhet felőle. A tébécén kívül tüdőrákom és tüdőátfúródásom is volt ma az internet szerint, de a tünetek azóta szerencsére nagyrészt elmúltak.

Aztán ültem a székemben és a Gilmore Girlst néztem, meg időnként hörögtem, hogy halál, halál, amíg le nem jött a rendszegazda, és nem adott nekem kanalas köptetőt, figyelmeztetve, hogy élénkítő hatása van neki, úgyhogy tíz perccel a távozása után már aludtam, snitt, a következő jelenetben a fiúmnak bizonygattam a telefonban, hogy nem alszom, hogy is aludnék, amikor vele beszélgetek, majd erőszakkal kinyitottam résnyire az egyik szemem, hogy beengedhessem ápolni. Jól tettem, mert hozott nekem meleg svájci kiflit, meg amúgy is szimpatikus viselkedést tanúsított, úgyhogy megosztottam vele életem egy mélypontját, amikor is, bármennyire finnyás és válogatós is vagyok, a konyhában állva ettem hidegen a konzervet a dobozából kanállal, mire azt válaszolta, hogy mielőtt találkoztunk, ő is csinált ilyeneket, pláne hegyen, de azóta szerencsére boldogok vagyunk. Az egyetlen dolog, ami erre a boldogságra talán kicsit árnyékot vethet, az az, hogy nem oszt meg velem mindent, és vannak dolgok, amiket másoktól kell megtudnom, mint például azt, amit most a Rajban olvastam, hogy a tengerszint az nem egy abszolút dolog, tiszta pukli meg völgy az óceánok felszíne. A fiúm ezt magától is tudta, mégis, ha nem hozom szóba, lehet, hogy sose mondja el nekem. Hiába, a hegymászók zárkózott, szűkszavú népség, valószínűleg már csak az oxigénnel való takarékoskodás miatt is.

Időközben véget ért az Angel utolsó, ötödik évadja is nálunk otthon, nekem ez tetszett a legjobban az összes közül.

Kedvenc pillanataim:


Az utolsó rész után egy ideig persze furcsa volt, például beszélgetéssel próbáltuk áthidalni a vámpíros sorozat hagyta űrt, ennek ellenére én bele is betegedtem a dologba, meg ilyenek. Azóta viszont elkezdtük a House MD-t, aminek az egyetlen baja, hogy se űrhajók, se vámpírok nincsenek benne, ennek ellenére nézhető; emellett természetesen hetente követjük a szokásosakat, vagyis a Lostot (ami lassan kiérdemli a "sorozat, amiben nem történik semmi" alcímet), a Veronica Marsot és én egyéni versenyzőként a Gilmore Girlst is, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy csak úgy élnénk bele a világba.

A tegnapi átmeneti fellendülés után ma megint rossz, rossz nekem, gyenge vagyok, mint a harmat, bebicikliznem is alig sikerült, és még az ideutaknak általában fénypontját jelentő reggeli Kaiserozás sem tett boldoggá engem, pedig megjöttek az első málnák. A málnán kívül egyébként a főtt gesztenye számomra az aktuális favorit, ez is valami távolkeleti (talán kínai) kiadás, egyre inkább úgy tűnik számomra, arrafelé értenek az evéshez. Na de visszakanyarodva rám, fáj a tüdőm, általánosan rossz a közérzetem, és még a titkárnővel sem kiabáltam ma (soha nem is szoktam amúgy, mert puszta léte szerintem magában hordja büntetését), pedig reggel, amikor megkérdeztem, hogy áll a rendőrséges-szabálysértős ügyünk, azt felelte, hogy a vétkes kolléga nem írja alá az adatszolgáltatási papírt, mert azon eggyel elírták a házszámot, és azt szeretné, ha a főnökünk egy olyan értelmű választ küldene a rendőrségnek, miszerint ott nem parkolt senki. A biztonság kedvéért azt is megkérdeztem, szólt-e erről a főnökünknek. Azt felelte, még nem. Mikor a kíváncsiságtól hajtva azt tudakoltam, hogy miért is nem, becsülettel megmondta, hogy azért, mert fél hogy kikap, amiért még mindig nem rendezte le az ügyet.

Titkárnők. Aztán csodálkoznak, ha egyszer csak megeszik őket reggelire.

A fiúm nem szereti, ha hajat mosok.

- Az úgy volt - magyarázkodhattam neki az előbb is - hogy megjelent előttem a sátán, és azt mondta, hogy vagy a hajamat vizezem be, vagy a galaktikádat.

Dönteni márpedig tudni kell.

- Miért nem mutatja a sebességmérőm a sebességemet?
- Mert nem raktad föl a biciklire.

Azért, mint tisztáztam, ennyire hülye nem vagyok, csak majdnem. Kiderült egyébként, hogy nem boldogtalan voltam, hanem hőemelkedéses, és valószínűleg az agyamra húzódott, mert simán benthagytam a munkahelyemen a sisakomat, erre sajnos még nincs rutin kidolgozva. Leonard "My Wife Calls Me Lenny" Shelbyhez hasonlóan ugyanis én is csak az automatizmusoknak köszönhetően nem veszem el az élet rengetegében, illetve csak a megszokásoktól tudom, hogy hol lakom, meg hol érdemes a telefonomat keresni. Szóval csak az út közepén vettem észre, hogy sisak egyáltalán nincs rajtam, innentől kezdve a maradék távon végig a szétloccsant koponyámat vízionáltam minden aszfaltszegélyre, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy sikerült egyben, megállás nélkül feljönnöm a gazdagréti lakótelep mellett végig a meredekebbik úton, sőt, még azon is túl jóval. Mármint annak köszönhetően, hogy elfelejtettem megállni. Vagy az adrenalinnak.

És akkor odaérve lefeküdtem ágyba, és MIÉP-es, radikálisan környezetvédő biciklistákról álmodtam, közben hol a hideg rázott, hol megfőttem, sajnos, mire minden egyes kis porcikámra sikerült takarót húznom, addigra mindig nagyon meleg lett megint, és lerúgtam magamról, aztán lázat mértem, másfél perc alatt felment 37,4-re, úgyhogy akkor gyorsan kivettem. Én a láztól és hörgéstől mindig kicsit kritikussá válok, kicsit később felelősségre is vontam a levelezőprogramot, hogy amikor tudja, hogy milyen címre szoktam én leveleket írni, akkor miért nem szól, hogy most elrontottam, irgumburgum. A levél egyébként arról szólt (a szomszéd szobába küldtem), hogy most már fel lehet engem ébreszteni.

I could never get the hang of Tuesdays.

Ja, és köszönöm annak a lánynak (és mindenkinek, aki szereti), hogy megállt ott tegnap mellettem, amikor leesett a láncom, és szeretném, ha tudná, hogy én annál kedvesebb vagyok,  illetve kevésbé konfúzált, csak akkor hirtelen nem találtam a harmadik és a negyedik kezemet, amivel megoldhattam volna a problémát, és ez lefoglalta minden processzoridőmet.

