Ma meg: reggel, napfény, Nyugati, Meki, Redbull, vonat, temető, kesztyű, markoló, csontokat kiszed, antropológus magyaráz, sírköveket olvasgat, hamvasztásban kezd gondolkodni, ebéd az iskolában, további csontok, kesztyűt levesz, sörzik a sírgödörben, fényképez ezerrel, nem akar hazamenni.

Holnap majd bővebben.

A fiúm tegnap kvázi megkérte a kezem, sőt, gyereket is ígért, rögtön kettőt egyszerre, feltéve, ha. Namármost a ha már folyamatban van (igen, kezeltetem magam), ugyanakkor ezt a kézkérést inkább állásfoglalásnak, mintsem konkrét ajánlatnak vettem, tekintve, hogy a fiúm pillanatnyilag nős, nem általam.

Tegnap este mire felhívott, már igen későre járt, továbbá tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztott akkorra, lakásbúcsúztatás címén, én meg reflektív személyiség vagyok, úgyhogy a találkozásunk meglehetősen mediterránra sikerült. Utána még megbeszéltük ex-főbérlőékkel mindazt, amit az elmúlt pár hónapban nem sikerült (bár azt talán nem kellett volna az orrukra kötni, hogy mi dugás a szent aktus előtt feltétlenül imádkozunk), majd érzelmes búcsút vettünk, és előadtunk egy rögtönzött burleszket a buszmegállóban, a nálunk lévő vasalódeszka, fritőz és teniszütő segítségével. Fiúm bevallotta múlhatatlan érzelmeit a poroongyának, akit időnként a saját szájába is vett. Én merengtem. A busz jött. Otthon imádkoztunk.

Ez van az én falamon:

Ja, egyébként tegnap megtudtam, hogy kihez rohant a minap a rendszergazda, akit egyébként (szintén tegnap) halálosan megfenyegetett a volt és leendő (örök) nője, és mit mondjak, az életünk egy brazil szappanopera, de csitt, kicsi szám.

Ülünk itt békésen, fürdőzve a reggeli napfény sugaraiban, merengünk, én a láthatatlanság fizikáján*, Izolda meg azon, hogy végül is a Brad Pitt is csak olyan pasi, mint a többi, amikor is beállít két fiatal lány nagy pakkal, és megkérdezik, hova mehetnek masszírozni. Oké, mi panaszkodtunk múltkor a bérenkívüli juttatások hiányára, de nem tudtak volna chippendale fiúkat beszervezni inkább?


* Egyrészt ugye mindenki tudja, hogy a ruha nem válik láthatatlanná az emberrel, másrészt meg az is logikus, hogy ha valaki láthatatlan, akkor a fény törés nélkül halad át a testén. Viszont az emberi látáshoz mindenféleképpen szükséges valamiféle fénytörés. Konklúzió: lehet, hogy rengeteg pucér és vak láthatatlan ember rohangál körülöttünk.

Izolda empátiáját ismételten lángragyújtotta konstans szörcsögésem és könnybelábadt tekintetem, úgyhogy elküldte az egyik sofőrt, hogy hozzon nekem neocitrant. Ezzel sikerült annyira legyengítenie, hogy gond nélkül a hatalmába keríthetett mentálisan, és átvihette rám az akaratát. Az eredmény: az országnak további egy napot kell várnia egy bizonyos mp3 lejátszó magyar nyelvű leírására, viszont Izoldának van ac3 codecje, amivel hangot varázsolhat a Sin City alá.

Gyerekkoromban a műfordítás valami varázslatosan emelkedett tevékenységnek tűnt nekem, amit az intellektuális elit végez, lehetőleg késő este, távol a város zajától és a világi hívságoktól, tölgyfaborítású könyvtárszobában. Az olyan lábjegyzetektől, mint pl "fordította: Tandori Dezső"* mindig megképzett előttem ez a műfordítói archetípus, amint leemel teméntelen könyve közül egy megsárgult kötetet, és miközben kikeresi a kérdéses szövegrészt, bele-beleolvasgat a műbe. Lelkét ilyenkor elönti a Szép és a Jó. Namármost Titi - nevezzük most már csak így -, aki műfordító, sőt, többünkhöz hasonlóan papírja van arról, hogy végtelenül intelligens, ráadásul bugyit is rendszeresen vált, a következő belső monológot osztotta meg velem az imént egy sehogy nem talált Congreve drámarészlet kapcsán:
- Faszom már ebbe a Congreve-be. Ráadásul kettő is volt belőlük, a másik valami rakétát talált fel, hogy dugná fel a seggébe.
Ezúton is kérnék bárkit, aki a tudás birtokában van, hogy ossza meg velünk William Congreve: The Mourning Bride c. drámájának magyar címét.

A fiúm meg obszcén sms-eket küld, talán abban reménykedve, hogy majd jól kiábrándulok. Na azt várhatja.

