Na megyünk. Jó hétvégét mindenkinek.

Ma derült ki egyébként, hogy 2003 januárjában lejárt az útlevelem. Ehhez képest azóta öt különböző országba vittem el kirándulni. Éljen az EU.

Senki nem foghatja rám, hogy elsietem az elintéznivalókat, de ma reggel bepakoltam ruhát (kb 20 perc), délelőtt a valutavásárlást is megejtettem (bankos kapcsolataimat bevetve, mégsem volt kidobott idő az a jó pár óra, mialatt üvegesedő tekintetem felett a határidős ügyletekről cseréltek lázas eszmét hosszú lábú, jobb sorsra érdemes fiatalemberek), a panzióval (a rendszergazda nyomatékos kérésére) ötvenedszerre is biztosítottuk egymást arról, mennyire is várjuk már azt a bizonyos pillanatot, és most itt ülök a munkahelyeken, térképeket bogarászok, és este utazunk.

Én szeretek utazni, imádom a reptereket is a könyvekkel, meg az emberekkel, meg a kényelmetlen műanyag székekkel, automata kávékkal, az összetéveszthetetlen reptér-illattal, de az autózás, attól olyan transzba tudok esni, mint egy cápa, ha a hátára fordítják. Mert beülünk, és megyünk, és csak a legszükségesebb dolgok vannak nálunk, telefon meg szendvicsek, és folyamatosan változik a táj, vagy nem, mindenesetre olyan az egész, mintha mindent ott lehetne hagyni, és soha nem visszafordulni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor, hova. Az első szerelemnél még azt gondoltam, hogy mindenkivel mindig ilyen lesz, hogy az teljesen normális kérdés, hogy autópályázni menjünk-e, vagy moziba, és az is teljesen normális, hogy a válasz erre cca 50 százalékban az, hogy autópályázni, és akkor megnézzük a Balatont vagy Bécset.

Aztán be lettem avatva abba, hogy az emberek legnagyobb része arra használja az autót, hogy A-ból B-be eljusson (minden út B-be vezet), ha kell valamiért, és erre még büszke is.

És akkor, amikor már teljesen kicsi voltam és egyedül voltam és a joyride fogalmát lassan már az időben érkező éjszakai negyvenkettessel megtett pár megállóval definiáltam magamban, akkor jött a balrog. A balrog számára is természetes dolog, hogy az ember éjszaka beül az autóba, azt megy az elhagyott vidéki utakon. Ha lehet, százhatvannal. És mindent lehet, csak akarni kell. A balroggal rengeteg megváltó beszélgetésen és megváltó hallgatáson estünk át úgy, hogy rohantak közben a szaggatott csíkok a reflektor fényében. És rengeteg állatot nem ütöttünk el. Nyulat, meg rókát, fácánt, sünöket, vaddisznót, őzeket és szarvasokat, meg azokat a gyors cikázó izéket, amit városi gyerekként hangulatfestő szóval menyétmongúznak kívánnék leginkább nevezni. Ja, és nem ütöttük el azt a kutyát sem, aki az utolsó pillanatban elugrott, zöld rongyát kiejtve szájából.

A rendszergazda megint más, nála szól a klubrádió, szól a telefonja, nem vagyok mindig biztos benne, hogy hozzám beszél-e, mert a bal fülében van a kommunikációs bogyó, közben néha nem figyel, olyankor megállunk a pirosnál (ha figyel, akkor eszébe jut, hogy ez az előbb még zöld volt, vagy mindjárt az lesz, és akkor minek). Vele mindig a gyorsabb sávban megyünk, olykor élire állítja az autót, hogy átférjünk, időnként kedélyesen baromarcúzza a baromarcúakat. Mellette biztonságban érzem magam. Túl gyorsan odaérünk bárhova ahhoz, hogy legyen ideje a balesetnek megtörténnie. A főnököm mellett már kevésbé érzem magam biztonságban, de ezért kárpótol az izgalom. A főnököm alatt bármelyik autó betöretlen vadlóvá változik, akit ő több-kevesebb sikerrel, de megzaboláz. Ő csodával határos módon képes megoldani a legdurvább fajta vészhelyzeteket is, miután megteremtette azokat. Sose képzeltem, mekkora megkönnyebbülés tud lenni a szimpla rettegés, ami a páni félelmet váltja fel, amíg nem ültem mellette egy teljes éjszakán keresztül úgy, hogy ónos esőben (ami időnként jéggé, időnként hóvá lényegült) követtük százhatvannal az előttünk haladót, mintegy öt méterrel. Gondolom, azért maradtunk ilyen közel hozzá, mert ekkora volt a látótávolság, és így legalább tudtuk, merre kell menni.