Nagyon töröl, aki gyorsan szerkeszt.

Persze biztos azért sikerült, mert éppen arról vitatkoztam közben telefonon, hogy boldog vagyok-e. Rég Nem Látott Balázs, aki felbátorodva azon, hogy én hajnali fél négykor válaszolom meg az ő levelét, felhívott, ragaszkodott ahhoz, hogy én nem vagyok boldog, mert én utoljára 18-19 évesen voltam boldog, én viszont rávilágítottam, hogy 18-19 évesen mindenki boldog, kivéve, aki lázadó kamasz, vagy darkos, vagy szerelmi bánata van, vagy nem vették fel sehova, vagy nincs pénze, stb., én viszont most nem kacagósan vagyok boldog, hanem kiegyensúlyozott. Ebben ő is egyetértett velem, bár hozzátette, hogy ő azért sokkal jobban szeret engem labilisen, mert akkor szórakoztatóbb vagyok (mi is lenne velem a barátaim nélkül), aztán még egy kicsit vitatkoztunk ezen a boldogság dolgon, mert sajnos körbe vagyok véve intelligens, liberális társaimmal az úrban, akik mind nagyon tudják, hogy mi a jó nekem és mit érzek.

És most tényleg nem vagyok boldog, mert következésképpen csak 4 órát aludtam.

Én bármiféle tömeghisztériát utálok, ezért nem mentem a Critical Massra, sőt, sehova biciklivel ma, amivel nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy a fiúm letornássza a Budakeszi út - János-hegy idejét 12 percre, de lényeg ami lényeg, azért drukkoltam a kerékpárosoknak. Egy kicsit ugyan lelkiismeretfurdalásom volt, amiért a Föld napján autóval megyünk át hozzám, de egyrészt most így esett jól, másrészt meg úgyis az összes többi napon biciklivel járok, kivéve amikor esik az eső. Meg a boltokba is szoktam magammal zacskót vinni, meg az üvegeket is reciklálom, vagy valami ilyesmi, szóval nem dobom ki az üvegeket, ezzel szemben fogalmam sincs, hogy merre van üvegvisszaváltó, és nem is érdekel különösebben, viszont a múltkor szóltam a házvezetőleánynak, hogy csináljon velük valamit, gondoltam, ő biztos birtokában van a misztikus tudásnak, vagy legalább az ő karmáján szárad a kidobásuk. Az üvegek el is tűntek, aztán nemrég rájukbukkantam, egy nem túl frekventált konyhaszekrény-ajtó mögött. Ravasz.

Mindenesetre, ha már kocsival voltunk, benéztünk a Culinarisba, mert nekem mindenképpen szükségem volt Bin-Bin márkájú, alga ízetésű rizskrékerre. A fűszeres változatára ugyanis már rákattantam, nagyon,  mostanában meg mondta valaki, hogy a moszatos is finom, én meg annak ellenére, hogy eddig úgy tudtam, az algának próbálnak mindenféle ízesítést kitalálni, hogy amikor már minden kipusztult, akkor is tudjunk például alga alapú rántottcsirkét enni, nem pedig fordítva, szóval ennek ellenére nyitott vagyok az újra, feltéve, hogy az újat a fiúm kóstolja meg elsőnek. Aki egyébként választott nekem La Guillotine nevű belga sört, én meg neki körtét, meg csokikat a körte jegyében, úgyhogy most boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

A fiúm megőrült.

Jövök haza, erre sehol az ötvenezer, szeméttel teli zacskó a földszinten, de még a billenős fedelű szemetesből is kivitte őket a kukába. Már akkor és ott sírtam egy kicsit, de ez még semmi: az emeleten a dolgozószobában egy darab mikrohullámú eszköz sincsen a földön (pedig azok eddig egyenletes rétegben fedték a padlót), a polcot is elrendezte, és amíg fürdeni voltam, a gyertyákat is elpakolta, és közölte velem, hogy ő ezt most nem tudja abbahagyni. Némileg ijedten megkértem, hogy hagyjon legalább egy pici rendetlenséget, hogy otthon érezzem magam, erre azt felelte, majd a végén csinál. Legalább az értékrendje a helyén van még.

Valószínűleg arról van szó, hogy ő most gyakorlatilag hátébé, mert immár dolgoznia se kell igazán, hogy fizessenek neki (nem, nem védelmi pénzt szed), és ez úgy látszik, az agyára ment. Mondtam is neki, hogy a nők ilyenkor hülyeségeket vásárolnak, azt felelte, igen, a jövő héten szándékozik biztosításokat venni.

Szóval súlyos az állapota.

Egyébként a rendszergazda tegnap megfeddett engem, úgy is, mint önjelölt mentorom és kalauzom az élet rögös útján, amiért a tudásom és információim nagy részét blogokból szedem, ahelyett, hogy hozzá hasonlatosan például az ATV-t nézném (ez egyébként azért van így, mert a tévémet rendszeresen elfelejtem bekapcsolni, viszont a blogokat nem felejtem el elolvasni). Szerintem ő egyszerűen nem érti lelkem leglényegét, a motivációimat, melyek engem azzá tesznek, ami vagyok, és amik közé tartozik, hogy én egyrészt nem igazán vagyok kíváncsi az objektív tényekre, másrészt meg ami túl objektívnek tűnik, azt amúgy is sietve átkölti bennem az automatika még gerincvelői szinten, valószínűleg ennek köszönhető, hogy tegnap felvilágosítottam a rendszergazdát a kastélytorta felől, ami - mint kifejtettem neki - olyan, mint a dobostorta, kakaós krémmel, és csokis fedlappal. De legalább a dobostorta-motívumot jól jegyeztem meg.

A kastélytorta egyébként úgy került szóba, hogy választani kéne az esztergomi menüről, ami számomra komoly és stresszes feladat, mert nekem egyáltalán nem mindegy - tekintve, hogy a népi bölcsesség szerint is az vagyok, amit megeszem - hogy a párizsi pulykamell, vagy a sertésrizottó lehetőségéről kell-e lemondanom. Mindegy, nagyjából korvonalazódtak már mostanra az elképzeléseim, leszámítva a kaliforniai sertésszelet vs. rakottkrumpli dilemmát, ami az én szküllám és karübdiszom, és amiknél sokat segítene a választásban, ha tudnám, mi az a kaliforniai sertésszelet, de erről egy blog sem ír. Sőt, a google szerint nem is létezik ilyen.

De azt sem hiszem, hogy ebben az ATV lehetne segítségemre.

Asszem Freud fejtette ki párszáz oldalban, hogy a humor, mármint konkrétan a vicc lényege a feszültségkeltés, majd ennek feloldása, és ilyenkor a megkönnyebbültségtől nevetünk. Lehet valami igaza, mert a tegnapi este legvígságosabb pillanata az volt, amikor a Márkó, aki az adminatyaúristen, végül feltette a képet, amit kértem az oldalra, átordított hozzám a szomszédból, hogy most ő szerkeszt, én ne, én visszaordítottam, hogy jó, majd pár perc múlva elegánsan felülírtam a kódot (nem frissítettem a szerkesztői felületet, ami nálam is meg volt nyitva). Ezek után először természetesen a világméretű összeesküvéseket hibáztattam, amiért eltűnt a kép, majd rádöbbentem gyarlóságomra.