* A könnyebb érthetőség kedvéért: itt olyan más által korábban lefordított idézet a fordításban dologról van szó, mint pl a Shakespeare-ek az Agatha Christie-kben

Asszem, én vagyok az egyetlen egész Nagy-Magyarországon, aki szeret bejárni dolgozni.

Egyrészt sokkal szórakoztatóbb, mint otthon csinálni, ahogy tettem az elmúlt pár évben, a munkatársak jófejek, a vezetőség a hülye vicceivel biztosította lojalitásomat (engem pár hülye viccel simán le lehet venni a lábamról), és huszonötféle tea közül választhatok.

Viszont itt van Izolda, ül velem szemben szőkén, kicsit elhasználtan, mély dekoltázzsal, és folyamatosan kelti bennem az ambivalens indulatokat. A fő profilunk így kettőnknek a fordítás volna, angolról magyarra, ebben Izoldát az akadályozza meg, hogy nem tud angolul. A magyart viszont folyamatosan gyakorolja. Ha éppen nincs sürgős munkánk, akkor körbehívogatja barátait, ismerőseit és üzletfeleit, és elbeszélget velük (vagy velem) az élet apróbb-cseprőbb dolgairól. Ha éppen van sürgős munkánk, akkor a stressz okozta feszültséget vezeti le azzal, hogy körbehívogatja barátait, ismerőseit és üzletfeleit, és elbeszélget velük (vagy velem) az élet apróbb-cseprőbb dolgairól - ugyanakkor és másrészről Izolda egy meglehetősen kedves teremtés, empatikus, gondoskodó, amolyan anyatípus, elmosogat utánam, és fedez, ha korábban akarok elmenni, de ez mind nem fogja megmenteni az életét, ha még egyszer hüvelyváladékokat próbál velem megvitatni.

Most hívott a szőke fiúm. Szeret engem.

Meg hívott az exhumálás-kontaktom is, hogy holnap mégse lesz. Majd szerdán meg csütörtökön. Shit. Pedig már itt éreztem a tenyeremben a százötvenéves emberi lábszárcsontok tapintását.

Ha Izolda itt velem szemben még öt percig beszél a nőgyógyászati problémáiról, esküszöm, kimegyek üvölteni.

Szóval az van, hogy tegnap éjjel még itt fetrengett a (Noresund) ágyamban, a harry potteremmel a hasán, és amikor hajnali egy fele besunnyogtam mellé, akkor hozzámbújt, én meg nem mozdultam, hogy ne ébredjen fel, és arra gondoltam, hogy az összes karmikus állatság és egyéb világegyetemes machinációk ellenére még mindig ő az istenség az én házioltáromon. Ma viszont nincs sehol.

És szar a világ, ne haragudjak.

Délután tehát felslattyogtam a rendszergazdához (az úgy van, hogy rendszergazda az X.-en lakik, és az (X-2).-en közösen bérlünk egy lakást, aminek az egyik szobáját ő és közös nőismerősünk használják irodának, a másikat meg én, otthonnak. A bázist egyébként az egyszerűség kedvéért Kommunának hívjuk, a csengőn is ez van feltüntetve, kiegészítve a(z egyszerűsített) neveinkkel, amik kb úgy hangoznak (bár nem pont ezek), hogy Titi, Lucia, Menyét - kíváncsi vagyok, mikor jönnek hozzánk először razziázni, üzletszerű kéjelgés gyanújával), na szóval, felslattyogtam, újrainstalláltam az ágyát (semmi pajzánkodás, csak megcseréltem az ágybetétek sorrendjét, erre a pasik képtelenek egyedül), kiolvastam a Hócipőjét, majd elhúztunk a Magyar Hipermarketbe, ahol is egy pár perces telefonbeszélgetés után vörösen felizzott a szeme, és "nőzni akarok" harci üvöltéssel végigkergetett a sorokon (azazhogy kergetett volna, de elbújtam a sajtoknál, sajnos elért telefonon).

A helyzet az, hogy nekem vannak komoly céljaim az életben, nem akarok beszűkült picsa lenni, aki folyamatosan századfordulós szépirodalmat és kvantummechanikás cikkeket olvas az elefántcsonttornyában, hajt a személyes megtapasztalás vágya a létezés minden területén, ami az utóbbi héten abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy márpedig én végig fogom kóstolni az összes instant szószostésztát. Az én elhatározásom egyebeesett a Corásokéval, akik el voltak rá szánva, hogy márpedig ők olcsóért adják mostanában az összes instant szószostésztát - na ezt az idilli koincidenciát törte apró cserepekre rendszergazda, meg a (leendő) nője, mint egy görög drámában. Nekik köszönhetően épphogy le tudtam kapni a polcról egy tejszínes-hagymásat, meg egy csirkepörköltöset, a tepertőssel szinte csak összetalálkozott a pillantásunk, már szippantott is be a kassza és az ő sora (útközben azért, mivel (bár ezt nem volna szabad elárulnom) természetfeletti képességekkel rendelkezem, sikerült magamhoz rántanom egy Heineken fourpackot és egy doboz Toffifeet is).