Lényeg, ami lényeg, ma este a rendszergazda és a főnököm közül választhatok. Mindkettejük autójában van ülésfűtés, ráadásul ónos esőt se jósolnak, úgyhogy nehéz, meglehetősen nehéz döntés előtt állok.

Bejön ide pszichopata külsejű fiatalember, a nagymamájával, a kezünkbe nyomja kockás papírra írt önéletrajzát, és azt mondja, hogy márpedig ő itt akar dolgozni. És mi szeretne lenni itt, kérdezzük mi tőle, mint megannyi aranyhal, mire kiderült, hogy kertész. Izolda emígy jellemezte őt később a logisztika vezetőjének: "először azt hittem, hogy fogyatékos, de aztán túl gizda volt ahhoz, hogy fogyatékos legyen, de persze ez nincs összefüggésben, mert például a gyilkosok is lehetnek fogyatékosok", majd kivitte a konyhába a tálcát, merthogy az itt bent nem túl illusztris.

Hiányozni fog. Tényleg.

(na jó, csak azért, mert el kellett hoznom a főnököm kocsiját a szervízbe, de ezt nem bírtam kihagyni.)

A főnököm megbeszélte velem most így az átszervezés kapcsán, hogy Felelősségteljes Feladatokat fogok kapni, és kerítünk egy titkárnőt is. És lám, ma már egy ezüstszürke 6-os Mazdával jöttem reggel.

Felvitte az isten a dolgom: kaptam gyönyörűségesen szép új asztalt.

És felhívott az ágyambanalvós, és én, gyenge, befolyásolható lélek majdnem felugrottam az új asztalom tetejére vidáman pattogva, dacára annak, hogy az élet egy sötét és keserű pöcegödörszerű valami, mert azt mondta, nekem, hogy szeret, és akkor én rávágtam, hogy jó, én is szeretem, de adjon nekem három hetet, mert akkor múlik el az átok, és azt mondta, ez lesz az élete leghosszabb három hete, de nem igaz, mert az én életem leghosszabb három hete lesz, így jár, aki nőgyógyászhoz.

Ja, és azt mondtam már, hogy szeret? Engem. Ő.

Átbogarásztam, és így züllve sem írtam baromságot a mai mikro hifibe, leszámítva a fogyasztó jógát, amibe csak egy hosszú ó járt volna.

Izolda meglepően vidám, kortárs slágereket üvöltet és csacsog, csacsog, hogy most végre lesz ideje a barátjával lenni, meg valami kertészeti tervek.

Egy síró nőt akarok, olyat, mint én.

Én meg kirúgtam az ágyambanalvóst, ha már így benne voltunk a sodrásban, aztán kirúgtam a hámból is. Meg zen-koanokról és a macskáról beszéltünk másfél órát a telefonomban (leginkább a macskáról), meg arról, hogy végül is a yi ching se rosszabb, mint a netes varázsgömbök, amiket fel szoktam keresni, ha komoly problémám van, de hiába, aki tud az tud, akár falhozvágott tojássárgájából is, megmondta a dc rég.

Ja, aztán ríttam az ágyambanalvós után hajnali négy harmincig, amikor is kiütöttem magam a maradék jagermeisterrel, úgyhogy most még aznapos vagyok.

És felhívott az én főnököm, hogy kirúgta Izoldát. Hoppá. Bővebben holnap.