És ha már Freud, akkor azért durva, hogy én csak leírok egy ilyen szót, hogy incesztus, és máris azt álmodom, hogy együtt élek valami csajjal, aki egyrészt az anyám, másrészt a szeretőm, viszont bepasizik, és én először nagyon utálom a pasiját (aki egyébként szimpatikus, szemüveges, nyugodt, biciklis, egyébként is volt egy csomó bicikli az álmomban), majd álmomban visszaemlékezem, hogy ezt úgy tanultuk, hogy akit nagyon utálunk, azt igazából nagyon szeretjük, csak valamit nem kapunk meg tőle, úgyhogy összejöttem ezzel a kvázi mostohaapámmal is. A természettudományi múzeum közepén.

Ilyenkor azért egy kicsit sajnálom, hogy nincs pszichoanalítikusom. Bár ezt az álmot nem olyan nehéz megfejteni: azt jelenti, hogy szeretem a bicikliket és a múzeumokat.

Ma megint biciklivel jöttem, autóban hozott a fiúnk mindkettőnket, hogy ne ázzunk meg. Bár az - a tekintetéből, ahogy ránéz - egyértelmű számomra, hogy a saját bringája és énközülem melyikünket szereti jobban, és az ilyesmi ellen nincs is kifogásom, amíg nem egy másik nőről van szó, azért remélem, hogy elsősorban miattam, és nem az én biciklim miatt fuvarozott minket, annak ellenére, hogy én kevésbé vagyok hajlamos a rozsdásodásra. A nap nagy részében (vagyis amikor éppen nem dolgoztam) egyébként a tábor praecox oldalát szerkesztgettem szépre, és az is lett, még a rendszergazdából is meglehetősen kevés hisztérikus reakciót váltott ki, melyek közül az egyik az volt, hogy színezzem át a kiemeléseket pártsemlegesre. Pedig nem is direkt volt.

Ja, igazából a szülői horror egyik kirívó példájának ismertetése végett kezdtem el ittlenni: ma anyám írt levelet, sőt, e-mailt (a szülőket egyébként el kéne tiltani a nettől, ha arra gondolok, hogy ugyanazokat az oldalakat is böngészik...szóval ez már az incesztussal határos. Vagy csak nekem túl nagy sugarú az intim zónám). Arról szólt, hogy oda szeretné adni a húsvéti ajándékokat, csak így, a derült égből, váratlanul. Nem írtam vissza, mert meg szeretnék felelni a tékozlófiú-imázsomnak. Aztán a titkárnő csilingelte délután, hogy telefonon keres, akkor meg letagadtattam magam (ilyenkor tök jó, hogy van titkárnőnk, rá lehet bízni a piszkos munkát). És amikor végül hazaértem, és már azt hittem, biztonságban vagyok, akkor itt bóklászott, szerencsére csak a kezembe nyomott egy zacskót, és már ment is. Komolyan, percekig nem kaptam levegőt. Soha, soha ne adjátok meg a szüleiteknek a valódi címeteket.

Az Angel sorozat kétségkívül eddigi legviccesebb része volt a tegnapiak közül az, amikor az Angel bábszínházi bábuvá változott. Még aranyos plüssfogai is voltak a vámpíros jelenetben.

A múltkor R.-rel pont a ruhaajándékozás lélektani aspektusait vitattuk meg ott baloldalt a shoutboxban, aminek kapcsán fény derült arra, hogy ő a saját pártszimpátiáit háttérbe szorítva vásárol narancsszínű dolgokat az ő vőlegényének, egyben születendő gyermeke apjának, ezzel szemben én - valószínűleg a tudatalattim által motiválva - kék színű pólót vettem az én fiúmnak. Aztán ma én is kaptam tőle valamit, már eleve annak is megörültem, hogy egy fekete színű zacskóval ajándékoz meg (néhány téren kifejezetten low maintenance bírok lenni), de aztán, amikor megláttam, hogy mi van benne, még inkább.

Persze azért egy kicsit kíváncsi vagyok, hogy mi lehet a fiúm mélylélektanában velem kapcsolatban, ami arra indította őt, hogy egy fekete alapon vörös gót betűs "Vampire" feliratú felsőt vegyen nekem*.

* Ami egyébként valószínűleg még mindig egyszerűbb képlet pszichológiai szempontból, mint a sárga alapon Neophone feliratos, amit alvósnak kaptam tőle.

- Mit keres itt mindenki? - kérdezte tőlem a fiúm, gondolom, mert én vagyok az kettőnk közül, aki az emberekhez, meg a szociológiához meg ilyesmihez ért.
- Hát, hosszú hétvége van, és ilyenkor az emberek...
- ...elhagyott katonai támaszpontok kerítésén másznak át kisgyerekkel?

Szóval itt voltunk tegnap, kaptam a fejemre fejlámpát, állítólag tiszta hippi voltam, és akkor a fiúm belökött egy lukba, konkrétan a kettes számúba. Na jó, nem lökött be, de én mondtam neki, hogy én ott nem megyek le, ő meg azt felelte, hogy de, és én akkor lementem, és ez majdnem olyan, mintha lelökött volna. De legalább a biciklit nem kellett a vállamon cipelni eközben, picit csodálkoztam is, de gondoltam, biztos az ünnepre való tekintettel. Szóval lementünk, körülnéztünk, és egyáltalán nem tévedtünk el, pedig nagyon sötét volt, mindenhol falfirkák meg orosz feliratok, üvegcserepek, betonizék. Meg csövek. Miután végigjártuk mindkét szintet, kimásztunk elemet rakni a fényképezőgépbe, aztán visszamentünk fotózni (ennél a pontnál már úgy ugráltam át a szögesdróton, mint aki mindig így közlekedik), és mire másodszorra kijöttünk, hirtelen már egész családok lepték el az objektumot, úgyhogy elmenekültünk.

Este megnéztünk még három részt az angelből, lassan elfogy mind a 110 epizód, és a fiúm még mindig ragaszkodik hozzá, hogy végül mindenki meghal. Egyelőre nem hiszek neki.

