Ja, és a tipikus magyar gyalogos úgy közlekedik (lehetőleg a bicikliút közepén), mint azok az ó-egyiptomi ábrázolások, ahol az ember feje jobbra néz, a teste szembe, a lábfejei meg balra. Egyszer valakit nagyon el fogok ütni, ráadásul nem direkt.

Ma gondoltam egyet, és eljöttem egyenesen Törökbálintra Óbudáról bicajjal (tegnap még nem mertem megkockáztatni ezt az utat, Tb-ról a Kosztolányiig busszal mentem, amikor felszálltam, a sofőr igen hivatalos hangon bemondta, hogy igazából autóbuszon kerékpárt szállítani tilos, de egye fene, tiszta outlaw-életérzés volt), 6:30-kor indultam, 8:10-re érkeztem be (úgy, hogy véletlenül belementem a Dunába a rakparton, aztán kerülő, meg kétszer megálltam térképet nézni), és az első 20 percben nem esett az eső. Mondjuk aztán is nagyjából mindegy volt, sokkal jobban zavart, hogy a lábamból csorog a víz, mert amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az igazából a Duna, és nem egy dunás pocsolya, akkor már vádliig benne voltam a lében. De legalább a kollégáknak szereztem egy jó napot, javukra legyen mondva, miután kiröhögték magukat, adtak kölcsön egy raktárosnadrágot, amiben úgy nézek ki, mint Kis Mukk, de legalább száraz vagyok.

Igazából nem megszállottságról van szó, csak a bicikli mindig ugrándozik, hogy menjünk már, menjünk már.

- Képzeld - mondom a fiúmnak tegnap, - a blogomból kifolyólag már munkát is ajánlottak fel.
- Mit, valami embereket kell megkínozni? - válaszolta ő.

Az a szerencse, hogy nemcsak ilyennek lát, hanem ilyennek is szeret.

Nem tudom, nálatok hogy volt ez, de errefelé (dél-Buda) tegnap folyamatosan nagyon csúnya eső esett, ma meg folyamatosan ragyog a nap. A met.hu szerint mindkét nap időjárása változó. Azt ugyan már egy ideje tudom, hogy náluk a változó azt jelenti, hogy fogalmunk sincs, de akkor most honnan tudjam, hogy holnap reggel be tudok-e jönni biciklivel, vagy hagyjam itt inkább?

Továbbá további érdekes faktumok a biciklizés tekintetében:

- Amin van kitámasztó, az nem bicikli (forrás: a fiúm);
- A klipsz a bicikli egyik legfontosabb alkatrésze, igazi sava-Borcsa (forrás: egyéb);
- Csengőt csak lányoknak szabad a biciklire tenniük (forrás: a fiúm);
- Érdemes a biciklin az összes sebességfokozatot használni adandó alkalommal (reveláció: enyém);
- Kilenc kiló körüli legkisebb súly az, amit ép ésszel el lehet érni egy biciklinél, de ebben már a festék lekaparása is benne van (forrás: a fiúm).

Az meg nem igaz, és csalóka remény a rendszergazda részéről, hogy először a fiúm, majd a bicikli kitörölte belőlem a görény iránti vágyat; szerintem a görény és a bicikli egyáltalán nem inkompatibilisek, az ilyen áramvonalas állatok szeretik a sebességet, és nagyon jól elvannak ilyen görényhordó-táskákban vagy mikben. Vagy ha nincsenek jól el, akkor is kibírják, megszokják idővel. Remélhetőleg.

A saját érdekükben.

Ma fordítva csináltam: a munkahelyemről bicajoztam a fiúmig, és nem is volt vészes, pedig azt hittem, hogy csupa emelkedő. Hát nem. Eltévedni mondjuk majdnem eltévedtem, de aztán megnyugodtam, mert ott ácsorgott a helyes kis vörös utcalány, és tudom, hogy nála kell balra fordulni. Majdnem köszöntem is neki, de aztán eszembe jutott, hogy ez az a helyzet, amikor én ismerem őt, ő viszont nem ismer engem.

Aztán hazaértem, és a fiúm kivitt az erdőbe bringát tolni. Először azért toltam a bringát, mert túl meredeken ment az út felfelé, utána azért, mert nyakig sár volt, aztán azért, mert árok volt az útban. De volt olyan is, hogy azért toltam, mert jeges-havas volt az egész ösvény, egy ízben pedig egy kidőlt fa torlaszolta el az utat, ezt követően pedig túl meredek volt az út lefelé. A fiúm persze nem zavartatta magát, ő csak a kidőlt fánál szállt le. Azzal biztatott, hogy meg tudom csinálni, ez az én harcom; én azt feleltem neki, hogy szerintem ez inkább az ő harca, elvégre az ő ötlete volt; erre ő azt hozta fel végső érvként, hogy de hát ő nem harcol.

Azért az a négy és fél perces hazaút aszfalton lefele, az jó volt.