Üzenem annak, aki Ceske Budejovice-ből látogatja a blogot rendszeresen, hogy csütörtökön megyünk Krumlovba, ami tök közel van oda. Majd gondolok rá.

A főnököm meg egy jellem. De komolyan.

Az van, hogy a kezdet kezdetén megmondta nekem, hogy csak olyan embereket kapcsoljak be hozzá, akikkel ő is akar beszélni. És mivel én is egy jellem vagyok, tartottam magam ehhez a policyhez, entestemmel védve őt a direct marketinges hordák ellenében, lett légyen az fólia vagy weboldal, mit az ellen eladni kívánt. Ha - felhasználva hetedik szintű varázslókéhoz fogható empátiás készségemet - úgy véltem, hogy örülne valaminek, amit adni akar a csalárd külvilág, akkor tájékoztattam róla. Így éltünk mi békességben, boldogságban sokáig.

És akkor bejött a képbe a nő. A Judit. A Judit nem az én esetem, bár be kell valljam, elbájolt Izoldáéval vetekedően egyéni nyelvhasználatával ("és te fogod ezt preferálni a főnöködnek?" - kérdezte tőlem huncutul rögtön aznap, amikor megismerkedtünk), de később eltávolított minket egymástól a kétkedés, és a bizalom hiánya. Judit egy kolerikus alkat, aki ég és lángol, rögtön akar mindent, az egészet, de azonnal. Cégünk viszont inkább a flegmatikus típusú rezgések jegyében pulzál, szeretjük a dolgokat megrágni, ködös estéken elmerengeni rajtuk, elfelejteni, majd megtalálni, hogy friss szemszögből is szemügyre vehessük őket. Judittal ezt hiába próbáltam megértetni, valószínűleg hiányzott a klasszikus személyiségtípusokat tárgyaló órákról, és az ő tudáshátterének egyedül megfelelő következtetésre jutott, mégpedig arra, hogy én őt rútul félrevezetem, és hamis információkkal táplálom kebele lángját. Ha harc, hát legyen harc, gondolhatta, és magánügyben, válaszolta, amikor utoljára megkérdeztem, miért is akar ő az én szeretett főnökömmel kontaktusba lépni, ezzel mintegy jelezve, hogy kikerültem a bizalom köréből. És én nem ismertem fel a hangját, és ez a pillanatnyi figyelemhiány akár tragédiát is okozhatott volna, de nem történt baj, mert a főnök, az enyém, aki jellem, felkészületlenül is gepárdkölyköket megszégyenítő bátorság és játékosság keverékével a szemébe mondta Juditnak, aki pedig kifejezetten ijesztő tud lenni, hogy mivel kettőnk közül (a főnök és énközülem) én vagyok a szép és az okos, ezért a jövőben is inkább velem tárgyalja meg Judit az ő vágyait, álmait és terveit.

De Judit azóta nem hív. Pedig napról-napra új reménnyel kelek.

(Na jó, tudom, hogy nem a főnököm jellemsége tehet róla, és még csak nem is a kiváló emberismerete, amit magyarázatként igen hízelgőnek találnék rám nézve, inkább az, hogy ő is szeret általa kellemetlennek tartott embereket viccesen kínos helyzetbe hozni, de mivel ezzel én is így vagyok, az ilyesmi számomra kifejezetten ösztönző bérenkívüli juttatás.)

Tegnap, amikor felhívtam anyám, hogy most nem megyek, csak majd, akkor mintegy mellékesen megkérdeztem azt is, hogy érzett irántam, mielőtt megszülettem. A választ borítékolhattam volna, elvégre a szüleim rendes emberek, mindig időre fizetik a számlákat, nem tagadják le magukat a telefonban, és még csak adót sem csalnak - és milyen nem rendes ember lenne már az, aki nem szereti a gyerekét folyamatosan, a fogantatása pillanatától fogva. Gyermeküket szeretni a szülők kötelessége. És a szüleim mindig teljesítik a kötelességüket.

Úgyhogy egy luxus-árvaházban nőttem fel.