Tegnap elővigyázatlanul megint a fiúmmal mentem biciklizni, természetesen indulás után tíz perccel már az erdőben voltunk, ahol nyakig sárban tekertünk felfelé egy keskeny kis ösvényen. Ilyenkor mindig kommunikációs problémánk van, én ugyanis ebben a helyzetben - talán nem teljesen megfelelő időzítéssel - mindig megpróbálom tisztázni, hogy amikor én azt mondom, hogy nem szeretek felfelé menni, akkor azt komolyan gondolom, és nem csak a társalgás végett adom a környezetem tudtára, a fiúm viszont ilyenkor mindig azt próbálja meg tisztázni velem, hogy szerinte én nagyon édes és aranyos vagyok, eközben turisták hordái előztek le engem gyalogosan. Aztán - hetekkel később - felértünk a Normafához, ahol én leültem vattacukrot enni, a fiúm meg nem bírt magával, és először feltekert a János-hegyi kilátóhoz (mellesleg ő sokkal gyorsabban kilátózik, mint amilyen gyorsan én vattacukrot eszem), utána meg csinált egy oda-visszát a Budakeszi útig (ami több mint 15 percig tartott neki, úgyhogy kétségbeesésemben már elindultam utána, hogy kimentsem a szakadékból, de párszáz méter után szerencsére elzúgott mellettem fölfelé - mindenesetre sajnos most már tudja, hogy ha valahova nem akarok vele menni, akkor elég, ha elindul arrafelé, aztán megvárja valahol, hogy az aggodalom utánahajtson), aztán hazamentünk, csak útközben még megálltunk valahol IKEA-bútorokat összerakni, mintegy levezetésképpen. Egyébként meg úgy tűnik, más témákkal ellentétben a testmozgás minden aspektusa előhozza nálunk ezt az értetlenséggel határos kommunkációs zavart, ugyanis amikor a fiúm azt mondja, hogy majd akkor a libegő aljánál megtöltjük a palackokat, felgyalogolunk, és fent kiöntjük belőlük a vizet, és én visszakérdezek, hogy miért csinálnánk mi ilyet, akkor azt válaszolja, hogy azért, mert a kövek kényelmetlenek lennének, ami egyáltalán nem az én kérdésemre felelet, az én kérdésem ugyanis az volt, hogy miért csinálnánk mi ilyet.

Mindegy, lényeg, hogy jutalomképpen beszélt nekem a benzinfőzőről is, lelkiismeretesen ismertetve velem annak minden előnyét és hátrányát a gázfőzőkkel szemben. Én szeretem, amikor ilyenekről mesél, majdnem annyira, mint az "és akkor feküdtek arccal a hóban" védjegyű hegymászós történeteket - a múltkor például a karbidlámpa, mint csodálatos eszköz volt a téma, és ennek kapcsán kiderült az is, hogy a barlangászok a világ leggusztustalanabb emberei, mert nem elég nekik, hogy sötét, koszos lyukakba ugrálnak, ahol aztán órákig hasoncsúsznak a sárban, de a végén nem átallnak belepisilni a lámpájukba. Ehhez képest a benzinízű kaja (vagyis a smackba főzött sport szelet) igazán az ép ésszel elfogadható kategórián belül van.

Ja, egyébként meg ma reggel az egyik álmom az volt, hogy mindenre csak gondolnom kell, és teljesül, például csak ránéztem a lámpára, és felkapcsolódott, meg azt kívántam, hogy tűnjön el valaki, és eltűnt, meg ilyenek. Ez engem borzasztóan megrémített, még ébredés után is remegtem egy kicsit, úgyhogy azt hiszem, a félelmeim közé felvehetem az alaptalan, ugyanakkor gyilkos rettegést az omnipotenciától is.

Igazából nem is tudom, hogy miért ültem be tegnap az Ice Age 2-re. Vagyis tudom, azért, mert én befolyásolható vagyok (durván), és minden véleményformáló tényezőnek körülöttem természetes dolognak számított, hogy meg kell nézni, ha már kijött, és milyen vicces volt, és a motkány mennyire cuki. Szeretném leszögezni, hogy én egyre kevésbé érzem magam jól egy olyan társadalomban, ahol kúl dolognak számítanak bugyuta amerikai animációs izék (és asszem, azt is muszáj leszögeznem, hogy a fiúm például nem véleményformáló tényező az én esetemben, hanem véleményemkinyilatkoztató tényező). Ja, és ha már szögezés, akkor legszívesebben Sidet, a lajhárt is, mert ritka undorító egy állat. Én meg valószínűleg ritka egy morgós öregasszony leszek.

Szerintem arról van szó, hogy nekem nincsen gyermeki énem (mondja ezt olyasvalaki, aki tegnap egész este a világítós báránykáinak keresett helyet a falon), mármint nem különül el, én a komolyan vehetős meséket szeretem, mint a vámpíros-zombis történetek, nem az olyan kikacsintósakat, mint például a klasszikus mesék Disney által kasztrált változata. Ezek az animációs vacakok, ahol folyamatosan a család, meg a mindenki szeret mindenkit, meg a borzasztó unalmas, lekerekített, morális tanulsággal terhes vontatott történetek leginkább a nagyon felnőtteknek szólnak, akik a látszatba kapaszkodnak, hogy ne kelljen gondolkozniuk, de mi ugye tudjuk, hogy igazából minden sokkal rejtélyesebb és zavarosabb és érdekesebb?

Ami meg a scratot illeti, 1. túl van sztárolva, 2. én soha nem találtam igazán viccesnek azokat a történeteket, amikor valaki mindig pórul jár, 3. borzasztó idegesítő, amikor körülötted mindenki felröhög, ha megjelenik a mogyoró, pedig ez már elsőre sem volt annyira vicces.

Mondom, morgós, öreg, asszony, az leszek.

Amúgy meg még mielőtt mindenki bezárkózna otthon, és csak végső kétségbeesésében merészkedne az utakra attól való féltében, hogy elgázolom a biciklimmel, szeretném tisztázni, hogy a Felsőbb Hatalmakhoz (mint például a télapó vagy a húsvéti nyuszi) hasonlatosan én is különbséget teszek a Jó Autós és a Rossz Autós között, és kegyeimet érdemeik szerint osztogatom, avagy vonom meg. A kamionosok például általában jó fejek, már nem először fordul elő, hogy reggel, ahogy felkelős durcásan ott tekerek az út szélén, egyszercsak egy hatalmas árnyék húzódik fölém, mint a rajzfilmekben, aztán amikor hátranézek, akkor látom, hogy egy böhöm nagy teherautó tipeg mögöttem lábujjhegyen, várva, hogy mikor előzhet meg. Tisztára riding with the whales életérzés.

A fiúm is rendes azért valahol, mint autós, mert bár neki vonatkürt van a kocsijában (és nem, ez nem csak egy költői kép), csak akkor dudál rám, ha már elhagyott, mert így csak halálra rémülök, viszont nem esem le a bringáról. Vagy ha le is esem, legalább valaki más üt el, és nem ő. Egyébként meg annak ellenére, hogy például petrezselymes krumplit főz, amikor én az ágyban fetrengek sajnálva magam, és ha látja, hogy olvasok kényelmesen, akkor csak annyi időre zavar meg, hogy sört nyomjon a kezembe, ráadásul mos rám (időnként majdnem anyunak szólítom), annak ellenére van szenvedély és adrenalin a mi kapcsolatunkban, amit úgy biztosít, hogy amikor vámpírsorozat közben leszaladok pisilni, és felfelé kényelmességből nem kapcsolok lámpát, akkor ő meglapul a lépcsőbeugróban és odaértemkor rámnyitja a porszívót.