Szóval elkarikáztam a dolgozóba ma reggel, a fiúm meg elkísért, mert ő egy hős. Természetesen elölről kísért, vagyis időnként láttam sárgán bevillanni egyik vagy másik kanyarba, de rendszeresen meg is várt. Én nagyrészt nem kaptam levegőt, de a lefelé gurulás állat volt, a bicaj is nagyon élvezte, most meg a raktárban a rács mellől nézegeti vidáman a kamionokat, és feszít büszkén, mert mindenki mondja neki, hogy milyen szép piros bicikli, meg csengetik a csengőjét (egy óvodában dolgozom, komolyan). Éjszakára itthagyom majd szerintem, de valószínűleg nem fog félni, mert lesz körülötte egy csomó targonca. Meg amúgy sem félős típus.

Ja, és azt mondta a fiúmra, hogy jóképű. Sokáig nézte a fényképét figyelmesen, majd azt mondta rá, hogy jóképű. Ebben maradtunk.

- Tényleg önző vagyok - mondta a balrog. - Egy csomószor gondolok arra, hogy mennyi gonosz dolgot csinálok, de nem olyan kontextusban, hogy milyen rossz lehet ez másoknak, hanem az jut eszembe, hogy mennyire rossz karmát csinálok ezzel magamnak.

És lett nekem piros biciklim, amitől néha meghaltam, de csak egy kicsit.

Természetesen előbb a fiúmmal próbáltattam ki, az új, eddig ismeretlen csokikat is ő szokta megkóstolni, már csak a biztonság kedvéért is (írtam már, hogy biztonsági játékos vagyok); ő meg mivel - motorral lévén - éppen nyakig motorosnak volt öltözve, nagyon defenzíven nézett ki. Utána nekem az egyik pillanatban nem jutott eszembe, hogy hogy kell biciklizni, a másikban meg már elkerekeztem haza, a Szilágyi Erzsébet fasortól Aquincumig, és például a Moszkva tér és a Batthyányi között annyira beleéltem már magam a szerepembe, hogy amikor egy másik bicajos méltatlankodott ott hogy az autók ráállnak a biciklisútra, akkor én hozzáfűztem, hogy bizony, le kéne törni a tükrét az összesnek mind, és tökre nem vette észre, hogy nem is vagyok igazi biciklista.

Meg lehagytam az összes bevásárlókerékpáros tatát, és ez jó érzésekkel töltött el. Engem meg nem hagyott le senki, gondolom azért, mert senki nem jött abba az irányba.

Aztán megérkeztem haza, és lerángattam a rendszergazdát, hogy nézze meg a bicajt, utána meg elmentünk az Electroworld parkolójába autót nézni (mármint nem úgy, hanem máshogy, de erről majd máskor), aztán összeszedett a balrog, és bementünk vele vásárolni a Corába. Legfőképpen csengőt vettünk nekem, mert az vicces, amikor hangtalanul megközelítek valakit hátulról, aztán csengetek egy nagyot, meg biciklilakatot, meg még vagy ötezer dolgot (a balrog például megvette a 416. könyvét a fűszerekről, ő meglehetősen fűszercentrikus, én meg újabb négy ételhordó dobozt, mert a fiúm meg dobozmegtartós), aztán hazavittem megmutatni neki is a biciklimet, és akkor időnként ráült és transzba esett, például nem hallotta meg, amit mondtam neki, és felszerelte a csengőmet. Én meg közben csináltam több mint két kiló csirkéből (kisebb kiszerelés nem volt) füstöltsajttal-spenóttal töltött csirkét sörtésztában (tudom, halmozom), meg hozzá két ételhordónyi kukoricás rizst, meg bepakoltam egy csomó csokit meg epret meg mittudoménmit, és nekiálltam felkarikázni a fiúmhoz, ami közben többször meghaltam, mert 1. ő kétszer olyan távolságra van, mint a Moszkva, 2. 100-110 m szintkülönbségre lakik tőlem felfelé, 3. tíz kiló volt a hátizsákom, 4. nem tudtam ráülni a nyeregre, mert nyom. Tiszta kék-zöld folt a fenekem. Viszont most nagyon magasan van az ázsióm, mint barátnőnek, és minden jóra fordul, mert például ki lett cserélve a nyergem. Meg csinált a fiúm nekem madzagot a lakat kulcsára ügyesen.

Holnap megpróbálok bemenni a munkahelyemre bicajjal. Hadd ismerjenek meg egy új oldalamról.

Most nem nagyon érek rá írni, mert mindig a leendő bringámra gondolok meg-megállva (holnap lesz, ha minden jól megy), de azt muszáj közzétennem, hogy Raymond Chandlert én az ilyenekért szeretem:

Visszajátszás.

