Senki nem foghatja rám, hogy elsietem az elintéznivalókat, de ma reggel bepakoltam ruhát (kb 20 perc), délelőtt a valutavásárlást is megejtettem (bankos kapcsolataimat bevetve, mégsem volt kidobott idő az a jó pár óra, mialatt üvegesedő tekintetem felett a határidős ügyletekről cseréltek lázas eszmét hosszú lábú, jobb sorsra érdemes fiatalemberek), a panzióval (a rendszergazda nyomatékos kérésére) ötvenedszerre is biztosítottuk egymást arról, mennyire is várjuk már azt a bizonyos pillanatot, és most itt ülök a munkahelyeken, térképeket bogarászok, és este utazunk.

Én szeretek utazni, imádom a reptereket is a könyvekkel, meg az emberekkel, meg a kényelmetlen műanyag székekkel, automata kávékkal, az összetéveszthetetlen reptér-illattal, de az autózás, attól olyan transzba tudok esni, mint egy cápa, ha a hátára fordítják. Mert beülünk, és megyünk, és csak a legszükségesebb dolgok vannak nálunk, telefon meg szendvicsek, és folyamatosan változik a táj, vagy nem, mindenesetre olyan az egész, mintha mindent ott lehetne hagyni, és soha nem visszafordulni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor, hova. Az első szerelemnél még azt gondoltam, hogy mindenkivel mindig ilyen lesz, hogy az teljesen normális kérdés, hogy autópályázni menjünk-e, vagy moziba, és az is teljesen normális, hogy a válasz erre cca 50 százalékban az, hogy autópályázni, és akkor megnézzük a Balatont vagy Bécset.

Aztán be lettem avatva abba, hogy az emberek legnagyobb része arra használja az autót, hogy A-ból B-be eljusson (minden út B-be vezet), ha kell valamiért, és erre még büszke is.

És akkor, amikor már teljesen kicsi voltam és egyedül voltam és a joyride fogalmát lassan már az időben érkező éjszakai negyvenkettessel megtett pár megállóval definiáltam magamban, akkor jött a balrog. A balrog számára is természetes dolog, hogy az ember éjszaka beül az autóba, azt megy az elhagyott vidéki utakon. Ha lehet, százhatvannal. És mindent lehet, csak akarni kell. A balroggal rengeteg megváltó beszélgetésen és megváltó hallgatáson estünk át úgy, hogy rohantak közben a szaggatott csíkok a reflektor fényében. És rengeteg állatot nem ütöttünk el. Nyulat, meg rókát, fácánt, sünöket, vaddisznót, őzeket és szarvasokat, meg azokat a gyors cikázó izéket, amit városi gyerekként hangulatfestő szóval menyétmongúznak kívánnék leginkább nevezni. Ja, és nem ütöttük el azt a kutyát sem, aki az utolsó pillanatban elugrott, zöld rongyát kiejtve szájából.

A rendszergazda megint más, nála szól a klubrádió, szól a telefonja, nem vagyok mindig biztos benne, hogy hozzám beszél-e, mert a bal fülében van a kommunikációs bogyó, közben néha nem figyel, olyankor megállunk a pirosnál (ha figyel, akkor eszébe jut, hogy ez az előbb még zöld volt, vagy mindjárt az lesz, és akkor minek). Vele mindig a gyorsabb sávban megyünk, olykor élire állítja az autót, hogy átférjünk, időnként kedélyesen baromarcúzza a baromarcúakat. Mellette biztonságban érzem magam. Túl gyorsan odaérünk bárhova ahhoz, hogy legyen ideje a balesetnek megtörténnie. A főnököm mellett már kevésbé érzem magam biztonságban, de ezért kárpótol az izgalom. A főnököm alatt bármelyik autó betöretlen vadlóvá változik, akit ő több-kevesebb sikerrel, de megzaboláz. Ő csodával határos módon képes megoldani a legdurvább fajta vészhelyzeteket is, miután megteremtette azokat. Sose képzeltem, mekkora megkönnyebbülés tud lenni a szimpla rettegés, ami a páni félelmet váltja fel, amíg nem ültem mellette egy teljes éjszakán keresztül úgy, hogy ónos esőben (ami időnként jéggé, időnként hóvá lényegült) követtük százhatvannal az előttünk haladót, mintegy öt méterrel. Gondolom, azért maradtunk ilyen közel hozzá, mert ekkora volt a látótávolság, és így legalább tudtuk, merre kell menni.

Lényeg, ami lényeg, ma este a rendszergazda és a főnököm közül választhatok. Mindkettejük autójában van ülésfűtés, ráadásul ónos esőt se jósolnak, úgyhogy nehéz, meglehetősen nehéz döntés előtt állok.