Ja, egyébként meg, mint a százhuszonhetedik néven kiadott "limitált szériájuk" reklámjából kiderült, a Magnum szerint az ötödik érzék a suttogás. Nem baj, engem egy csoki-csoki kombóval bármikor meg tudnak venni.

A ma reggel azzal kezdődött, hogy meg kellett mutatnom itt bent mindenkinek a publikus helyeken lévő harci sérüléseimet, majd megpróbálták kihúzni belőlem a cserbenhagyós autó rendszámát, hogy elmehessenek megverni a sofőrjét, de nem emlékeztem. Mostanra a raktár kidolgozott számomra egy edzéstervet, aminek az a lényege, hogy én megindulok biciklivel, valaki lelök róla, megint másvalaki pedig elhúz közben a szemem előtt egy táblát random számokkal és betűkkel, amiket meg kell jegyeznem; ezáltal egyszerre gyakorolhatnám a leesési technikákat, és fejleszthetném az emlékezőképességemet stresszhelyzetben.

Én leszek a tökéletes fegyver a kerékpárosok vs. autósok klánharcban. Mint Jean-Claude van Damme, csak biciklin.

Igazi biciklista lettem; ma reggel leszorított egy autó egy jobbrakanyarban, repültem egy nagyot, majd kecsesen elfeküdtem egy tócsában. Az autós továbbment, valószínűleg úgy vélte, mivel úgysem kapok levegőt, biztos nem vágyom társaságra, aztán pár igen kedves gyalogos összekapart, megtörölgették a véres államat és utamra engedtek. Az államat azóta beragasztózták, a térdem meg a bordám még fáj egy kicsit, viszont aludtam egy nagyot, és bár a nevemre nem emlékszem, ez a fiú mellettem igen szimpatikusnak tűnik.

Van ez a kedvenc listatársam, akinek lelki és szellemi fejlődését már egy ideje óvó figyelemmel kísérem; a legutóbbi gyöngyszeme érveléstechnikailag az otthonszülés/kórházban szülés témakörében az volt, hogy "elobb halnek meg a gyerekemmel egyutt, semhogy hajlando legyek magam kitenni egy korhazi szulesnek". A világ és karmám nagyobb dicsősége végett, és mivel méltóságomon alulinak tartottam, nem reagáltam erre semmit (meg azért sem, mert az ilyeneket nem szabad provokálni, a végén még egész újszülöttosztályokat tesznek a földdel egyenlővé, hogy az igazukat bizonyítsák), csak a rendszergazdát hívtam fel zokogva, hogy bátorítson ezekben a nehéz percekben. Ő viszont pont az ismerős kismamát, illetve annak időközben megszületett gyermekét látogatta, és közvetítette is nekem az ő mondandójukat, miszerint ezt nevezik természetes kiválasztódásnak.

Magam sem mondtam volna szebben.

Ma meg a szépséges narancssárga pólómban jöttem meggondolatlanul, és egész nap védekeznem kellett a bántó vádak ellen, miszerint ezzel a politikai hovatartozásomat akarom kifejezni. És valószínűleg a politikailag elfogulatlan és liberális imázsomnak sem tett jót, hogy amikor a szomszédból átüvöltött a sales, hogy "csak nem a Fideszre szavaztál"?, akkor én, türelmemet elvesztve, meggondolatlanul az egész iroda számára hallható hangerőn visszaüvöltöttem, hogy hülye lennék a fideszre szavazni. De most már legalább mindenki tudja.

Aztán később a konyhában is megörült nekem a cégünk futballrajongó-szekciója, mondtam nekik is sajnálkozva, hogy nem Fidesz, az felelték, tudják, a narancs-bordó az Roma.

Az van, hogy én három dologtól félek a világon úgy igazán: az ismeretlen emberektől, a cápáktól és a kutyáktól (persze nagyon magas helyről sem ugranék le szívesen, de az nem félelem, az józan megfontolás). Az ismeretlen embereknél nincsen szörnyűbb, pedig az én állapotom még nem is olyan rettenetes és a létképtelenség felé tendáló, mint a szélsőségesen antiszociális, ugyanakkor matematikailag zseni volt pasimé, aki például mindig védőgázas csomagolású felvágottakon élt inkább, mint hogy beszélgetni kelljen a pultossal; nem, én ha van valami feladat, vagy közös, ugyanakkor időben szűkre behatárolható téma, mint például hogy sajtokból milyet és mennyit preferálok, akkor minden további nélkül képes vagyok a kontaktus kezdeményezésére. Ugyanakkor végtelenül rettegek azoktól a helyzetektől, amikor olyan idegenekkel, akikkel esetleg nem akarok beszélgetni, beszélgetésre kényszerülhetek bármiről, ez a félelmem idézte elő olyan túlélési technikák adaptálását, mint hogy bármikor, bármilyen helyiségben egy pillantással felmérem a menekülőutakat és a legveszélyesebbnek tűnő humán tényezőt (párhuzam: The Bourne Identity*), bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok vakbélgyulladást imitálni (párhuzam: a vöröshasú unka), illetve a dohányzásra is valószínűleg azért szoktam rá, mert így megbántódás nélkül bármikor bárhonnan eltávozhatok tíz percre (párhuzam: a balrog). A bagózás, bár sokak szerint gusztustalan, még mindig társadalmilag elfogadottabb szociális excuse, mint pl. az anorexia lenne, hogy hangzana már az, hogy bocs, mindjárt jövök, ki kell mennem hányni.

A kutyáktól meg sokáig nem féltem, vagyis gyerekkoromban féltem, aztán amikor a szüleim kiköltöztek kertvárosba, akkor ott volt három nagydarab, de gyengéd lelkű kóbor állat, akik kipécéztek maguknak, és ha sétálni, vagy csak a húsz percre lévő megállóba indultam, akkor nagy lelkesen úgy tettek, mintha gazdás kutyák lennének, és vinném őket sétáltatni. Akkoriban, miattuk és a headset miatt, én voltam arra a bolond kutyás lány, aki egy egész falka vérebbel jár, és közben magában beszél (rurális, technológiaismeret terén elmaradott tájékáról van szó az országnak). Időnként rám is szóltak, hogy pórázon vigyem már őket, ilyenkor mindig magyarázkodhattam, hogy nem az enyémek, a kutyák meg sebzett tekintettel bámultak fel rám, hogy miért tagadom le őket, és jöttek szorgosan a nyomomban, a szavaimat cáfolandó. Szóval, bár később találtunk nekik gazdát, akkoriban már nem féltem a kutyáktól, annyira nem, hogy amikor egyszer odajött hozzám egy szintén nagydarab, szabadon kószáló eb, akkor simán odanyújtottam az orra elé a kezem, hogy megszagolhassa, erre elkapta a karom, és megpróbálta letépni (dzsekin keresztül is lyukat ütött a bőrömbe, és napokon keresztül kék-zöld foltos voltam), én meg álltam ott hülyén. A neveltetésemet jellemzi, hogy a sikoltozás számomra elképzelhetetlen opciónak tűnt, úgyhogy megvártam, amíg valaki normális hallótávolságba ér, és akkor megkérdeztem tőle, hogy izé, lenne-e szíves segíteni elkergetni ezt a kutyát, amelyiknek a szájában itt van a karom. Aztán orosz ismerőstől kaptam ilyen kutyariasztót, de azóta nem bízom bennük.