Mivel mi a világ végén dolgozunk, ahova busz csak nyolcig jár*, a munkahelyre való bemenetel gyűjtőrendszerű személygépkocsi-járatokkal történik. Én különösen szerencsés vagyok, mert a logisztika engem a háztól hárompercnyire vesz fel. Tegnap is megbeszéltük háromnegyed hétre, este beállítottam az ébresztést a telefonomon (egy órával korábbra szoktam, a reggeli egyik helyiségből a másikba vonszolódásra és világfájdalomra időt hagyva), de reggel még a csörgés előtt felébredtem. 6:46-kor. Valamit magamra ráncigáltam, berdobáltam a táskámba a bedobálnivalókat, és lerohantam a találkozási pontra, ahova kb 20 másodperccel később fordult be a logisztika az ő autójával, heves bocsánatkérések közepette.

Mivel nagylelkű természetem van, megbocsátottam. De azért kicsit éreztettem vele, hogy ez így nem mehet tovább.

* Elméletben mi is nyolcra járunk. Elméletben.

Ellentétben a titkárnőnkkel, azért akadnak még olyan emberek, akik munkájukat kimondottan igényes módon végzik, és szolgáltatásaikhoz hozzáadják azt a meg nem fogalmazható pluszt, személyre szabottságot és hivatástudatot, aminek következtében az általam disznó módon összetúrt ágyon ez vár hazatértemkor.

Reggel megdicsértem a fiúmat, amiért jól bánik a tigrisekkel (álmomban ő volt az egyetlen, aki kordában tudta tartani a két tigrist, akivel mi laktunk, ő, én, egy bloggercsaj, meg egy magas szőke). Ő megdicsért engem, amiért nem hánytam éjjel egyáltalán, pedig forgott velem az ágy.

Jó az, amikor pozitív visszajelzésekkel indul a nap.

- Miért van az, hogy ha valaki jobbkezes az északi féltekén kavar teát, akkor azt az óramutató szerint teszi, a déli féltekén pedig fordítva? - kérdeztem a fiúmat, minden tudások forrását tegnap a taxi hátsó ülésén, miközben a leveleimet olvasgattam a telefonomon.
- Miért gondolod, hogy ez így van?
- Nem tudom, a listán írták. De amúgy sincs így, mert én például jobbkezes vagyok, és mégis fordítva kavarom.
- Nem, te nem vagy jobbkezes.

Na ezt szeretem benne, hogy ő akkor is emlékszik arra, hogy én eredetileg balkezes lennék, ha én megiszom három pohár sört.

A titkárnő ma se jött be (vigyázzatok a macskákkal nagyon, alattomos kis jószágok, egyszer megharapják az embert, és utána egy hétig munkaképtelen). Lassan kezdem nagyon nem szeretni, pláne, hogy az érzelmeimre tekintettel nem lévén például nem is szólt, hogy nem jön be.

Tegnapelőtt kiizzadtam végre a tábor praecoxos levél végső változatát - azért volt izzadós, mert azt úgy csináltuk, hogy átküldtem a draftot a rendszergazdának, ő visszaküldte "javítva" nekem, akkor én felháborodottan felhívtam, visszajavítottam, jóváhagytam, és akkor ő visszaküldött nekem egy alattomosan újrajavított verziót, és akkor halálosan összevesztünk olyan kérdéseken, mint hogy mennyi felkiáltójel muszáj a levélbe (semennyi), meg hogy szükséges-e harmadszor is kihangsúlyozozni, hogy nem hívunk külsős előadókat (nem), meg hogy illő-e hosszú emailben csillagozni (nem), és aztán a konszenzusos változatot elküldtük, persze időközben a sok bába között némileg megrongálódott a gyerek, de sebaj, egy kis idő múlva már megint tudtam úgy gondolni a rendszergazdára, mint olyan felebarátomra e földön, akivel esetleg még akarok találkozni ebben az életben. Ezzel párhuzamosan a Veronica Marsot néztük a fiúmmal, szerencsére ő is beledolgozott időnként, úgyhogy nem volt lelkiismeretfurdalásom, de így is átevickéltünk a második seasonba, ahol tényleg sokkal kiszámíthatóbb minden, meg nincs nagy, központi rejtély, de azért aranyos, vagy mi.