A hazugságokban (mindegy, hogy tudatos, vagy tudattalan) az a legrosszabb, hogy elértéktelenítik az embert (mármint azt, akinek hazudnak), és én most teljesen értéktelen vagyok (ja nem, nem a szüleim miatt, sajnos a legjobb indulattal sem tudom életem összes negatívumát az ő számlájukra írni). És tényleg hálás vagyok az ágyambanalvósnak, hogy nem úgy kezel, mint értéktelent, de nem akarok hálás lenni, mert az tartozás. Azt szeretném, ha csak megjönne, és lehetőleg nem szólna egy szót sem, és hajnalban azért nem ébrednék a rossz álmaimra, mert akkor még javában szeretkeznénk, és reggel, két kapkodás között valamikor, mondjuk amikor hajat mosok, csendben eltűnne. És pár hét múlva, amikorra összerakom magam a dirib-darabokból, akkor jönne a kedvességekkel meg a versekkel a hasamra meg a báli meghívókkal, mert addigra olyasvalaki leszek, aki megérdemli az ilyen dolgokat, mi több, akinek kifejezetten járnak ezek.

Lehet, hogy szóba hozom ezt ma, de valószínűbb, hogy nem. Gyáva is vagyok.

- Itt mindenben én vagyok a főnök - mondta a rendszergazda halkan, nehogy meghallja valaki.

Szeretném emlékeztetni magam, hogy ahelyett, hogy Stinget vonyítok és kakaós tortadarával tömöm a fejem,

- el kéne mennem végre a nőgyógyászhoz;
- meg kellene látogatnom a szüleimet;
- rendbe kéne raknom végre a képeket;
- le kéne fordítanom az Alapszabályt.

A hangom egyébként botrányos. Nem hinném, hogy még sokáig el bírnám viselni.

Ja, és ma álmodni meg olyanokat álmodtam, hogy akihez beszéltem egy gödörben, miközben lőttek ránk, annak egyszer csak eltűnt az arca, a szemüvege viszont ott maradt, és akkor felébredtem, és a sarokból elkezdett kúszni felém egy kéz, tudtam, hogy ha a bal szememet tartom csak nyitva, akkor nem látom, de azért csak néztem tovább, se sikítani, se megmoccanni nem tudtam, hiába próbáltam, a kéz meg bebújt Hemingway Búcsú a fegyverektől c. könyve mögé. Amikor tényleg felébredtem, csodálkoztam, hogy ez (a könyv) miért tűnik olyan lényegesnek, amikor pedig nem is szeretem Hemingwayt, aztán eszembe jutott, hogy az eredeti címe a regénynek az Farewell to Arms.

Egyébként meg nem vagyok nagy Bikini-fan (semekkora nem vagyok), de az Adj helyet-ről most már mindig az ágyambanalvós fog eszembe jutni. A rádióból folyton ez szól, ha vele vagyok.

(Kéne már egy memória-reset, nem akarok új emlékeket, nem akarok új kötődéseket.)

Vettem báli ruhát, de végül húsz perc után ellógtunk a mulatságból kocsmázni, többedmagunkkal. Szerencsére vittem váltófarmert váltópólóval.

Úgy mondják, az alkoholtól lejjebb megy az ember humorküszöbe. Namármost nálam ez nem így van. Én egész egyszerűen hihetetlenül szellemes leszek, ha iszom két kortyot, pláne ismeretlen társaságban, pláne szürreális díszletek között, pláne, ha veszik a lapot. És vették. Úgyhogy egyszercsak azt látom, perifériálisan, hogy az ágyambanalvós kisétál, mentem utána, nem szólt hozzám, akkor kivettem a kezéből a cigijét és letüdőztem, majd beteg lettem, mert mezítlábas volt. Mielőtt meghaltam volna, azért összefoglaltam pár pontban, hogy én neki játszom, őt szórakoztatom, miatta vagyok hülye, nem másnak, aztán mégsem haltam meg, csak majdnem, mert fogta a kabátunkat, és még mindig nem szólt hozzám. Ezt később sem hagyta abba, úgyhogy egy piros lámpánál kiszálltam, dühösen, és nekiindultam, mint egy tank (Lengyelország felé, mint később kiderült). És akkor egyszercsak valaki gesztenyével dobálta a lábamat, úgyhogy nála aludtam, pedig eredetileg nem úgy volt.