A kutyákat persze ki lehet kerülni, de ami végképp szörnyű, az a cápák. És nem, nem a film miatt félek tőlük, a film az egy igazából nagyon eufemizált, megnyugtató változata volt annak, amit én a cápákról el bírok képzelni. A cápák azok mindenhol ott vannak, ahol a víz, ezért is az ördög találmánya a habfürdő, mert az alá nem lehet belátni, és el nem tudom képzelni, az emberek hogy mernek például bemenni a Balatonba. Szóval itt vagyok én, a cápákat illető, alapvetően jogos, bár némelyek szerint talán kissé túldramatizált érzelmeimmel, és akkor emberek olyan könyveket írnak, mint a Raj, ami miatt most már nemcsak a cápáktól, de a bálnáktól, a medúzáktól, a tengeri férgektől, és a homároktól is félek. Komolyan, csak azért olvasom még mindig, mert azok után, ami eddig történt benne, mindenképpen szükségem van valami megnyugtató feloldásra. A rettegésről csak néha tudja elterelni a figyelmemet a fordító trehánysága, aki túl lusta a tárgyas ragozás elsajátításához és a helyes szórend megállapításához úgy oldalanként két-háromszor, illetve a Remoteli Operated Vehicle-t Távoli Operatív Járműnek fordítja, jó, tudom, ő a német nyelvben van otthon, de legalább megkérdezhetett volna valakit. És egyébként, nemzetségtől függetlenül mindenkinek nagyon egyforma, o betűkkel teli neve és személyisége van, de nem ez a lényeg, mondom, hanem a zsigeri rettegés.


* Jason Bourne: Who has a safety deposit box full of... money and six passports and a gun? Who has a bank account number in their hip? I come in here, and the first thing I'm doing is I'm catching the sightlines and looking for an exit.
Marie: I see the exit sign, too, I'm not worried. I mean, you were shot. People do all kinds of weird and amazing stuff when they are scared.
Jason Bourne: I can tell you the license plate numbers of all six cars outside.

Szóval elmentem a múmiakiállításra, ami mellesleg 16,5 kilométerre volt a munkahelyemtől, de csak azért ennyire, mert az Astoria felé kerültem, ahova végre megérkezett az előjegyzett könyvem (régen előjegyzett könyvem, tehát erre nem vonatkoztak a könyvvásárlási megszorítások, különben is, Jared Diamondról van szó, meg a Háborúk, járványok, technikákról, kötelező olvasmány), meg elémugrott három másik is (rá is szóltam a fiúmra, hogy miért hagyja, hogy egyedül kószáljak ilyen veszélyes helyeken, amikor tudja, hogy milyen befolyásolható vagyok), egy Thackeray-életrajz, meg egy játékelméletes, illetve a Stephen Hawking, amit örökre kölcsönadtam valakinek. Lényeg, ami lényeg, a kiállítás nem volt rossz, sőt, egészen jó volt, bár kevés volt a konkrét múmia, de a feliratok nagyon informatívak és egyáltalán nem szárazak, nem akarom lelőni a poénokat, menjetek el, nézzétek meg, Természettudományi múzeum, Ludovika tér, a bálna mögött.

A fiúm meg 10 kilométerre lakik a Ludovika tértől, hegynek felfelé (könyvekkel!), úgyhogy pénteken végül is párszáz méter híján 50km-t tekertem pénteken, szombaton viszont vettem bicikliscipőt, ami ugrásszerű változást okozott a komfortérzetemben és a teljesítményemben, rögtön meg is dobta 3 km-rel az átlagsebességemet. A fiúm szerint a biciklizés az ilyen, hogy felfedezek majd még egy csomó dolgot benne, amitől hirtelen sokkal jobban érzem majd magam, ami (saját következtetés) azt jelenti, hogy egyelőre nagyon rossz nekem, és most még nagyon szenvedek. A szombat további része is a pozitív változások jegyében telt, például sütöttem brokkolis csirkét sajtmártásban, meg a rendszergazda elvitt engem a culinarisba, ahol szereztem coppeneur csokoládékat (a tökmagos-karamellás-provence-i fűszeresnek - amit megtévesztő módon sütőtökösnek fordítottak - például sülthúsíze van, ami a fiúmnak tetszik, mert ő szereti a sülthúst, még csokiban is, de az almás-calvadosos finom volt, a fenyőmagos bazsalikomos viszont megint csak...szóval a bazsalikom nem illik a csokihoz), és aztán megjött a fiúm, hozott két biciklit (ő annyira sportos, hogy kettővel jár) hogy az enyém ne unatkozzon, és leszedte a brokkolikat a csirkéjéről, de egyébként ízlett neki.

Aztán vasárnap fontos napra virradtunk, közvetlenül, miután a fiúm elhúzott zulglóba a honpolgári kötelezettségeit teljesíteni én is meghoztam egy, a jövőmet erősen befolyásoló döntést, és töröltem a teljes windows és program files könyvtárakat, majd újratelepítettem mindent. Ennek oka leginkább a Zonealarm volt, ami egyrészt nem hagyott engem felfelé tölteni, másrészt viszont ha un- vagy reinstalltam, akkor egyáltalán nem ment a net, és minden egyéb is lassan, harmadrészt amióta végső kétségbeesésemben a rendszervisszaállításhoz nyúltam, azóta ment ugyan, de nem volt neki kezelőfelülete, csak tabula rasa, szép fehér. Úgyhogy mindent újratelepít, az életem azóta merő egy gyönyör folyamatosan, majd elmentem szavazni is az "SZDSZ nevű szélsőséges törpepárt"-ra (igen, behálóztak, megtévesztettek, cukorkát ajánlottak, és egyébként is, nincs más választásom, hiszen én tiszteletbeli zsidó vagyok, ugyanis mint felvilágosítottak, pszichológia szakra csak zsidókat vesznek fel), a rendszergazda elkísért a saját körzetembe biciklivel, majd én visszakísértem őt az övébe szintén biciklivel, közben mély és tanulságos eszmecserét folytattunk vele arról, hogy a férfiak farkának milyensége eltörpül amellett, hogy mi csatlakozik hozzá az eredő végénél. És akkor megint megjött a fiúm, és estére szép csendben 2:1 arányban elleptek engem a fideszesek lakó- és ágyastársaim személyében, akik közül az egyik kétségbeesésének és előzetes felháborodásának adott hangot a politikai helyzet és a hivatalos szervek fogalmazni nem tudásának témaköreiben, a másik meg percenkét reloadolta a szavazatszámlálást, illyetve periodikusan felvilágosított, hogy kisebb vagyok, mint négy éve, kevesebbet kell mosogatnom, mint négy éve, illetve több a biciklink, mint négy éve, stb. És akkor az egészre rátett egy lapáttal még a rendszergazda, aki szintén a szavazatszámlálásról akart velem telefonon beszélgetni, ezzel szemben én vele arról, hogy miért nem tud behálózódni a fiúm az én gépemre, sikerült is átterelnem a témát, majd az egész rendszer átállítgatása és többszöri újraindítás után végül elárultam nekik, hogy mi is az én felhasználónevem igazából. Ennek ellenére nem vertek meg.