Ja, visszatérve a rendszergazdára, múlt héten felhívott valamikor vacsi közben, hogy ismerem-e azt az eljárást, amikor egy réteges anyagból mintát vesznek. Bár tudom, hogy szeret velem teljesen váratlanul (akár vacsi közben is) az élet nagy kérdéseiről beszélgeni (mivel két hálózatban is ingyen tudjuk hívni egymást, órákat szoktunk eltölteni telefonnal a fülünkön, a másiktól mintegy két emeletnyire (igaz, hogy ő a folyosó másik végében lakik)), ezzel együtt nem igazán értettem, hogy ezzel most hova akar kilyukadni, és bár nagyban valószínűsítettem, hogy valami olyan területre, ami az én érdeklődésemre nem tarthat számot, azért rávágtam, hogy igen, nehogy műveletlennek tartson. Meg mert tényleg ismerem. Erre ő rögtön párhuzamot vont a tudományos kutatók tevékenységei és a saját szabadidős magatartása között azzal, hogy közölte, hogy ő az imént éppen ilyen módszerrel vett mintát a saját combjából a fúróval, és hát van benne zsírréteg. Na mármost én régóta gyanakszom a rendszergazda mazochista hajlamaira, már csak azért is, mert mint említettem, készakarva szokott velem beszélgetni, ebben az esetben mégis inkább valami rejtélyes, fitnesszel/diétával/megjelenéssel kapcsolatos újabb őrületet alítottam, mert hajlamos ilyenre (egyszer mesélek majd róla, és a szempillafestésről), de hamar felvilágosított, hogy nem szándékos volt a dolog, aztán mondott valamit a csonthártyáról, amit nem akartam hallani, úgyhogy inkább visszaeveztem a biztonságos, ok-okozati vizekre. Azt állította, hogy úgy került a combjába a fúró, hogy először a kezébe fúrt bele, és az nagyon megfájdult. Mint később kiderült, a hüvelykujja tövénél fúrt bele a kezébe (kívülről), és nekem egészen a mai napig nem sikerült rekonstruálnom azt a mozdulatot, amivel ezt végre lehet hajtani a fúró szakszerű használata közben. Most még nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy a sebesülésének mélylélektani okai vannak, és az egész fúrós dolog igazából egy néma segélykiáltás (ő ugyan azt állítja, hogy baleset volt, de most ki ismerheti jobban a mélylélektanát: én vagy ő?), esetleg egyszerűen csak csinálni akart valami olyat, amivel szerepelhet a blogomban, egyelőre nem tudom.

Mindenesetre óvakodjatok a fúróktól is.

Úgy tűnik egyébként, lassan végetér a rémálomos időszak (általában február végére lehet tenni), ma pl mielőtt felébredtem, valami fiú voltam (álmaimban simán ide-oda váltok a karakterek között), és teljesen meghatódtam, hogy a csajom miniszoknyát vesz fel a kedvemért.

A komenyisták mindenhol ott vannak, körülöttem meg pláne mindenhol, figyelmeztettek is tegnap, hogy félreérthető voltam, és ne keltsem a Kóka rossz hírét: nem ő kap 320 ezret a fellépésért (már ha egyáltalán fellép). A XI. Vezérigazgató találkozón való részvétel kerül ennyibe (tényleg, ki lehet az a XI. Vezérigazgató?), vagy opcionálisan 390 ezerbe, ha egyfős szobában alszik az ember (egy éjszakáról van szó). A környezetem politikai kiegyensúlyozottságát csak az biztosítja számomra, hogy a fiúm enyhén náci, amikor éppen eszébe jut, és ez azért is praktikus, mert én szélsőségesen liberális vagyok (amikor éppen eszembe jut), és így tök jól kiegészítjük egymást. A politikáról a továbbiakban már csak annyit, hogy a fidesznek mindig sikerül ezt elérnie, hogy én elhatározom, hogy nem megyek el szavazni, mert nincs jó választás, és én a távollétemmel demonstrálom ezen véleményemet, és akkor a fidesz egy hónap alatt úgy febassza az agyam, hogy mégis elmegyek szavazni. Ellenük. Akkor is, ha mára lecserélték a plakátjaikat.

A titkárnő ma is otthonmaradt a macskaharapás miatt, ennek következtében ma egyrészt nyakig ültem a hülye robotmunkákban (bár a postabontás tanulságos volt, a Dunaprint csoport például azzal kezdte levelét, hogy nekik különösen fontosak az ügyfeleik, akikkel szeretnének a személyes kapcsolatukon javítani - erre nyílik is terük, ugyanis ezt a levelet a Főnökömvezetékneve Mónikának címezték (a főnököm pasi, és nem dolgozik nálunk Mónika), meg kaptunk egy meghívót is a XI. Vezérigazgató találkozóra is, aminek fedlapján nagy betűkkel ott áll, hogy előadó: Kóka János, belül meg csillag, és hozzáfűzve, hogy meghívás alatt (potom 320e forintért), meg kaptunk egy furcsa levelet is, aminek első sora, középre igazítva, bolddal az volt (betűhíven), hogy


Mint kiderült, a László a kapcsolattartónk volt valami tehergépkocsijavító műhelynél), másrészt meg mostanság leült velem szemben a főnököm, és beszélgettünk, és hát eléggé kifelé áll a titkárnő szekere rúdja, pedig próbáltam vele kapcsolatban jólelkű meg toleráns lenni. Tényleg. Mármint magamhoz képest.

Kicsit félek, hogy most valami véresszájú, irgalmat nem ismerő démonként fogok elhíresülni az üzleti világban, aki nagykanállal eszi a titkárnőket. Kicsit meg remélem.