Együtt alszunk, de nem szexelünk, mindent meggyóntunk, de van, amiről még egy szót nem ejtettünk, nem járunk, de mással sem. És időnként csókot lop, és ha hallja hajnalban, hogy sírok, akkor kimegy a konyhába káromkodni. És időnként én is csókot lopok, és megnevettetem. És lassan elérünk a nullponthoz, ahol még ennyi kapaszkodóm se marad arra nézvést, hogy akkor most mi van.

Este bál lesz. Megyek báli ruhát venni.

És most arra ébredtem, hogy úgy ráz a hideg, hogy szabályosan hozzá-hozzácsapódik a könyököm az ágyrácshoz, és csorognak a könnyek a szememből, kivételesen nem a saját, amúgy igen nagyra értékelt személyem miatt. Kell nekem idegenblogokat olvasnom késő éjjel hazajőve.

Mert az van, hogy bár a télapóhoz írt levelemben elmismásoltam, de én tényleg voltam idén nagyon rossz. És most kár lenne azzal áltatnom magam, hogy ha én nem, akkor más, meg hogy én soha nem mondtam, hogy költözzön el, mert ki tudja, hogy ha erkölcsösen viselkedtem volna, mi lett volna és mi nem. És az a legnagyobb baj, hogy ha most jönne valaki, és szöget akarna verni ezért a tenyerembe, akkor oda is tartanám neki, mert megérdemlem, de sajnálni, sajnálni azt nem tudom.

(És az úgy történt, kedves esküdtszék, hogy miután késő éjszaka nyilvánosan megcsókolt, meg én is őt, meg a lépcsőn is, nem is találkoztunk, és tüdőgyulladása lett, én meg elmentem síelni. Olaszországba. És este ott olvasgattam a faházban az emeletes ágyon (egyébként a rendszergazdával és a mostani főnökömmel voltam egy szobában, akiről akkor még nem tudtam, hogy mostanra a főnököm lesz), és a szomszédos nappaliban, amit egy nem egészen a mennyezetig érő fal választott el tőlem, italoztak, meg sztorizgattak a többiek, és egyszer csak hallom, hogy valaki önelégülten kijelenti, hogy a nők hülyék, nem tudnak szeretni, egy idő után mindegyik csak sír meg féltékenykedik, pedig a legjobbat kapják, a többiek meg buzgón helyeselnek. És mivel számomra ez a kijelentés kb azzal egyenértékű, mintha valaki azt mondaná, hogy a nők hülyék, amiért soha nincs vele orgazmusuk, pedig ő a legjobb szerető a világon, úgy döntöttem, hogy hazamegyek. És mert nem akartam hisztispicsáskodni meg kellemetlenséget okozni, úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, elvégre tudom az utat, arra kell menni, amerről jöttünk. Úgyhogy felöltöztem és elindultam a szerpentinen, lábszárközépig ért a hó az úttest mellett, de mindegy volt, mert fűtött az indulat, meg siettem is, elvégre mégiscsak sokszáz kilométerről volt szó. És akkor közben írt időnként nekem sms-t a tüdőgyulladt, én meg időnként visszaírtam (komótosan, szertartásszerű volt, kesztyű levesz, cipzár lehúz, telefon kibányász zsebből, olvas, mosolyog, elfagyott ujjakkal üzenetet prediktíve bevisz), és a hegy teteje felé megkérdezte, hogy mi a bajom, és én visszaírtam, hogy köcsögök, és akkor ő azt írta, hogy de ő szeret, ha ez segít, és én már nem emlékszem, mit válaszoltam, mindenesetre megfordultam, és visszasétáltam a faházba, volt vagy másfél óra lejtmenetben is. Így történt, és nem másképp.)