Szóval vidám hétvége volt, minden tekintetben. Ja, és ma a biciklis gyönyörök újabb ormaira hágtam, mivel a fiúm előretolta az ülésemet másfél centivel, úgyhogy már nem előre kell nyomnom a pedált, hanem lefele, éljen.

Ja, tegnap, amikor beestem haza, közvetlenül mielőtt óriási kupit és mocskot csináltam biciklibütykölés jelszóval, a Titi a kezembe nyomott egy meghívót, hogy akarok-e menni a múmiakiállítás megnyitójára, és feltétlenül írjam be a látogatók könyvébe, hogy minek utólagosan felöltöztetni a múmiákat, tehát négyre megyek beírni nekik. Kicsit kínos a dologban, hogy pont tegnap környékeztek meg társaim a halálban (az őszi temetőzés), hogy menjünk el valamikor együtt, de közben úgyis kiderült, hogy a hétköznapi nyitvatartás munkaidős, hétvégén meg az egyikük úgyis linuxot tanul szervezett keretek között. Úgyhogy ez a helyzet, galád vagyok és áruló.

Az, amikor a mellső kerék segítségével az arcomra felverődött sárdarabokat az arcomba csapódó zuhogó esővíz mossa le, hogy azután kis patakocskákban csatlakozzon a hátamon lecsordogáló izzadsághoz, szóval az csak az első tíz percben kínos, mert utána elterelik az ember figyelmét a mellette elhúzó, egész tócsákat a nyakába fröccsentő kamionok. Ez derült ki tegnap este, amikor rövid tűnődés után az eső dacára biciklivel indultam el a hazafelé vezető úton, ami, mint kiderült, 22,5 kilométer.

Ez úgy derült ki, hogy vettem kilométerórát az Auchanban, meg kaptam ott végre ilyen nagyméretű gyümölcskosárka-formát (vagy kisméretű gyümölcstorta-formát), ami egyébként még a vasedényben se nem van, továbbá beszereztem 3 db új dvd-t is, mert az mindig elfér, meg amiért valójában bementem, egy digitális, 100g pontossággal mérő mérleget entestem súlyának rendszeres megállapítása céljából, ami mind azt bizonyítja, hogy érdeklődéseim meglehetősen szerteágazóak, és időnként konfliktusban is vannak egymással. A sütőedények egyébként feketék, a dvd-k név szerint a Takeshi Kitano-féle Zatoichi (megvan valahol egyébként a vagy 20 részes eredeti sorozat is, de abból még csak kb 3 részt láttam, talán kéne valami nonstop Zatoichi-hétvégét rendezni valahol, ennek egyetlen akadálya, hogy valszeg én lennék az egyedüli résztvevője), meg a Szigorúan piszkos ügyek 3 (ebből csak a kettest láttam, annyira emlékszem belőle, hogy az elején ott morogtam magamban, hogy ezeket a ferdeszeműeket megkülönböztetni sem lehet egymástól, és ennek a történetnek se füle se farka, és kb az első negyedórán keresztül egyszerűen fogalmam sem volt, hogy akkor most mi van, ott ültem kérdőjelekkel a fejem fölött, és akkor egyszercsak egy baromi jó film lett belőle), meg a Kontroll, ami szerintem egyébként az egyetlen nézhető magyar film, a maga hiányosságai ellenére. Ja, még a  Tesó meg a Portugál is jó volt, de azokra már nem emlékszem. A mérleg pedig üveglapos, és - teljesen meglepő módon - működik, például ha kétszer egymás után rálépek, ugyanazt az értéket mutatja. És ha kimegyek pl pisilni, akkor is a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva frissíti az értéket. Egyszerűen nem lehet betelni vele.

Könyvet sajnos nem vehettem, mert mondtam a fiúmnak, hogy addig ne engedjen új könyvet venni, amíg ki nem olvastam az eddig kiolvasatlanokat, és ha vettem volna, akkor most úgy tűnhetne, mintha nem lenne előttem tekintélye.

Na de lényeg a kilométeróra, amit meglehetősen lassan, és különböző háztartási eszközöket (mint pl kiskanál nyele) bevetve sikerült felszerelnem végre, és amikor minden ide volt kötve meg oda volt húzva és pont három milliméterre tartózkodott a megfelelő ponttól, továbbá a rendszergazda is ellátott elemmel és fizikai ismereteinek megfelelő fejezeteivel, és a fiúm is beavatott a mérés nemes művészetébe, akkor fogta magát az egész, és nem működött. Én viszont nem sírtam, hanem reseteltem, mire működésbe fogott, tehát nem véletlen a kicsit nagyvonalú "fedélzeti számítógép" megnevezés a használati utasításában (a biciklim egyébként nagyon örült ennek a fedélzeti számítógép dolognak). Szóval, a tények: a háztól a munkahelyig a távolság 22,5 km. Az átlagsebességem ezen a szakaszon 15,3 km/óra (ne feledjük, Budáról van szó, ahol minden csupa dimb és domb és gyalogos), a maximális sebességem 36,5 km/óra (ne feledjük, biciklizésről van szó, amikor is minden dimb és domb felfelé lejtős), és a fokok száma celsiusban kettő volt ma reggel, rosszul is esett nekem.

Egyébként baromi kompetitívvé tesz ez a kilométeróra. Folyamatosan magammal versenyeztem tőle.

Komolyan, ha egy picit is erkölcsösebb lennék, akkor nagyon szégyelleném magam azért, hogy megírom a titkárnőnket, de hát nem vagyok.

Tegnap az volt nem sokkal munkaidő végezte előtt, hogy hallom ám, hogy beszél a telefonba, ráadásul a rendőrséggel. Konkrétan azt mondta bele, hogy van ez a céges autós rossz helyen parkolási ügyünk, és nem tudjuk kideríteni, hogy pontosan ki vezette akkor az autót (itt már gondoltam magamban, hogy ajajj), és, idézem, "mit kellene tennünk ahhoz, hogy ne kelljen befizetni a bírságot"?