A titkárnőről időközben kiderült, hogy azért nem jött be dolgozni, mert megharapta a macskája. Ezt az indoklást a továbbiakban nem kívánnám kommentálni.

Ma meg csak itt lézengek a fiúmnál, a fiúm viszont nem lézeng itt, mert atyai kötelességei vannak. Viszont itt nála baromi jó a csí, úgyhogy egyedül is jó lézengeni (emlékszem, amikor először itt jártam, akkor rögtön az volt a benyomásom, hogy de jó, itt lehet játszani), készítettem például egy fényképfelvételt a dolgozószobájáról, aminek azt a címet adtam, hogy megindult a számítógépes alkatrészek észak-déli vándorlása (még szerencse, hogy van nálam iránytű*), meg elmosogattam, ami lehet, hogy máshol unalmas, monoton és értelmetlen házimunka, itt viszont csupa izgalom és felfedezés; az egyik (nem véletlenül) lezárt ételhordóban rátaláltam például egy eddig ismeretlen fajra, amelyik már csak két lépésre volt a kerék felfedezésétől. Természetesen kiirtottam őket. És ha már így benne voltam, az új jövő kezdésének jegyében kiöntöttem például az olajban úszkáló májdarabokat is, amit emlékként őrizgettünk a sütőn egy hónapja, mert kemény csaj vagyok. Meg nézegettem bakancsos oldalakat. Meg nézegettem biciklis oldalakat, viszont nem nézegettem az órámat egyáltalán.

Szerintem, amire ennek az országnak szüksége van, az legalább kétszer ennyi nemzeti ünnep.

* Egyébként kipakoltam ma a táskámat, mert kerestem valamit, és nem csak iránytű van nálam, hanem varrókészlet, két telefon, szemöldökcsipesz, lázmérő, manikűrkészlet, sebtapasz és háromféle gyógyszer, kisadagos ketchup, fényképezőgép, citrompótló, pendrive, Budapest térkép, mp3 lejátszó, két rejtvényújság, egy tábla csokoládé és három különböző műfajú könyv (a Maugham életrajz, Pratchettől a The Last Continent és a Самоучитель японского языка). Asszem, az ilyenekre, mint én, mondják hogy biztonsági játékos.

Pénteken megörökítettem a méltán híres emlékművet, ami a munkahelyemet is magában foglaló ipari objektum előtt szolgálja a logisztikai eszközök dicsőségét. Klikk az áthatóbb élményért.

Megbeszéltem mindenkivel, hogy ma nem jövök be, megcsináltam tegnap gyorsan a megcsinálnivalókat, beosztottam a mai napot, erre a titkárnő küld nekem az éjszaka közepén egy sms-t, hogy ma mégsem jelenik meg, a Zandi meg nem szólt senkinek, egyszerűen nem jött be. Most itt ülök és bámulom a telefont. Nem vagyok boldog.

A hétvége a sport és a kultúra jegyében telt, aminek a sport része az volt, hogy egyrészt hegymászósat játszottunk, vagyis vasárnap estig nem mosogattam (fiúm: nekem már az is luxus, hogy egyáltalán van tányér, nem muszáj, hogy tiszta legyen), másrészt biciklit kerestünk nekem a neten. Egy kicsit megrémít a jövőmet illetően, hogy a fiúm szerint mindenképpen olyan biciklit kell nekem keresni, ami nagyon zúzós erdei utakon sem esik szét alattam (én igazából az olyan sportok híve vagyok, ahol a gravitáció az én barátom, mint például a síelés), de egyelőre derűs ignoranciával fókuszálok a jelenre. A biciklisboltok honlapjai egyébként viccesek, az egyiken konkrétan szerepel az a mondat, hogy nyomatékosan kérünk, hogy Ne ad meg bankkártyád adatait, és ne válaszd a kártyás fizetést, annak ellenére, hogy megrendelési rendszerünk erre lehetőséget biztosít, a másikon meg egész komoly lélektani elemzés található az olcsó biciklik vásárlóiról, akik megcsömörlött, boldogtalan emberek maradnak egy életen át, meg ilyenek. Sport volt még az is, amikor a fiúm kifejtette, hogy mekkora megjátszós dolog is már az úszás, szemben például a búvárkodással, mert a búvárok legalább nem tesznek úgy, mint akik képesek lélegezni a vízben, és akkor szidtuk egy kicsit az úszókat, majd szóbahoztam, hogy milyen szívás is lehet már bálnának lenni, nem alhatsz pl végig nyolc órát, mert mindig levegőt kell venni, a fiúm meg erre szóbahozta a madarakat, akik viszont percenként felnéznek alvás közben, hogy nem akarják-e őket megenni. És azért alszanak sokan egy fán, hogy csak tízpercenként kelljen felnézni, konkludálta a fiúm, aki titokban ugyanis botanikus.