És ez volt az a hét, kedves naplóm, amikor értőjévé váltam a mágiának: cégünk és a világ nagyobb dicsőségére beletanultam a pdf-szerkesztés nemes művészetébe.

(Mindig is mondtam, hogy ha egyszer majd nem a pasizás foglalja el a processzoridőm 99 százalékát, nagy dolgokra leszek még képes.)

Esküszöm, erre elmegyek, már csak az emléksúly letisztítás végett is, bár a szervcsere sem hagy hidegen, illetve a gyógyító vizelet. Majd kérek három hónap szabadságot 18 órától valamelyik héten.

A sales meghívott engem egy Don Pepe palacsintára, hogy áldott legyen az ő nevük.

Úgy tűnik, most már minden nap akarok valamit nagyon, a végén még teljesen a vágyaim rabjává válok, és reményem nem marad visszamászni a megvilágosodottságnak ama csomolungmájára, ahova szeretem magam a fény gyermeke avatárjában odaképzelni. Szóval én, bár tízen cukorral iszom a teámat, általában nem bírok két falatnál több édességet megenni, cukrászsüteményből még annyit se, csokiból is csak ha nagyon jó és nagyon szomorú vagyok, de most, most ennek vége. Eladnám magam egy mekis álompitéért, majdnem sírtam, amikor olvasztott pillecukorról beszélgettek érzéketlen kollégáim a konyhában, és ha valaki az otthon hetek óta hányódó fél tábla csokimhoz nyúl, azt megölöm. Akarom. Most. Akarom.

Talán ha az ágyambanalvós hozott volna nekem tegnap legalább egy sportszeletet, akkor a tegnap este is jobb lett volna, így csak nyűglődés, meg bánatos összebújás, meg olyanokat kérdez, hogy miért őt simogatom, ha másra gondolok, én meg olyanokat, hogy mit érdekli, mire gondolok, ha őt simogatom, esküszöm, a pasik meg a lelkük. Aztán reggel hajolgattam ki a konyhaablakon köhögve, meg mászkáltam a sötétben, aztán visszabújtam, az volna jó, ha pár hét múlva jönne vissza, de ki tudja, akkor vissza akarna-e még jönni.
Mert szeretem, tudom, hogy szeretem, csak nem érzem.

És most megnézem, hogy van-e valaki a konyhában. Ha nincs, akkor gyorsan magamba tömök egy evőkanál kristálycukrot.

Mivel kezdenek kumulálódni itt a helyzetek, szeretném tisztázni, hogy a fiú meg a balrog meg az ágyambanalvós az három különböző személy, a rendszergazda még különebb, Márkó és a Titi pláne, Izoldáról meg amíg szabadságon van nem beszélünk a háta mögött.

A szerelembe (a máséba se) meg a bánatba biztos nem lehet belehalni, de a nemalvásba tuti.

Reggel meg sehogy nem sikerült kinyitnom a rácsot a folyosón a kulcsommal, úgyhogy komolyan eltöprengtem azon, hogy nem rossz emeleten vagyok-e. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a lakásból kifelé menet ez igen valószínűtlen lenne.

Engem ugyan ma is autóval visznek haza, de azért integetek majd a biciklistáknak.

Egyszer azt mondta a balrog, hogy nem válthatjuk mi meg a világot, mert a világnak nincs szüksége arra, hogy megváltsuk.