Sajnos nem mondták meg, pedig valószínűleg tényleg ők a legtájékozottabb forrás ebben a kérdésben, de akkor a titkárnő hozzám is hozzámfordult, úgyhogy gondoltam, felhívom a rendszergazdát, mint komoly tapasztalatoknak forrását, és megkérem, hogy csepegtessen nekem tudása autós kérdésekben kimeríthetetlen tárházából. A rendszergazda meg azt mondta nekem, hogy forduljak inkább az ismerős jogászokhoz, amiből ki is derül, hogy ő a tudatosságnak mennyivel magasabb szintjén áll nálam, mindenesetre megígértette, hogy többhöz is fordulok közülük, mert egy jogász nem jogász. Úgyhogy fordultam, csacsogtunk, ők elláttak egyöntetű véleményükkel mely új reményeket ébresztett, és most mindannyian boldogan élnénk, amíg meg nem halunk, ha időközben ki nem derült volna, hogy a titkárnőnek mégsem ez lett volna a feladata, hanem az, hogy mivel munkatársunk már bevallotta a hatóság színe előtt a dolgot, tudakolja meg, hogy ennek ellenére vissza kell-e küldeni a kitöltött adatszolgáltatási kérdőívet. Ne kérdezzétek, hogy hogy érthette ezt félre, én sem tettem, mert szeretem a misztikumot és a rejtélyeket.

Különben meg a fiúm is anorexiás, csak ő a biciklijére. A tavasz nagy része eddig azzal telt, hogy megszállott, ugyanakkor szerelmetes tekintettel nézte a saját kerékpárját, és hetente vett rá valami új alkatrészt, ami pár grammal könnyebb az eddiginél. Semminek sem tud úgy örülni, mint egy-két megspórolt dekának, tegnapra például arra értem haza hozzá, hogy konkrétan a kerekek is le vannak szedve, és csak az illúzió fenntartásának vágya, miszerint az ő szava és tette szentírás, és én nem kételkedem a józan ítélőképességében, tartott vissza attól, hogy elmondjam neki, miszerint bár így valószínűleg tényleg sokkal könnyebb a gép, viszont jóval nehezebb lesz vele menni. Mára valószínűleg ő is belátta ezt, mert visszarakta a kerekeket, legalábbis az elsőt mindenképpen, arról küldött fényképet az új fékkel (teljesen el is érzékenyültem ezen a gesztuson). Azért egy kicsit még mindig tartok tőle, mert például a múltkor casually megkérdezte, hogy vajon mennyit nyomhat a csengőm. Én természetesen tisztáztam, hogy a csengőm, amely emberek tucatjainak mentette meg az életét, marad, de a lelkemben azóta sem szűnő nyugtalanság támadt.

És ezen az sem segít, hogy tegnap felvetette a csengő kilyuggatásának lehetőségét.

Ma egyébként csináltam valami nagyon szégyenletes dolgot, de az vesse rám az első követ, aki hirtelen felindulásában is mindig racionálisan és körültekintően viselkedik. Én nem. Gondolkodtam is egyébként, hogy megírjam-e ide, ahol a nyilvánosság, de hát így kerek: ma reggel, szabad akaratomból, felelősségem teljes tudatában Norbi Update Karcsúság Kenyeret vettem.

Az úgy kezdődött, hogy leszoktam a dohányzásról, természetesen nem készakarva, én olyat nem tudok, utoljára tavaly nyáron próbáltam készakarni, de az akkori pasim ennek keresztbetett, tudva-tudván hogy én a feszültégemet a cigarettán vezetem le, hisztérikus jeleneteket rendezett és/vagy hazudott valami nagyot és átlátszót, mint egy bálnabél-léggömb kétnaponta, ezáltal én kétnaponta visszaszoktam, idegből róva az utcákat (persze egyszerűbb és könnyebb lett volna otthagyni vagy letépni a fejét és a kiömlő vérét valamelyik kedvenc ingével fogni fel, de én meghagyom a könnyebbik utakat a gyengéknek). Aztán jött a fiúm, és én úgy szoktam le mellette, hogy egyszerűen elfelejtettem először cigarettát venni, aztán rágyújtani, de tényleg, ez igazából egyikünk érdeme sem, nem szenvedtem (tudatosan legalábbis nem, de nem mindig veszem észre az ilyesmit), ő nem mondott olyanokat, hogy szokjak le (nagyon helyesen, az ilyenektől mindig viszket a tenyerem), és azóta konkrétan egyetlen szál cigarettát szívtam el, azt is szociális kapcsolatok ápolása végett, ráadásul egy csokor dohányzásnáci társaságában, bár tőlük illendően távol vonulva nem mintha megérdemelnék.

És akkor ettünk egy csomó csokit meg mittomén, egyáltalán, ettünk, ami számomra nem volt annyira magától értetődő addig, ezáltal tavaly ősz óta tavaszra felszedtem magamra olyan 9-10 kilót, mentségemre legyen mondva, hogy ősszel lelki/egészségügyi okokból kifolyólag kimondottan nyeszlett voltam, na mostanára már nem lehetett ezt elmondani rólam, úgyhogy fogtam is magam és legott biciklire pattantam én, meg azt csinálom, hogy du 3 után nem eszem. És du 3-ig is csak ilyen fehérjés/zöldséggyümölcsös dolgokat leginkább, mert a szénhidrát nem az én barátom, bár nagyon szeretem őt, például csirkepörköltöt is csak alibiből szoktam a nokedlihez, tisztább konyhát megcélzó esetben tarhonyához fogyasztani. De ennek vége (leszámítva a gyenge pillanataimat), tudatosan vásárolok, és itt kanyarodunk vissza a Norbi Update Karcsúság Kenyérhez (eddig ugyan nem tudtam, hogy karcsúságból is lehet kenyeret csinálni, de ez olyan lehet, mint a táblák a biciklislámpáknál, hogy "a szabad jelzés érdekében nyomja meg a gombot", meg is nyomom mindig többször, hadd örüljön a szabad jelzés), szóval reggel nézegettem ezeket a rozsos/tönkölybúzás izéket, és mindegyik száraz volt, kivéve a norbiféle, és nagyon éhes voltam, és ő nagyon kellette magát, kedves bíróság, úgyhogy igen, megtettem. Többször. Előtte ugyanis egyszer már vettem norbis brokkolis csirkét is.

Ja, lényeg ami lényeg, a dolog működik, három hét alatt lement 5 kiló (a hiteles, munkahelyi mérleg szerint - a fiúm mérlege szerint ugyanis attól is hízom fél kilókat, ha ülök csendben a kanapén, mondtam is neki, hogy csináljunk vele valami nagyon csúnya dolgot, gyújtsuk fel, javasolta ő, én erre azt feleltem, hogy inkább valami olyasmire gondoltam, mint a hivatali patkányokban, hogy kivisszük egy mezőre és ott szétkalapáljuk és szétrugdossuk, és utána felgyújtjuk, konkludálta a fiúm, azt ebbe' maradtunk).

Amúgy meg kaptam a fiúmtól biciklis túlélőkészletet, úgy mint pumpát, gumifoltozószettet és gumileszedőt, szóval újabb itemekkel bővült a retikülöm tartalma (bár mostanában egy adidas hátizsákkal járok, de állítólag amiben rúzs van, az retikül).

Kár, hogy szentimentalizmusból nem fogom használni őket. Nehogy bajuk essen. Majd inkább vigyázva járok.