A kultúra meg az volt, hogy egyrészt kiolvastam végre végig a The Fifth Elephantot, ami egy vámpíros/vérfarkasos/törpés/őrséges pratchett, de van benne Csehov is, másrészt folytattam a Maugham életrajzot, amiből kiderül például, hogy a viktoriánus időkben azért volt mindenki homokos Angliában, mert akkoribban a bentlakásos, koedukálatlan iskola volt a divat, ahol az összezártság, az alternatíva hiánya és a faggoting-rendszer megteremtette a homoszexualitás melegágyát, amire az, hogy a későbbiekben sem voltak nagyon kellemes szexuális élményeik a nőkkel (a házasság előtti szex csak a prostituáltakkal volt lehetséges egy úri fiatalember számára), csak rásegített. Viktória királynő vezette be azt egyébként, hogy akire rábizonyosodik a fajtalankodás, azt akár két év kényszermunkára is lehet büntetni - ez a dolog a nőkre természetesen nem vonatkozott, mert senki nem merte megmondani Viktóriának, hogy a nők is képesek ilyesmire. A kultúra aztán vasárnap tett nálunk magáévá eddig meghódítatlan csúcsokat, amikor is ledobtam magam a fiúm mellé az ágyba, és zsinórba néztük a Veronica Marsokat. Most tartunk a nyolcadiknál vagy a kilencediknél. Egy kicsit ugyan félek attól, hogy mi lesz, ha nem marad már megnézetlen sorozat, de biztos kitalálunk majd valamit, mondjuk ráállunk a heroinra, vagy nem tudom.

A rendszergazdával egyébként össze is vitatkoztunk a téma kapcsán azon, hogy van-e földi körülmények között olyan szél, amiben megfullad az ember, vagy csak attól fulladhat meg, ha a szél mondjuk tele van hóval; az, hogy erről képesek voltunk igen hosszan ellenérvelgetni egymásnak, és a beszélgetés hangneme is azt bizonyítja, hogy annyira magasabbrendű, a mundus kicsinységeitől független ragyogó elmék vagyunk mindketten, hogy a megtapasztalásra már szükségünk sincs ahhoz, hogy bármely tetszőleges terület szakértőivé dolgozzuk ki magunkat pusztán ikúból.

Állítólag az alkohol előhozza az ember valódi énjét, ezt nem tudom, én simán csak bárkivel smárolok már nem, mert már nem vagyok szingli, szóval simán csak rendkívül szellemes vagyok, és nagyon szeretek mindenkit. A fiúm meg általában semennyire nem változik meg (nem igazán tudom eldönteni, hogy ez amiatt van-e, mert ennyire erős benne az önkontroll, vagy mert alkohol nélkül is képes természetesen viselkedni - mindenesetre, az önkontrollját, ha van, arra használja, hogy természetesnek tűnjön a viselkedése), de az erős belga sör a minap őt is közlékenyebbé tette, és olyan dolgokat osztott meg velem a hegymászóbalesetekről, amiket eddig még soha. Asszem, úgy került a dolog szóba, hogy ugye kölcsönkaptam azt a hegymászóbalesetes könyvet, és ezen kicsit felháborodott, hogy az tele van tárgyi tévedésekkel, és elmondta, hogy hogy is mennek a dolgok igazából, szerencsére a szintemre leereszkedve, és olyan, a jobb megértést segítő képi eszközöket használva, mint például hogy "az Oroszlán-sziklát úgy képzeld el, hogy olyan, mint a Duna Pláza: mindenki odajár". Csak arra az időre hagyta abba az információátadást, amíg lement fürdeni, de addig is odanyomott az ölembe egy hegyes könyvet, és kijelölte benne a kötelező részeket, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg úgy volt-e, ahogy ő emlékszik. Tényleg úgy volt, de ő szórakoztatóbban adta elő.

Lehet, hogy gyakrabban kéne innia.

A világ rendje helyreállt: anyám ma felhívott, és megkérdezte, elhoztam-e tőlük a középiskolás biológiakönyvem. Mondtam, hogy el. Erre nekemesett, hogy én azt hogy gondoltam, azt még ők vették nekem akkoriban, és bármikor kellhet is nekik, stb.

Nem szívesen képzelem el, akkor mi lenne, ha tényleg elfogadnék tőlük egy utazást.

A telefonbeszélgetés vége felé (vázoltam közben irányában, hogy én mit gondolok erről a szituációról) anyám hozzámvágta, hogy jó, akkor nem is kell, hogy lejárjak vasárnaptól pár napon keresztül etetni a kutyát. Mivel ők tőlem (vagy a munkahelyemtől) 2,5 órányi utazásra laknak, amiből húsz percet gyalog kell megtennem, hegynek felfelé, ez a retorzió nem sújtott le annyira, mint szerintem szerette volna.