Egyedül az vigasztal, hogy kedden-szerdán megyek temetőfeltárni, leletmentés végett.

Főzzön már rám valaki. Lécci.

És ma költözött a szőke fiúm le a szö betűs városba, oda, ahova a világon a legkevésbé kívánnám őt, beleértve a polgárháború dúlta területeket is. Az élet pici iróniái.

A héten azért ismét visszanyertem a bizodalmam az ügyintézőkben, a helyi szolgáltatói világban és az univerzumban úgy általában.

A bizodalmam (átmeneti) elvesztése a C*B bank idegenszívű üzletpolitikájának volt köszönhető, amelynek része az, hogy bármilyen problémámra azonnal reagálnak, hajlandóak ajánlás nélkül, ámde bebiztosítva kiküldeni nekem különböző bankkártyáimat, ezáltal megfosztva engem a helyi (egyébként nemlétező, mert még épül, immár két éve) postával való személyes kapcsolattartás lehetőségétől, és pénzt adnak nekem, basszus, az első szóra. Ráadásul a banki ügyleteimet is simán átterelték webes interfészre, mintha az járna, hogy nekem ne kelljen a fiókjukba rohangálnom hat előtt. Az első ilyennél még azt hittem, hogy ez csak véletlen és megbocsátható túlkapás, a havidíj elengedésénél viszont rájöttem, hogy ezek egyszerűen nem emberek, pláne nem magyarok.

A kizökkent világom most viszont a kábeltévé-szolgáltató, majd az I**A bútoráruház jóvoltából látszik helyreállni, akik teret adnak a jól megszokott, dévaj évődéseknek ennenmagukkal, sőt, mintegy biztatnak rá. A kábeltévések pl tarifákat nem, viszont egy négyjegyű számot feltüntetnek a honlapukon - ez utóbbit sokáig nem veszik fel, majd kiderül, hogy csak bajai ügyeket intéznek általa. Mivel (az ismeretlenség jótékony ködének betudhatóan) semmi bajom Bajával, megkísért a gondolat, hogy gyorsan odaköltözzem, lépéselőnyt szerezve ezáltal, majd kalandvágyó énem elveti ezt, és beszélek kábel@budapest-tel, ahol biztosítanak róla, hogy majd jönnek, de előtte hívnak. hogy mikor, az legyen meglepetés, hogy hirtelen tudjak nekik örülni (juszt se idézek nekik a Kis Hercegből, pláne, mivel Exuperyvel a Citadella után meglehetősen eltávolodtunk egymástól, leginkább az én hibámból). És azóta (4 napja) sem sikerült átérniük az utca túlsó oldaláról, ahonnan jönni fognak, mint azt furmányosan kiderítettem. Lassan kezd bennem felszínre emelkedni a szokásos szingli-dilemma, hogy na most mi van? Felhívjam én őket? Ha igen, akkor fennáll a lehetősége, hogy túlzott rámenősségemmel végleg elriasztom a másik felet magamtól, de mi van, ha elvesztették a telefonszámomat? Viszont ha csak arról van szó, hogy nem tetszett a hangom, azt igazán a szemembe mondhatnák anélkül, hogy folytatással kecsegtetnek.

Hasonlóképpen jártam az I**Ával is, ők se hívnak, határozott ígéretük ellenére (így jár, aki többekkel kokettál párhuzamosan). Pedig először azt hittem, azért hoztak tévesen 20 cm-rel nagyobb ágyat, hogy legyen ürügy a továbbiakra, de most kezdek elbizonytalanodni. Lehet, hogy valaki más van a dologban? Egy másik vevő, aki fiatalabb, szebb, és nagyobb a melle? Vagy csak betegek? Vagy nem akarják, hogy azt higgyem, túl könnyen kaphatóak? Szóval vívódom, de ez a vívódás éppoly édes, mint fájó, az a fajta kapcsolat eleji izgalom, amire pár évtized múlva, amikor már a fiatal, törekvő szolgáltatóláncok arra se fognak érdemesíteni, hogy a szórólapjukat bedobják a ládámba, nosztalgiával fogok visszaemlékezni. Vesszen a globalizáció és az értelmetlen automatizálás, aszondom, és nyilvánítsák a világörökség részévé a buro hungaricát, úgy is, mint local colourt.

Felhívott a fiúm, hogy szálka ment a nyelvébe. Én megkérdeztem, hogy hát azt meg hogy, mire az volt a válasz, hogy látott a Kikában egy rattan paravánt, amit muszáj volt megnyalnia.
Szerintem nem feltétlenül egészséges, ha mindig enged az állatias ösztöneinek. Ki tudja, hányan nyalták már meg azt a paravánt előtte.