Meg arra gondoltam, hogy napok óta nem működik a statisztikám (ez itt egy néma segélykiáltás), és ez segíthet abban, hogy ne kurvuljak el alkotóilag és továbbra is magamnak írjak (magamnak, höhö, persze, a neten), szóval elsősorban magamnak írjak és ne a rajongást vadásszam léhán, illetve ne egyoldalú, bene- vagy malevolens üzengetésre használjam a médiumot, mint olyat. Mert annál gázabb dolog nem sok van, mint amikor tudom, hogy valaki olvassa a blogomat, mint például a balrog, és akkor én aktuális kicsinységeim szerint írok be olyanokat, mint pl hogy a balrog szép és okos, mert éppen dicsekedni akarok vele, vagy a balrog csúnya és buta, hadd baszódjon az agyában az ideg (noha természetesen mindketten tudjuk, hogy ő szép és okos). Sőt, még gázabb dolog volna, ha ide olyanokat írnék, mintegy spontánul és természetes módon, mint pl hogy jaj, én úgy szeretném, ha gumicukorral lepne meg engem Eufrozina napjának alkalmából, vagy hogy milyen jó volna, ha elmennénk valamikor autókázni. Viszont tényleg van olyan néha, hogy annyira szeretnél valamit, hogy muszáj leírni a blogodba, annak ellenére, és nem azért, hogy, és erre azt találtam ki ez alatt a két óra monitorbámulás alatt, ami szorosan követett három óra megfeszített munkát, hogy ennek az egyetlen méltó módja, ha közvetlenül megszólítva a célszemélyt teszi ezt az ember.

Következzen tehát egy nyílt levél a Télapóhoz.

Kedves Télapó,

Mint bizonyára te is tisztában vagy vele, lassan közeledik az az annuális egyenlegfordulónk, aminek kapcsán szeretném, ha a további gyümölcsöző együttműködés reményében kölcsönösen tisztáznánk igényeinket és elvárásainkat. Remélem, ez évi nagyrészt példamutató magatartásomat (az, amikor családapát ragadok el szerető feleségétől és zokogó gyermekétől, az egyrészt tél végén történt, ami majdnem még tavaly, másrészt a körülmények ismeretében úgy gondolom, te is belátod, hogy elkerülhetetlen volt) te is jóhiszeműségem jeleként értelmezed, és értékében honorálod. Ami az én kívánalmaimat illeti, rájöttem idén is, hogy a lelkiek mennyire az anyagi és világi dolgok fölött állnak, ezért elsősorban egy évre elegendő színes tablettát kérnék tőled, amelyek segítségével különösebb mellékhatások nélkül rózsaszín félkómában tölthetem az időm legnagyobb részét, azon töprengve, milyen evolúciós környezeti hatásnak engedelmeskedve növesztenek szívókorongos tapogatókat a gömbháromszögek. Jól jönne továbbá egy új lapátka is az új homokváraimhoz. Ja, és ha már úgyis felálltál, akkor intézkedhetnél, hogy akik fontosak, azok ne tűnjenek el, semmilyen szinten.

A globális, hosszabbtávú szerződési feltételeinkben (hogy ne üsse el a macskákat az autó, világbéke, meg az az esőerdős/bálnás kombinált csomag) változtatásokat természetesen nem kívánok.

Válaszodat várva,

Lucia

Ui.: remélem ezt a lelki/anyagi dolgot nem vetted túl komolyan, és értékeled azt is, hogy szóbahoztam az esőerdőket meg minden, szóval tudod, az összerakható autópálya, azért idén sem sértődnék meg.

Szerintem fordítói szabadságomban áll, így hajnali hét felé, azt a mondatot (betűhíven közlöm), hogy "When you want start take artful pictures of your friends or scenes, first thing push the POVER button 1 second long" úgy interpretálnom, hogy a bekapcsoláshoz nyomja egy másodpercig a POWER gombot.

Félszavakból is értjük egymást koreai kollégáimmal.

Talán azért vagyok ma ilyen melankólikus, mert rámjár a láz, és sósat köhögök. Mindenesetre végtelenül szürreális dolognak tűnik ma dolgozni, ülök egy raktárnyi háztartási gép felett, kis testem hangtalan vacog, a kiutamat egy raklapnyi DVD-lejátszóval zárta el a (megkérdőjelezhetően kompetens) logisztika, és akkor idejön egy elmebeteg a pénzügyről, és nekem szegezi a kérdést a dobozok felett, hogy tudom-e, hogy a hosszú várakozás megtöri a szívet.

Naná, hogy tudom. De nincs kedvem most a telefonos kimutatásokkal foglalkozni.

Mi a jobb: szép helyen lakni, csúnya kilátással, vagy csúnya helyen lakni, szép kilátással?