Igazából persze tudom, hogy mostanában uncsi vagyok, meg egysíkú, de nem tudok mit csinálni, az utóbbi időben leginkább különböző barkácsgépek leírásai hoztak izgalmat az életembe, és a velük kapcsolatos kétségek és vívódások miatt forgolódom ébren az ágyamban éjnek idején (azzal, aki esetleg hasonló módon van ezzel, szeretném megosztani, hogy a pendulum jigsaw szabatos magyar neve az dekopírfűrész), de ez most változóban van, tegnap megvolt az első táborszervezős gyűlés.

A táborral egyelőre szerintem az a legnagyobb gond, hogy a tagok nem tudnak róla, így pedig nehezen fognak eljönni. A második legnagyobb gond, hogy a progresszív, fiatalos és izgalmas programjavaslatokat - mint például a közgyűlés alternatív programjaként a liliomtiprás a szintén helyszínen található középiskolás osztály bevonásával - már születésükkor elvetik a szervezőtársak. A harmadik meg az, hogy ugyanazen szervezőtársak legközelebb a következő gyűlésen át fogják harapni egymás torkát, legalábbis erre enged következtetni az a végtelen egyet nem értés, amelyik bármelyik kérdés kapcsán felmerült. Amit konkrétan elvállaltam, az a regisztrátorkodás, a problémás emberekkel (haha, ki nem az?) való kommunikáció, meg a filmnézetés, ami a rendszergazda szerint úgy nézne ki, hogy én rábökök egy filmre, és azt nézi mindenki, ugyanis - a rendszergazda állítása szerint - nekem jó ízlésem van (igazából ebben nem hisz, viszont szereti hangoztatni; őszintébb pillanataiban úgy fogalmaz, hogy a filmjeim felétől nincs hányhatnékja). Én nála sokkal demokratikusabb lélek vagyok (valahol Lord Vetinari módján, aki hisz a választás szabadságának fontosságában, még ha a két választási lehetőség egyike a biztos, fájdalmas halál is), ezért az én tervem az, hogy esténként öt film közül lehet majd egyet megszavazni egyszerű többséggel. A tervem ördögi zsenialitása abban rejlik, hogy azt az öt filmet viszont én fogom kiválasztani.

A másik szívügyem az újoncintegrálás, részben az ebben rejlő kegyetlenkedési potenciál miatt, részben meg azért, hogy ellentétes álláspontot képviselhessek a rendszergazdával és szeretett ex-elnökünkkel, akik mélyen megvetendőnek találják az újoncok tutujgatását (ennek köszönhetően a dolog valószínűleg félig-meddig egy illegális földalatti mozgalom kereteit fogja felvenni annak minden romantikájával - titkosított floppykon fogjuk majd egymáshoz csempészni az újoncok listáját, rejtekben megkeressük őket, sötét sikátorokban füttyögünk majd utánuk, majd dohos pincehelyiségekben harcedzett, félelmet nem ismerő klubtagokat csinálunk belőlük, vagy valami ilyesmi). Bár mindkettejüket tiszta szívemből szeretem - valahogy úgy, ahogy egy lágyszívű, ámde nem elvakult gondozónő szereti a reábízott dedeket - de tudom, hogy az én helyem az övékével ellentétes oldalon van véleményileg, mert ott sokkal szórakoztatóbb lenni.

A mai nap feladata annak nem bántó, ugyanakkor hatásos megfogalmazása, hogy az előadásokon nem nyivákolhatnak gyerekek. Hát meglátjuk.

Tegnap reggel odajön hozzám a titkárnő szepegve, hogy neki már két nap óta nem sikerül elintéznie ezt a dolgot, és légyszi légyszi próbáljam meg én, hátha nekem megy. Úgyhogy felhívtam a T-comot, és megkérdeztem, lehet-e a főnököm egyik cégének a két számát átiratni a másik cégének nevére. Kaptam egy faxszámot, meg hogy mit küldjünk rá. Odaadtam a titkárnőnek, aki nagyon hálás volt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi nem sikerült neki ebből az összetett folyamatból. A pénzügynek is lefordítottam egy levelet angolra (két nem túl bonyolult mondatról volt szó), úgyhogy lassan félelemmel vegyes tisztelet kezd övezni szerte az irodában. A terv az, hogy nemsokára már egyáltalán ne kelljen dolgoznom, legyen elég az, ha egész nap bólogatok a szakállamat simogatva, és időnként mondok valami szabadon értelmezhető távolkeleti bölcsességet.

Addig is további news flash, hogy a csiszológépekről ma áttérek a fúrógépekre. Új, izgalmas fordulatot vett az életem, mióta profilt bővítettünk. Az mp3 lejátszók már a fülemen jöttek ki.

A szüleimet nem is írtam, halálmegvető bátorsággal ugyanis meglátogattam megint a szüleimet, és teljesen rámhozták a frászt, mert tök normálisan, már-már kedvesen viselkedtek. Az ilyesmi mindig gyanús. Azért voltak vicces részek, például amikor meséltem a fiúmat, és apám a második mondat után rámtukmálta a Hegymászóbalesetek című könyvet (a szüleim gyereket akarnak tőlem, de mindenképpen szeplőtelen fogantatással), meg amikor kérdezték, hogy utazom-e mostanában valahova, és mondtam a Mongólia előadást, akkor seperc alatt eldöntötték, hogy menjek inkább Jordániába, mert az olcsó, és belelkesülve ki is találták, hogy akkor születésnapomra elküldenek Jordániába, én meg az este további részében azon töprengtem, hogy vajon van-e valami belső infójuk jordániai földrengésről vagy forradalomról a közeljövőben, esetleg az a tény bátorítja őket ilyesmire, hogy én nem tudok úszni, Jordánia viszont tele van mélyvízzel. Aztán a rendszergazda megmentett és hazavitt, cserébe viszont ragaszkodott hozzá, hogy a batomat és a commanderemet még éjszaka frissíthesse. Néha azt kívánom, bár kevesebb lenne benne a szakmai elhivatottság.

Komoly szívás ez a mai nap, idáig lenyomtam három sarokcsiszoló gépet á 17 old. pdf. Tanulságos volt. Soha ne tartsátok oda az ujjatokat a csiszolólemezhez, ha a készülék be van kapcsolva, például. Gondolkoztam azon, hogy kis vérfrissítést viszek a használatikba, és mondjuk ezután haverkodós stílusban írom őket, de aztán hagytam inkább.

Ami a mai menüt illeti, álmomban egy cápákkal teli medencében úszkáltam, aztán a végén az egyik kiharapta a kezemből a kiskutyát, akit ki akartam menteni. Még szerencse, hogy nem vagyok oda a kutyákért.

A rendszergazda azt mondta nekem tegnap, hogy ha egy utolsó szalmaszálat kap az ember, abba nem kapaszkodni kell, hanem lélegezni rajta keresztül, amíg ki nem mentenek. A főnököm azt írta ma, hogy annak a pincérnek, aki nem tud mosolyogni, inkább vendégnek kellett volna születnie. Csupa álruhás filózofussal vagyok körülvéve, mint disznó a gyöngyök között.

- Miért keltél fel hétkor? - kérdezte tőlem a fiúm. Úgy tűnt, szeretne jobban megismerni.
- Mert munkanapokon én hatkor szoktam, és még ha nálad alszom is, akkor is csörög fél nyolckor, ezért ilyentájt a szervezetem fel akar kelni.
- Na de miért nem aludtál rögtön vissza?
- Mert ilyenkor nem tudok rögtön visszaaludni. Csinálnom kell dolgokat egy kicsit, és utána már igen.
- Szóval a szervezeted kivárja azt az időt, amíg beérnél a munkahelyedre, és csak akkor érzi úgy, hogy megint szabadon alhat.
- Aha.

A megszokás, az már csak ilyen.

Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy szétrúgtam a volt pasim fejét. Mezítláb. Naturális volt, hallottam (éreztem) a fogak reccsenését, porcok csikorgását, ilyesmi.

Tegnap azt álmodtam, hogy most már mindenképpen gyerek kell nekem. Naturális volt. Kiszámoltam például, hogy május-júniusban kéne teherbe esnem, mert a vízöntők-halak még egészen elviselhetőek (megnyugtató, hogy azért álmomban is megvannak a prioritásaim), és megterveztem, hogy melyik sarokban legyen a babaágy.

Ma azt álmodtam, hogy abortuszt hajtanak végre rajtam (néha kicsit túlkompenzálok álmomban). Naturális volt. Kötőtűvel csinálták.

Kíváncsi vagyok, holnapra mit találnak ki.

- Látod ezt a csomót?
- Látom.
- Na, akkor csinálj most te is egy ilyet.
[megcsináltam]
- Ügyes vagy. Akkor most csinálj úgy egy ilyet, hogy áthurkolom a széken a kötelet.
- Kész van.
- Látod, milyen szórakoztató a hegymászás?
- Miért, a hegymászás erről szól?
- Aha. Bár ez inkább barlangászat.

A Bea aztán azt csinálta, hogy álltam a háta mögött egy kiflivel és a késsel, várván, hogy befejezze titokzatos szertartásait a konyhapulton, és akkor egyszer csak hátranézett, és azt mondta, hogy ő tudja ám, hogy le akarom szúrni, majd a sebébe tuszkolni a kiflit, hogy megzavarjam a helyszínelőket. Úgyhogy kénytelen voltam változtatni a terven.

A Beával sok hasonlóság fedezhető fel a lelkünkben. A Bea ma azt játssza, hogy egész nap mászkál mindenfelé, belenéz mindenkinek a tányérjába, azt mondja, én ezt azért nem enném meg, majd továbbmegy.

Most mindenki éhes.